A falak fehérek voltak, tiszták és élesen verték vissza a fényt. A nagy, nyitott ablakok nem hagytak napfénytől érintetlen pontot, és a folyosókat betöltő steril fény egyik csempéről a másikra verődött vissza. Az épület csendes volt és nyugodt, mozdulatlan és néma, így Tom minden egyes alkalommal összerezzent, ahogy a léptei zaja visszaverődött a falakról. A tény, hogy ideges volt, egy kicsit sem segített.

HP elé rendelték, maga a nagyhatalom elé. A telefonhívás után Tom vonakodva előkapart pár szebb göncöt – habár Andy többször kérdőre vonta arról, hogy mit tart szépnek – és a rasztáit egy vastag lófarokba kötötte, amik a hátára omolva lógtak le. Már tucatszor állt HP elé, és egyik alkalommal sem végződött jól a találkozás. Akár bűnösnek láttam magát Tom, akár nem.

Az épület olyan volt, mint egy pókháló. Egy központi kör köré épültek további körök, folyosók és ajtók hosszú sora, amikről Tom szinte biztosan tudta, hogy nem vezetnek semmi fontos helyre vagy olyanra, amiről bárki is tudott volna. Túl sok volt, hogy bárki nyomon tudja követni. A középső kör túlsó oldalán egy asztal volt, ami mögött egy maga, fenyegető, kétoldalú ajtó nyílt HP- hoz, mintha csak meg akarná ijeszteni. Valamennyire sikerült is.

Próbált lassabban járni, de úgy tűnt, csak egyre gyorsabban odaér. Mielőtt észbe kapott volna, már a nagy fehér íróasztal előtt állt, ami világos tölgyfából készült. Az asztal mögött egy fiatal, barna nő ült kicsi, lelógó orral és tökéletesen ferde szemekkel. Mosolygott, ahogy közeledett. Egy pillanatra Tom el is felejtette minden idegességét, és visszamosolygott a nőre, még közelebb lépve az asztalhoz. Az asztal párkányára – ami olyan magas volt, hogy a mellkasáig felért – felrakta a kezét és előrehajolt.

-Csak azért vagyok itt, hogy…

-Tudom – vágott közbe egy tökéletes fogvillantós mosollyal az arcán, majd felvette a telefonkagylót az asztalról, amin Tom könyökölt. Pár másodperccel később már a vonal másik végén levő személyhez beszélt. – Tom jött hozzád.

Tom a nő névtáblájára nézett, amibe aranyozott betűkkel volt belevésve, hogy Celia. A nő ismerte őt, habár nem emlékezett, hogy valaha is találkoztak volna annak ellenére, hogy állt már ennél az asztalnál párszor. Biztos volt benne, hogy eddig valaki más volt itt.

-Bemehetsz – mondta, kiszakítva Tomot a gondolataiból.

-Oh, öhm… Tudok várni, ha túl elfoglalt…

-Tudta, hogy ezt fogod mondani – válaszolta a lány, mire Tom felhorkant. Most már nem fordulhatott vissza.

-Rendben. Kösz, Celia!

-Szívesen, Tom!

Vonakodva húzkodta maga után a lábait az ajtóig, majd rátette a kezét a kilincsre, ami elválasztotta HP- tól. Készen állt? Nem igazán. Készen állhat valaha is erre? Határozottan nem. Tudta, hogy miért akarja HP látni őt. Tudta, hogy sok szabályt megszegett Billel, de abban a pillanatban úgy érezte teljesen megérte. Úgy érezte megtalálta az igazi értelmét a munkájának. Azt tette, amit tennie kellett, és habár Bill elég kockázatos volt az ügyetlensége és a családjában öröklődő kalandvágyó gének miatt, Tom úgy érezte jól végzi a munkáját.

Tudván, hogy nem ez a vég, elfordította a kilincset és belépett a szobába, ahol mindig a lehető legkényelmetlenebbül érezte magát. Nagy volt, bár közel sem akkora, mint a belső kör. A falak itt is fehérek voltak, de legalább néhol különböző művek díszítették, de egyik sem volt túl felismerhető. Egy sor egész falat betöltő ablak volt közvetlenül HP asztala mögött, amiket mindig zárva tartott, így leginkább mesterséges fények világították be a szobát. Otthonosan nézett ki a hely, de ez korántsem volt érezhető.

-Thomas.

Tom tekintete az előtte levő férfira szegeződött. Egy idősebb férfi volt, szarkalábakkal a szemei körül, vastag só- bors hajjal a feje tetején. Az íróasztala mögött ült. Végülis ő volt Az Ember. A kezeit összekulcsolta az asztal lakkozott tetején, az ujjai pedig úgy meredeztek, mint egy templomtorony. Ha nem hatalmas volt és félelmetes, akkor semmilyen.

Tom lenyelte zavartságát, és kijavította, mint mindig, amikor az irodában járt. – Csak Tom.

Nagyot nyelt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. A csontjai is beleremegtek, amint közelebb lépett HP asztalához, miután intett neki, hogy lépjen közelebb.

-Gondolom, tudod miért hívattalak téged – mondta, mint egy kérdést, de Tom annál jobban tudta, hogy ez több volt, mint egyetlen vád.

Benyúlva a nehéz raszták alá, megvakarta a tarkóját és bólintott. – Megszegtem valamelyik szabályt?

-Meg… - kezdett bele a férfi egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Tetszik a feladatod, Tom? Jól kijössz azzal az élővel?

Tom félszegen áthelyezte a súlyát a másik lábára. Nem tudta biztosan, hogy csapdába sétál- e épp. Azt kéne mondania, hogy szereti? Vajon a főnök ezt szerette volna hallani, vagy hogy egyszerűen közömbös volt számára? Pár másodpercig gondolkodott rajta, ami túl hosszúnak bizonyult.

-Ne feledd, hogy többet tudok, mint amennyit gondolsz, hogy tudok! Szóval, élvezed az első feladatodat?

-Én – hebegte Tom, majd úgy döntött félre teszi minden félelmét és őszinte lesz. Úgy tűnt a férfi úgyis mindent tud. – Igen, uram.

-És eme alannyal akar maradni? – kérdezte kíváncsin ívelt szemöldökkel. Tom összeszorította az ajkait, majd megforgatta a benne levő karikát, mielőtt válaszolt.

-Természetesen szeretnék.

-Akkor tartsd be a szabályokat, Tom! Túl gyakran mutatkozol a fiú előtt, és kezdesz hozzá nőni. Ez nem játék; ez egy feladat. Azért vagy ott, hogy megvédd őt, hogy távol tartsd a bajtól. Úgy alakítsd a szálakat, hogy az legfeljebb hosszú távon tegyen kárt benne.

-Minden tiszteletem uram, de – kezdett bele Tom, miután talált némi bátorságot magában legbelül. Valami feléledt benne, amikor Billhez ment. – Magányos. Szüksége van egy barátra, csak úgy mint a védelemre.

-Akkor bátorítsd őt a tanórán kívüli tevékenységekre. Ösztönözd, hogy erősítse a már meglévő barátaival a kapcsolatát.

Tom hitetlenkedve megrázta a fejét. – Az össze barátja egy…

-Nem akarom hallani, Thomas! – figyelmeztette dühtől égő szemekkel a férfi. – Nem a te feladatod, hogy a barátja légy. Azért vagy ott, hogy megvédd és semmi másért. Ha nem fogod vissza magad, nem lesz más választásom, minthogy olyasvalakit jelöljek ki, aki alkalmasabb a feladatra.

-De…

-Ez minden. Mehetsz.

A férfi ezután visszasétált az íróasztalához, hogy folytassa a papírmunkákat, amikbe az előtt kezdett bele, hogy Tom megérkezett. Hogyan fogja vissza magát? Ez nem tűnt fairnek. Billnek szüksége volt rá, és ez Tom feladata: Ott lenni, amikor Billnek szüksége van rá.

Végül Tom lenyelte minden tiltakozását és elindult, hogy otthagyja az irodát. Nagy volt a késztetés, hogy trappolva menjen ki. HP elviselhetetlenül gyerekes volt, csak felnőttesen.

Zsebre tett kézzel kisétált a szobából, morcosan lehajtva a fejét a szemrehányás miatt, amit a kontrolálhatatlan érzelmei miatt kapott. Tudta, hogy mit akar HP, de utálta a gondolatot, hogy távol kell maradnia Billtől. Barátok voltak, de pontosan ez az, amit az íróasztal mögötti férfi nem akart.

Kezdesz hozzá nőni, visszhangzott Tom fejében. Mi volt ebben olyan rossz?

-Legyen szép napod, Tom.

Tom a hang irányába fordította a fejét, ahonnan Celia mosolygott vissza rá. A lány intett egyet, ahogy felemelte a tekintetét. Olyan ismerős volt. – Találkoztunk már? – kérdezte a pult felé menetelve. – Mármint a mai előtt.

-Nem tudom Tom. Találkoztunk?

Tom szórakozottan összehúzta a szemöldökét. Nem volt épp játékos hangulatban, de tudta, hogy nem lenne képes koncentrálni, amíg nem tudja hova tenni a lányt. – Ugyan abban a kiképző osztályban voltunk? – kérdezte. Az arcát vakargatta, miközben próbált emlékezni.

-Nem veled voltam – mondta cukor édes hangon, miközben megrázta a fejét. – Nem őrangyal vagyok.

-Akkor irodai angyal? – ugratta mosolyogva.

-Valami olyasmi.

-Akkor hát, – habozott Tom, majd lemondott a dologról. Kitalálja később. – Ha még nem találkoztunk, akkor örülök, hogy ma megismerhettelek.

-Bájos – vigyorgott. – Hamarosan találkozunk.

Tom bólintott, majd felnyögött. Semmi baja a lánnyal, de remélte, hogy nem kell hamarosan találkoznia vele. Elképzelte a jelenetet, ahogy ott áll és épp elveszik tőle a feladatát és áthelyezik máshová. Akkor már egyáltalán nem láthatná Billt, és azt nem akarta.

Nem, döntötte el Tom, miközben végigcsoszogott a tiszta köveken. Keményen kell dolgoznia, ahogy azt HP mondta. Jobb, ha távol marad Billtől, mintha egyáltalán nem látja őt.

-Hogy ment? Mi történt? – támadta le Andi kérdésekkel, miközben Tom besétált a közös lakásukba. – Mennyire vagy bajban?

-Andi, csak… - sóhajtott fel hossza, miközben lerúgta a cipőit az ajtó mellett. Épp most ért haza, egész eddig sétált és még mindig nem talált megoldást a dilemmára. Egyik kezével a falnak támaszkodott, miközben levette a cipőjét, de igazság szerint pörgött az agya.  Úgy érezte szédül és nem tudta mit tehetne. Ha arra gondolt, hogy nem térhet vissza úgy Billhez, elfogta a bűntudat. Nem úgy, mint egy barát csak, mint egy őrangyal.

-Ennyire rossz? – állt fel a kanapéról Andi, majd megkerülve a dohányzóasztalt Tomhoz sétált. A hangja aggodalommal volt tele, de a szeme kíváncsiságról árulkodott. – Nem osztottak be máshova? Mert akkor…

-Nem – vágott közbe Tom élesen. Megdörzsölte a csukott szemeit, nem is akart gondolni az egészre. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy ne legyen többé Bill életének a része. A szeme fájt már a nyomás alatt, és amikor legközelebb kinyitotta, Andi állt közvetlenül előtte. – Még nem. Én csak…

-Vissza kell fognod magad – mondta aggódva Andi, beképzelt tekintettel. Mióta csak találkozott Billel arra várt, hogy ezt Tom képébe vághassa. Bármilyen érve is volt, Andreas sosem bizonygatta az igazát. – Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de…

-Andi – csattant fel Tom, majd ellépett az ajtótól. Eléggé össze volt zavarodva. Nem volt szüksége arra, hogy a barátja sót öntsön a sebébe. – Nem akarok beszélni róla, oké? Hagyjuk már!

Andi kicsit félre állt, de az ajtó közelében maradt. Nézte, ahogy a raszta átsétál a nappalin, be a konyhába, majd követte. Összezavarta magát. – De te mindig szeretnél mindenről beszélni.

Tom kinyitotta a hűtőt és szétnézett, hogy mi van benne. Szükségtelenül. Az egyetlen dolog, amit el tudott viselni, az a sör volt – és nem azért mert szüksége volt rá, hanem mert akarta. Csak úgy, mint az élők, a sör is lenyugtatta az agyát. Ez kellett is neki, hogy végre tisztán lássa a valóságot. Amikor újra felnézett a kezében egy barna üveggel, Andit a konyhapultnak dőlve találta, keresztbe font kézzel.

-Csak most nem akarok erről beszélni – jelentette ki Tom, majd lekanyarintotta a kupakot képzett, kérges kézzel. Az első korty hűvösen ment le a torkán és melegen érkezett a gyomrába. Pont erre volt szüksége a találkozó után.

Andi épp nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de hirtelen egy sípoló hang töltötte be a szobát, mire a két fiú a zsebéhez nyúlt, hogy megnézzék a fekete hívójukat. Látva az üres képernyőt, Tom a pultra hajította, majd ivott még egy korty sört. – Valami baj van Henry- vel? – kérdezte, miközben érezte, ahogy az izmai ellazulnak az alkohol hatására.

-Nem tudom – motyogta, majd visszagyömöszölte a fekete tárgyat a zsebébe. Kikapta Tom kezéből az üveget és egy pohárba töltött magának, mielőtt visszaadta. – El kell mennem megnézni.

-Mennyi ideje van még az öregembernek?

-Nem tudom – vágott vissza Andi rosszindulatúan. – Mennyi ideje van Billnek?

Tom összeszűkült szemekkel nézett a nála alacsonyabb férfira. – Még fiatal, évei vannak.

-Akkor van időd, hogy kerüld a bajt – mondta Andi, a barátságos és a nehezen kezelhető határán lépkedve.

-Andi, esküszöm… - Tom fenyegetően közel lépett a szőkéhez. Lehet, hogy Andi néha eléggé köcsög volt, de tudta, hogy ha Tom komoly, akkor nem érdemes szórakozni vele.

-Istenem, megyek már – mérgelődött, majd egy legyintéssel a feje fölött otthagyta a konyhát. – Próbálj nem bajba kerülni, amíg elvagyok.

Amint újra egyedül volt, Tom fogta a sörösüveget és leült a nappaliban, ahol a redőnyön halványan világított be a fény. A szeme sarkából látott egy régi, forgatós telefont, aminek a fogantyúját egy fénycsík tükröződött. Megvetéssel meredt rá, mintha csak megsértette volna. Egyszerűen az a telefont volt a legszükségtelenebb dolog a lakásában és az egyetlen, amire jó volt, hogy HP el tudja érni. Tom gyűlölte, mindig csak rossz híreket kapott rajta. A „nagy ember” sosem hívta, hogy gratuláljon neki a jól végzett munka miatt, vagy bármi.

Lázadás képpen, Tom odasétált, a kagylót az asztalra rakta, hogy senki se tudja hívni, majd visszadőlt a kanapéra. Csak nézte a falat, itta a sört és próbálta kitalálni mit tehetne Billel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés