- Oh, drágáim – borult a nyakukba a nagymamájuk, amint megérkeztek a farmra az öreg, rozsdás kocsijukkal. – Annyira sajnálom! Úgy sajnálom!

Bill és Tom szavak helyett csak visszaöleltek, és hagyták, hogy az idős hölgy kisírja magát a vállukon. Elvégre a lányát vesztette el. El sem tudták képzelni, min mehet most keresztül, de talán nem is akarták. Abban sem voltak biztosak, ők min mennek keresztül.

Tomot a holtest újra fel-fel villanó képe kísértette, ahogy a kádban feküdt hátborzongató képet festve; hogy mit fognak tenni ez után; hogy miként mennek vissza az iskolába; hogy mi lesz Billel. De talán ez utóbbi zavarta leginkább, ugyanis a csókuk óta Bill egy szót sem szólt, csak azt kérte, hogy hadd bújhasson Tomhoz, amíg megérkeznek a nagyiék. Semmit nem mondott, semmilyen érzelmet nem mutatott ki, és semmit sem csinált, csak mozdulatlanul ült Tom ölében, a bátyjához bújva, mint valami kisgyerek, aki megrémült a vihartól. És most, hogy a nagyszüleik itt voltak – a nagyanyjuk beléjük kapaszkodva zokogott, a nagyapjuk pedig maga elé bámulva, sötét tekintettel a kormányt bámulta - ,még mindig rezzenéstelen volt az arca.

- Sajnálom… - ismételte még egyszer az idős hölgy, majd végül eleresztette őket, egy zsebkendővel letörölte az arcáról a könnyeit, és a szemükbe nézett. – Hozzátok, ami kell. Haza megyünk!

Egy szomorú mosollyal mondta mindezt, majd hátat fordított nekik, és visszaült a férje mellé a rozoga járműbe. Olyan melankolikus érzés volt őket nézni, mint egy kifakult polaroid képet. Minden felett eljárt már az idő, és akármilyen feltűnően múlandó is az élet, talán azoknak a legrosszabb, akik már közelebb vannak a befejezéshez, - legyen az boldog vagy boldogtalan. Csak várnak valamire, ami elkerülhetetlen, végignézik, ahogy a régi ismerőseik, akikkel együtt nőttek fel egyre csak eltűnnek, és próbálnak hinni abban, hogy egy nap majd újra láthatják egymást egy jobb helyen. Az érzés, amikor rájössz, hogy minden, amiért eddig harcoltál, végérvényesen véget ér egyszer. Ebbe fiatal fejjel nem gondol bele az ember, de most, hogy Tom sorra veszítette el azokat, akiket legjobban szeretett, és már csak Bill maradt neki, eltöprengett, vajon neki mennyi ideje van hátra.

És Billnek mennyi ideje van hátra?

Nem, ebbe már nem akart belemenni. Nem akarta, hogy valaha is úgy kelljen látnia őt, ahogy az anyját látta aznap.

- Tom? Kész vagy? – dugta be Bill a fejét az ajtón. Az üveges tekintetével őt figyelte, ahogy az eddig fölre szegezett tekintetével felnéz rá, és halványan bólint. Amikor minden reakció nélkül előre sietett, Tom is végül felállt, a hátára csapta a hátizsákját, majd mielőtt még elindult, még egyszer végignézett a szobáján. Egy hónappal ez előtt azt gondolta, ennél kihaltabb már nem is lehet. Tévedett.

                Út közben nem szólt sem a rádió, sem egy agyonjátszott dalokkal teleírt CD. Nem is beszélgettek, vagy nevettek, és a csendet csak a néha kifulladni látszó motor hangja törte meg. Semmi sem emlékeztetett a két évvel ez előtti nyárra, amikor a szomszéd megyében lévő strandra mentek a nagyszüleikkel. Tom elől ült a nagyapjukkal, Bill hátul a nagyival, és amikor épp nem egymást és a rádiót túlkiabálva beszélgettek, akkor Bill énekelte az épp akkor szóló dalt. Emlékezett, hogy még ebédelni is megálltak egy gyrosozóban, és mivel Tom nem tudta időben megenni a sajátját, magával vitte a kocsiba, egy élesebb kanyarban azonban kiborult a kezéből az egész.
„- Ugye tudod, hogy ezt te fogod feltakarítani?

- Túl élesen vetted a kanyart!

- Az lehet, neked viszont lyukas a kezed, édes fiam!”

Ahogy most viszont a mellette ülő, szintén az ablakon kibámuló bátyjára nézett, képtelen volt elképzelni, ahogy félig teli szájjal azt üvöltözi, hogy nem az ő hibájából teríti be a fél ablakot a tejfölös szósz. Látszott, hogy nagyon gondolkodik valamin, valószínűleg több valamin, és Bill teljes mértékben biztos volt benne, hogy önmagát okolja. Pedig nem az ő hibája. Ez egy olyan láncreakció eredménye, aminek ő csak az elszenvedője volt. Talán a legjobb az lenne, ha beszélne vele, és kimondatná vele, amit érez. Nincs a világon olyan rossz dolog, aminél még rosszabb ne lehetne!

- Megérkeztünk – mondta komor hangon a nagyapjuk, majd hátra se nézve rájuk, kiszállt a kocsiból, és a bejárati ajtó felé indult. Bill és Tom egymásra néztek, majd ők is kiszálltak.

Miután felmásztak az emeletre, és becsukódott mögöttük az ajtó, mintha egy hatalmas felhőnyi feszültség szállt volna el a semmibe. Ahogy kettesben maradtak, és egyszerre felsóhajtottak, megkönnyebbülten néztek egymásra, mintha csak erre a pillanatra vártak volna egész nap. A régi szobájuk, ahol az úszómedence meglátogatása utáni éjszakát töltötték, olyan légkör volt, amiben úgy érezték, végre kicsit fellélegezhetnek a nap fojtogató eseményei után. Nem érezték lezártnak magukban a történteket, de jó érzés volt végre kicsit megszabadulni a tegnap és a holnap fenyegető árnyékától.

Tom ledobta a hátizsákját a földre, és elterült a matracon. Az egyik karjával eltakarta a szemeit, és mozdulatlanul feküdt, Bill pedig mereven nézte, az ajtónak dőlve. Létfontosságú, hogy akik elszenvedik az erőszakot, eltűnődjenek a jelentésén. Szomorú, keserű, de fontos igazság ez.

- Miért nem megy a sírás? – törte meg végül a csendet Tom, és hirtelen felült, annyira, hogy bele is szédült, de nem foglalkozott vele túlságosan. – Annyival könnyebb lenne csak kibőgni magam, és túllenni lelkileg az egészen…

- Tudod, ezen én is gondolkodtam Gordon után – vallotta be Bill, amjd elrugaszkodott az ajtótól, Tom táskája mellé dobta a sajátját, és a bátyja mellé ült. – Sírsz, ha meghal a háziállatod, ha elhagy, akit szeretsz, vagy akár egy szomorú filmen…

- Azokon csak te szoktál – vágott közbe Tom.

- Végigmondhatom? – nézett rá összeszűkített szemekkel Bill, de halványan elmosolyodott, mire Tom bólintott, és az ő arcán is valami mosolyféleség villant át egy pillanatra. – Szóval, ezeken sírsz. De a család más. Ha egy családtagodat veszíted el, akkor nem elég kisírnod magad. Az egy hosszú folyamat, mire túlteszed magad rajta. Először jön a sokk, aztán a zsibbadtság érzete, majd a tagadás. Utána jön a lejtmenet: a félelem, a harag és a depresszió. Ha ezen túlvagy, utána jön a megértés, az elfogadás, és végül a továbblépés. A depresszión, ami a legmélyebb pont, arról a legnehezebb tovább lépni. Gyakran, ha nem ránt fel valaki a mélyből, lent ragadsz, és magával ránt.

Tom ezt hallva nagyot nyelt, és érezte, ahogy kissé elsápad. Akármennyire is egyértelmű volt, hogy az anyjuk nem tudott továbblépni a depresszióból, valahogy mégsem ez kötötte le a figyelmét.

Bill végigment ezeken?

Belegondolva, hogy amikor a szobája ablakából a tájat kémlelte, egyre csak lejjebb haladt ezeken a fokokon, Tomot elfogta a bűntudat. Miért nem vette észre, hogy segítségre van szüksége? Ekkor látta meg, hogy az öccse egyenesen az szemébe néz, és hálásan mosolyog. Ő lenne az, aki segített neki túllépni a legmélyebb pontján?

Valóban megmentette volna?

- És én most hol tartok?

Bill egy darabig gondolkozott, majd válaszolt.

- Azt hiszem most vagy a sokk utáni zsibbadtság állapotában. Amikor még nem fogod fel igazán a történteket; amikor még nem érzed igazán az űrt, ami benned keletkezett. Ez után jön majd a tagadás, amikor nem akarod elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet veled, és nem érted, mivel érdemelted ki – magyarázta, lassan beszélve.

Tom magába roskadva hallgatta az öccse szavait, és minden elhangzott gondolat után egyre nagyobb lett a mellkasát mardosó fájdalom.

- Ezt most tapasztalatból mondod. – Halkan mondta, inkább csak suttogta, és hallani lehetett, hogy nem kérdésnek szánta, hanem kijelentésnek.

- Igen.

Ettől csak még rosszabb lett, és úgy érezte, nyomban összezsugorodik aprócskára. Ki nem állhatta a gondolatot, hogy Bill ezeken átment, és ő ezt képtelen volt megakadályozni. Ilyen fiatalon ez embertelen.

- Annyira sajnálom – mondta, tisztán hallható fájdalommal a hangjában, és a következő pillanatban érezte, ahogy két kar oldalról szorosan átöleli. Pár pillanatig nem tett semmit, majd olyan erővel és szenvedéllyel ölelt vissza, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami ott tarthatná Billel. Még mindig képtelen volt egy könnyet kierőltetni magából, és ezért utálta önmagát, de tudta, hogy Bill megérti. Sajnos megérti.

                Előkeresett a szekrény aljáról egy régi, kissé dohos pokrócot, majd betakarta vele az idő közben elszenderült bátyját. Szomorú volt nézni, ahogy ennyire kimerítette a fájdalom és a gyász, de tudta, hogy ezen most végig kell mennie. És ezúttal neki kell benne tartania a lelket. Az élni akarás igen hasznos lehet, ha egy napon a nyakunkra ül a kegyetlen gyász.

Amilyen békésen ott szuszogott mellette épp, hogy egy karnyújtásnyira, képtelen volt akár csak hangosan levegőt venni is. Nem akarta megtörni ezt a múlékony nyugalmat, így amikor már egy ideje ott ült mozdulatlanul, és biztos volt benne, hogy a bátyja mélyen alszik, hangtalan léptekkel kiosont a szobából, és rényire nyitva hagyva maga mögött az ajtót, elindult lefelé a konyhába. A szája ki volt száradva, és az éhség majd kilyukasztotta a gyomrát. A reggelit leszámítva egész nap egy falatot sem evett, és akármennyire is próbálta figyelmen kívül hagyni, megrémisztette, mennyire gyorsan végigment benne a gyász. Talán a ’végigment’ nem is jó szó; inkább ’végigrohant’. Nem kívánta vissza azokat a napokat, heteket, hónapokat, amikor a farm vendégszobájának ablakában kuporogva az élet értelmetlenségéről filozofált, de akkor is megdöbbentette a hirtelen változás. Furcsa lesz végignézni, ahogy Tom is végigmegy ezen a saját tempójában.

Ahogy ninját megszégyenítő hangtalansággal végigosont a földszinten, meghallott egy furcsa hangot. Először figyelmen kívül akarta hagyni, de amint újra meghallotta, elindult, hogy kiderítse, honnan jön.

A nagyszülei hálószobájának ajtaja félig nyitva volt, és ahogy a falnak préselődve a közelébe osont, rádöbbent, hogy a hang, amit hallott, szipogás volt.

- Szerinted tehetünk értük valamit? – kérdezte a nagymamájuk. A hangja olyan szívszaggatóan fáradtnak tűnt, hogy Bill az ajkába harapott, ahogy meghallotta.

- Időt kell hagynunk nekik. És magunknak is – felelte a nagyapjuk.

- De hát ők még gyerekek, nem érted? – csattant fel kétségbeesetten a nő. – Egy nyár alatt elvesztették a nevelőapjukat, az anyjukat, és az otthonukat is. Egy korukbeli még nem áll készen, hogy ekkora változásokat kézben tartson.

- Hogy mi?

Egy darabig csend volt, majd egy mély levegővétel után a nő folytatta.

- A farm Gordon nevén volt. Miután meghalt, úgy volt intézve, hogy Simone kapja, mindennel együtt – mondta monoton hangon. – De mivel a papírokat még nem rendezték el, és Simone nem írt alá semmit, a törvény szerint a birtok az államé lesz. Az ügyvéd mondta el, mielőtt még elindultunk a fiúkért.

- Te jó ég… - mondta elhaló hangon. – És erről miért nem szóltál korábban?

- Enélkül is össze voltál törve…

- Igen, de… - próbált tiltakozni a férfi, de végül a levegőben lógni hagyta a mondatot. – Mi lesz a fiúkkal?

- Hát, hivatalosan mi lettünk a gyámjaik – sóhajtotta az idős nő.

- Nem, azt tudom – morogta. – Úgy terveztem, hogy visszaköltözünk velük a farmra, hogy legalább ne érezzék úgy, hogy teljesen elszakadnak mindentől. De ha a farm se lesz többé, akkor… Jézusom…

Ezután csend következett be.

Bill viszont nem várta meg, hogy folytassák a beszélgetést, és még többet megtudhasson. Neki ennyi is épp elég volt.

Elhagyva a konyha és az étel gondolatát, felosont a lépcsőn, visszament a közös szobájukba, és óvatosan bebújt Tom mellé, aki erre kicsit mocorogni kezdett, majd álmában átkarolta, és csak aludt tovább. A fiút megnyugtatta kissé az ölelés, de még ezzel is órákig csak maga elé bámult a sötétben, gondolatok kavalkádjával a fejében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés