Bill felnevetett. – Nem is! … De… de nem…

Már vagy negyed órája folyamatosan beszéltek Gustav- val és egyikük sem akarta lerakni. A konyhában voltak, Tom épp kevergette a tésztát, ahogy Bill mondta. Már egész jól nézett ki, de az egyetlen hozzá értő épp „el volt foglalva”…

Tom megkopogtatta az asztalt, mire a raszta odakapta a fejét. A tésztára mutatott, majd közelebb tolta Billhez.

-Jó lesz! Most rakd be a tepsibe, aztán mondom tovább – mondta, de a figyelme egyből visszaterelődött Gustav- ra. – Nem, nem neked mondtam…

Csak kopna már le, gondolta magában Tom. Nem tudott és utál is főzni, de Billel együtt szívesen csinálta volna. Viszont amíg le nem teszi azt a kibaszott telefont, addig itt gondok lesznek…

-Figyelj, leteszem! Segítenem kell Tomnak főzni… Majd később elmesélem – mondta. Úr isten, csak vissza ne hívja, könyörgött magában a másik. – Nem… Oké, szia! … Na, letetted?... Tedd már le! – nevetett fel Bill, és Tom itt már nem bírta tovább. Kikapta a kezéből a mobilt és kinyomta.

-Majd én leteszem! – morogta, majd lerakta a készüléket az asztalra és folytatta a tészta eligazgatását a tepsiben.

-Ez… mi volt? – nézett fel meglepetten Bill.

-Már úgyis befejeztétek, gondoltam rásegítek – nézett vissza rá, amolyan „hát nem egyértelmű” tekintettel.

-De letettem volna magamtól is!

-Most már úgyis mindegy – rántott vállat Tom, majd tovább lapogatta a tésztát.

-Tulajdonképpen mi a bajod? – kérdezte Bill. – Eddig jó kedved volt.

-Csak nem értem miért nem lehet egyszerűen letenni a telefont – mondta, majd egy lépést hátrált a tepsitől. – Szerinted jó lesz így?

-Aha – morogta Bill, majd az asztalon pihentetett karjaira döntötte a fejét. – Valami bajod van Gustav- val? Nem is ismered…

Tom kicsit megállt. Épp ez az, hogy nem tudott róla semmit, mégis már ha csak rá gondolt, elfintorodott. Semmi oka nem volt utálni, de mégsem tudott megbékélni a gondolattal, hogy kedvelje.

-Vele nincs bajom, csak azzal, hogy folyamatosan a telefonon lógsz – hazudta, majd a tepsit betolta a sütőbe.

-Akkor mi zavar?

-Hány percre?

-Állítsd 180°- ra, aztán majd kivesszük, ha jó – hadarta. – Na, de mi zavar?

-Hagyjuk – legyintett, majd leült Billel szemben.

-Hát, jó – mondta kissé lemondón a raszta. Szerette volna tudni, hogy mi a baj, de annyit már megtanult Tomnál, hogy nem túl eredményes erőltetni semmit. – Jut is eszembe! Még mindig nem mondtad el, hogy milyen szakra akarsz menni…

-Én semmilyenre – nevetett fel Tom. – Nekem tökéletes a mostani munkám is, vagy valami ilyesmi. Mindig is gitáros akartam lenni egy bandában, de a szüleim úgy gondolták, jobb lesz, ha matematikus szakra megyek.

A ’matematikus’ szó hallatán Bill csak a homlokát ráncolta. – Valahogy nem tudlak elképzelni öltönyben, ahogy egy csapat egyetemistának magyarázol valami egyenletet…

-És nem is akarok – nevetett fel Tom.

-De akkor miért gyűjtesz egyetemre?

-Van más választásom? – nézett mélyen a szemeibe, majd lesütötte a tekintetét. – Először arra gondoltam, hogy elvégzem majd valahogy, de nem hiszem, hogy menni fog. Legalább, majd ha megbukok a szüleim is látni fogják, hogy ez nem nekem való.

-Nem lenne könnyebb elmondani nekik, hogy nem akarod ezt az egészet?

-Te nem ismered őket – mosolyodott el szomorúan Tom. – Ha valamit elterveznek, akkor fütyülnek rá te mit akarsz. Csak az a fontos, amit ők akarnak. Kivéve, ha pofára esnek, akkor veszik csak észre, hogy mi van…

-De ez neked nem jó – világított rá a lényegre Bill.

-Majd csak lesz valahogy – rántott vállat. Elnézve Bill aggódó tekintetét, elmosolyodott. – Inkább hagyjuk…

-Mm… - húzta el a száját a raszta.

-Hogyan lettél író? – kérdezte Tom, megtörve az egyre csak kínossá váló csöndet.

-Írtam egy könyvet – rántott vállat Bill.

-Kösz, most már tudom…

-De csak ennyi – nevetett fel. – Kicsi korom óta írogattam le az eszembe jutó történeteket. Aztán tizenöt évesen megírtam egy hosszabb, részletesebb sztorit. A tanáraim és a szüleim arra bíztattak, hogy adassuk ki. És ja… kiadattuk. Az embereknek meg tetszett.

-És hány könyved is van?

-Négy.

-Azta – pislogott elismerően Tom. – Plussz az a csomó füzet…

-Szeretek írni – húzta ki magát Bill.

-És miről szólnak a könyvek?

-Hát, leginkább szomorú befejezésűek, és a főhős meghal.

-Jézusom! –ráncolta a szemöldökét Tom. – Te mindig ilyeneket írsz?

-Jobb, mintha magamban tartanám…

Még egy jó darabig elbeszélgettek Bill könyveiről. Igazából egyikük sem figyelt semmire, csak a másikra, és mondta, ami elsőre eszébe jut. Bill próbált minél több személyes gondolatot beleültetni a mondandójába, és minél többet mesélni a könyveiről és azoknak mondanivalójáról. Tom pedig hallgatta és elmondta mindenről a véleményét. Néha mondott pár ötletet, de leginkább csak Billre hagyta, elvégre az ő regényei. Teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe, amikor is égett szagra lettek figyelmesek.

-Mi ez a szag?

-Basszus, a piskóta! – kiáltott fel Tom, majd ugrott is a sütőhöz. Lehajtotta, majd felvett egy kesztyűt és óvatosan előhúzta a szétégett tésztát.

-Miért van az, hogy mindent elégetsz? – röhögött fel Bill.

-Elterelted a figyelmem – mondta Tom, miközben egy késsel próbálta kikaparni a tepsiből a szenet.

A fiatalabb csak röhögve figyelte, ahogy Tom egy darabig szenved a dologgal, majd egy „Oh, hagyjuk a francba!’” felkiáltással bedobja a kést a mosogatóba.

-Majd eszünk müzlit – legyintett röhögve Bill. – Azt nem lehet elégetni. Habár lehet, hogy te megoldanád…

-Kösz, én is téged – rogyott le a székre Tom.

Nagyjából egy órával később már sötétedett odakint. Tom nemrég vitte ki Billt a pavilonba, ő maga pedig a teraszon ülve itta a sutyiban megbontott sörét, amikor odabent hirtelen megszólalt a raszta mobilja. Tom kelletlenül felállt a székéből és becammogott a nappaliba, ahol Bill mobilja volt. Épp indult volna vele ki, amikor meglátta a képernyőn villogó feliratot.

Gustav hív

Egy darabig mérlegelgetett magában, majd kinyomta a hívást, a nyomokat pedig kitörölte. Még mindig nem tudta, miért teszi, de meg volt győződve arról, hogy ez a helyes. Talán…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés