-Na végre! - csattant fel Simone, amint Bill megjelent a konyhában. – Már azt hittem sosem jössz le!

Tom háttal ült az ajtónak, de a válla fölött hátratekintett egy pillanatra. Bill tényleg szó szerint értette, hogy rendbe szedi magát. Megfésülködött, felvett egy normális rövidujjút és egy rövidgatyát, amiben úgy tűnt van gumi, máskülönben már rég leesett volna róla…

-Itt vagyok – mondta, majd összetalálkozott a tekintete Toméval, aki pár másodperc múlva viszont elfordult. – Mit eszünk? És hogyhogy együtt eszünk?

-Régen ettünk együtt utoljára, gondoltam visszahozhatnánk ezt a szokást – mosolygott kedvesen Simone, majd „nőké az elsőbbség” alapon elkezdett tésztát rakni a tányérjára. Bill egy darabig tanácstalanul állt, majd leült Tom mellé, a régi helyére. Olyan abszurd képet festett, hogy az asztalfőn nem ül senki, de egyáltalán nem keltett Billben bűntudatot, ami miatt megint elöntötte egy pillanatra a méreg, de ahogy előrenyúlt, hogy vegyen magának, Tommal véletlenül összeütközött a kezük, ez pedig visszahozta a valóságba.

A vacsora alatt végül nem szóltak egymáshoz, és kezdetben frusztráló volt a csend, ám amint az első falat a szájába ért, megdermedt. Az anyja és Tom felé fordultak, hirtelen nem értették mi történhetett. Simone arra gondolt először, hogy nem ízlik neki. Egy darabig ízlelgette, rágcsálta,, majd lenyelte és felnézett rájuk, hol a bátyjára, hol az anyjára fordítva a tekintetét. Végülis, senki nem értett semmit.

-Nem ízlik? – tette fel végül a kérdést a szemöldökét ráncolva Simone. Bill hirtelen elkerekedett szemekkel nézett rá először, majd hevesen megrázta a fejét.

-Dehogy nem – tiltakozott, majd egy pillanatra megállt, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait és a jó szavakat. – Csak… Most valahogy más, mint mostanában. Öhm… Finomabb, de talán nem is ez a jó szó rá – tűnődött. Mintha újra lenne benne élet, gondolta Bill, ám hangosan nem merte kimondani.

Nem akarta feltépni az épp gyógyuló sebeket.

Ahogy Simone elmosolyodott, Bill kétszeresen is meggyőződhetett arról, hogy belé újra visszatért az élet. A mosolya őszinte volt, kedves és simogató. Mint minden anya mosolya, amikor a gyermeke a főztjét dicséri. Ahogy elfordította a tekintetét, egyből összetalálkozott Toméval, aki szintén mosolygott rá. Tudta, hogy nagyjából egyre gondolhatnak, és ez kissé megnyugtatta.

A vacsora végeztével Simone nekilátott a mosogatásnak, az ikrek pedig elhagyták a konyhát. Bill reménykedett benne, hogy esetleg megnéznek egy filmet vagy bekapcsolják a tévét és néznek valami esti agyrohasztó műsort, mint régen, de végül senki nem vetette fel az ötletet, őt is beleértve. Olyankor mindig vagy csendben ültek, vagy beszélgettek, amíg valamennyien el nem álmosodtak.

-Kiülök egy kicsit a teraszra – mondta Tom, miközben Bill már épp indult volna fel az emeletre. Azt már nem mondta, hogy „ha van kedved, gyere te is”, de semmi szükség nem volt rá. Anélkül is tudta, hogy erre utal.

-Én pedig felmegyek a szobába – mondta, majd újra elindult a lépcsőn. Nagyon szeretett volna kiülni Tommal a teraszra, de nem tudta volna kikerülni a beszélgetést, ha pedig végig csak némán ülnek, azzal nem jutnak sehova és csak növelik a feszültséget, ami úgy tűnik kezd szép lassan tovatűnni.

Tom a válasz miatt kissé csalódottnak tűnt, viszont nem úgy tűnt, nem akar erőltetni semmit, így egy lemondó bólintással hátat fordított és kisétált a teraszra, egyedül. Miután eltűnt az ajtó mögött, Billt valami furcsa érzés fogta el. Úgy érezte mégis utána kéne mennie, de valahogy nem mozdult a lába, akárhogy is erőlködött, egy helyben állt a lépcső közepén.

Most az egyszer legyél kezdeményező féleség!

Miután ötvenedszerre is elismételte magában a mondatot, sikerült végül annyi akaraterőt összegyűjtenie, hogy lemenjen a lépcsőn, majd egy kis hezitálás után kilépjen a teraszra.

Odakint már teljes sötétség övezte a birtokot, csak a terasz lámpája világított, aminek a fénye csak a poros útig jutott el. Kicsit olyan érzés volt, mintha azon túl a homályba veszne minden, és ha kimegy oda, ő is eltűnik. Baromság, az, de hát nem lehet az ember mindig költői…

Tom a terasz korlátján ücsörgött, a lábát lógatva nézett maga elé, és amikor Bill kilépett az ajtón nem fordult felé, csak tovább bámulta a fa leveleit, ahogy a szél lágyan lengeti, hullámoztatja a lombkoronát.

Bill nem tétovázott sokáig, leült közvetlenül mellé.

-Tudtad, hogy már csak két hét van a nyárból? – törte meg hirtelen a csendet Tom, amint Bill elhelyezkedett a keskeny fán, ám amint realizálta a mondat súlyát, ismét kényelmetlennek érezte.

-Igazából teljesen elfelejtettem – vallotta be őszintén Bill. – Miért pont most kell ennek is jönnie?

-Szopás – fintorgott Tom, majd pár pillanatig ismét csend lett.

-Az – tette hozzá, miután kezdte még kényelmetlenebbé tenni a szituációt a csend, ami hívatlanul telepedett kettejük közé.

-Megpróbálhatnánk nem így felfogni – mondta Tom, mire Bill kérdő pillantással fordult felé. – Nem úgy, hogy már csak két hét van a nyárból, hanem még két teljes hét van a nyárból, érted? – fordult egy halvány mosollyal Bill felé, akinek ettől szintén mosolyoghatnéka volt, ám ebből semmi nem jelent meg az arcán, ugyan olyan rezzenéstelen képpel bámulta Tomot.

-Terveztél valamit? – kérdezte, miközben a fülé mögé söpört egy kósza tincset.

-Még nem, csak arra gondoltam élvezzük ki ezt a maradék időnket, mielőtt pakolnunk kéne. – Amint kimondta, Tom máris ábrándozni kezdett, mi mindent csinálhatnának.

-Anyára is gondolj – jutott hirtelen Bill eszébe. – Elvégre teljesen egyedül hagyjuk az őszi szünetig.

-Igaz – mondta. Ekkor megpróbált hátradőlni, mintha csak egy székben ülne, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez bizony nem így van. Elvesztette az egyensúlyát, és túl messze volt az oszloptól, hogy megkapaszkodjon benne, így megragadta Bill karját. Ám ahelyett, hogy visszahúzta volna magát, csak Bill is lerántotta. Nagy koppanással értek földet, majd jajgatva és nyögdécselve fetrengtek a földön, mint két idióta.

-Jól vagy? – fordult felé Bill.

-Aha. Ét te?

-Én is.

Ahogy Tom az oldalára fordult, összetalálkozott a tekintetük. Egy darabig csak néztek egymás szemébe. Tom piszkos, fehér pólóban és egy egyszerű farmerban, valamint a fején egy baseball sapkával, Bill pedig ugyan abban a rövidujjú-rövidgatya kombóban, mint eddig. Néhány másodperc múlva, teljesen hirtelen, minden előzmény nélkül, kitört belőlük a nevetés. Először csak a válluk rázkódott, és halkan nevetgéltek, aztán nem bírtak leállni, egyre erősebben rázta őket a röhögés, végül már visítottak, és hanyatt fekve a szemüket törölgették. Egy szót sem szóltak, azt sem tudták, ez miért ennyire vicces, de képtelenek voltak abbahagyni. Talán ez volt az első olyan pillanat hosszú ideje, amikor mindketten egy hullámhosszra kerültek, és szavak nélkül gondolták ugyan azt, akármi is volt az valójában.

-Tudod – próbált Tom artikulálni nevetés közben. – Ez nagyon vicces.

-Tényleg az – bólintotta a másik.

-És mosolyogsz – jegyezte meg, mire Bill hirtelen újra ráemelte a tekintetét, és kíváncsian kezdte fürkészni a vonásait. Tom viszont csak tovább vigyorgott rá, és az ő javára szól, hogy nem fordította el a fejét, állta az öccse tekintetét. – Hé, nem azért mondtam. Ne hagyd abba!

Erre Bill egy hatalmas, fülig érő fogvillantós mosolyt varázsolt elő a semmiből, mire Tom egy morgással és egy szemforgatással felült.

-Hülyeség, ha megkérdezem holnap ráérsz- e, mi? – kérdezte Tom, amire Bill egy szimpla ’ühüm’- mel válaszolt. – Akkor továbbra se tervezz semmit!

-Mire készülsz? És én miért kellek hozzá? – kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában Bill, miközben ő is felült.

-Még nem tudom, de majd holnapig kitalálok valamit. De persze csak miután te segítettél nekem a farmon…

-Mi?

-Jót fog tenni – bizonygatta Tom. – Nekem meg legalább nem kell egyedül lennem.

Ekkor egy együttérző mosoly jelent meg Bill arcán. Eddig nem is gondolt arra, hogy Tom is egyedül érzi magát, és meg tudta érteni, milyen az. Még ha a két eset nem is hasonlított.

-Elmondod hová megyünk? – kérdezte Bill, az elmúlt tíz percben harmadszorra, egyre türelmetlenebben. Tomnak ugyan az volt a válasza, mint eddig:

-Majd meglátod.

Persze…

Kissé már fáradt volt aznapot illetően. Egész nap Tom mellett volt, és kénytelen volt bevallani i magának, eléggé elszokott a munkától, a mozgástól, a napfénytől, a frisslevegőtől és mindentől, amitől nem kellett volna. Először lovakat almoztak, majd csirkéket etettek, kitisztították a dugulást a birtok egyik hátsó részében levő kútban, beszerelték az új hűtőkamrát a kocsiba, és akkor már egy levegővel le is mosták. Eközben volt egy közös ebéd és egy tévénézés (Walking Dead, új évad, valami, amit nem szabad, sőt, egyenesen tiltott kihagyni!).

Végül így telt  a nap, és úgy tűnt Tom közben kitalálta mit is fognak csinálni.

Már elhagyták a várost, és nyíl egyenesen az iskolájuk felé haladtak, és amiben Bill nagyon reménykedett, hogy Tom továbbhajt majd.

Viszont amikor elérték az épületet, Tom lelassított, majd leparkolt a teljesen üres parkolóban.

-Király ötlet – dünnyögött Bill.

-Jó lesz, majd meglátod. Tavalyról még van egy kis „szuvenírem” – bíztatta Tom, majd a szemöldökét emelgetve egy nagyobbacska kulcscsomót húzott elő a kesztyűtartóból, amire Bill egyszerűen képtelen volt reagálni. Végül nem tehetett mást, követte Tomot, aki egymás után nyitotta ki az ajtókat.

-Nem is tudom… Így is elég sok bajba kerültünk már – utalt Bill arra, hogy az elmúlt években nem kifejezetten váltak a tanárok kedvenceivé…

-Nem is beszélve a fűről, amit te csempésztél be – emlékeztette Tom nosztalgikusan, Bill azonban összerezzent. – Csak vicceltem!

-De komolyan! – folytatta Bill. – Már nem vagyunk többé gyerekek. Betörtünk és bejöttünk…

-Ha van kulcsom, hogyan tudnék betörni? Nem vádolhatnak azért, csak mert bejöttünk – tárta szét a karját a raszta.

-Komolyan mondtam! Lehet, hogy a nyári portás a közelben van, ha elkap, az nagyon gáz lesz…

-Akkor majd futunk – mondta, majd nyitotta is a következő ajtót, a zár kattant, azonban nem nyomta le a kilincset, hanem Billhez fordult.

-Ez a gonosz mosoly a frászt hozza rám – jegyezte meg.

-Érdekelne, ha azt mondanám, van kulcsom az uszodához is? – mutatta fel a kulcscsomót Tom.

-Úszás? Komolyan? – nézett rá Bill könyörögve.

De ja vú.

Régebben is, Tom mindig kitalált valamit, ami miatt bajba kerültek, Bill pedig, mint hű barát és jó testvér, mindig mindenben követte és együtt csinálta vele. Mondjuk nem is nagyon volt választása, mivel általában Tom addig nyaggatta, míg meg nem unta, hogy folyamatosan a nyakán lóg és belement. Persze, ez sokszor fordított felállásban is lejátszódott.

-Reggel találtam meg a kulcsokat, és ez jutott eszembe – mondta vigyorogva, és amikor Billt hezitálni látta, folytatta. – Egy elég fárasztó hónap van mögöttünk, szerintem megérdemeljük. Én legalábbis biztosan…

Bill ettől kissé elszégyellte magát. Igen, tudta, hogy nem volt helyes az, hogy egész eddig a szobájában dekkolt és nem segített senkinek semmit, csak önmagát sajnálta, de akkor sem volt fair, hogy Tom ezt így az orra alá dörgöli.

-Otthon végeztünk mindennel és körbejártuk a fél épületet és nem láttunk senki – mutatott körbe Tom. – Szóval? Locs-pocs?

-Locs-pocs – dünnyögte Bill. – Kajak nem értelek…

-Te most tényleg azt mondtad, hogy „kajak”? – hüledezett Tom. – Andi rossz hatással van rád…

-Le fogunk bukni – idegeskedett Bill, miközben Tom már az uszoda ajtaját nyitotta éppen. Nem kellett volna ott lenniük, volt egy elég erős érzése ezzel kapcsolatban. Vajon jobb lett volna, ha inkább a szobájába zárkózik?

-Kit érdekel! – csitítgatta Tom. – Ha már idáig eljöttünk, fürödni akarok!

Ekkor kattant a zár – ami annyit jelentett, hogy Tom végre eltalálta, melyik kulccsal nyílik – majd mindketten besiettek.

-Srác vagy lány? – kérdezte Tom, utalva ezzel arra, hogy melyik öltözőbe menjenek be. Közvetlen bejárat a medencékhez ugyanis nem volt, csak az öltözőkön keresztül.

-Srác, természetesen – nézett Tomra csúnyán.

-Srác? Hmm… - vigyorodott el a raszta, mire a kisebbik vállba verte. – Oké, oké… Hadd nézzem meg először, hogy meleg-e a víz – mondta, majd kinyitotta az öltöző ajtaját is, és nyíl egyenesen a medencéhez masírozott, amíg Bill lassú léptekkel körbejárta az öltözőt.

Természetesen nyáron is használta a helyet az úszócsapat, heti rendszerességgel, és Bill reménykedett, hogy nem pont azt a napot fogták ki, amikor edzésük van.

Odabent szekrénysorok álltak, köztük padokkal és fogasokkal a falon. A földön egy piros zokni feküdt, a szekrények többsége zárva volt, csupán pár óvatlan hagyta félig behajtva a telepakolt polcokat. Ahogy körbejárta a helyiséget, Bill talált a földön egy buszjegyet, amit egy darabig csak tétlenül bámult, majd „hátha még jól jön” alapon a zsebébe süllyesztette.

Miután úgy döntött kinézegette magát, átment a következő helyiségbe, egyszóval a zuhanyzókhoz, amikre nem nagyon volt kíváncsi, egyrészt mert már látta őket, másrészt, ha van valami meglepetés a fülképen, arról nem biztos, hogy tudni akar. Sietős léptekkel elsuhant a fülkék mellett, majd az utolsó, nyitva hagyott ajtón belépett az uszoda tágas medencéjéhez.

Odabent Tom ült, közvetlenül a víz mellett, és az mutatóujjával a vízben apró hullámokat keltve várta az öccsét.

-Keresd meg a villanykapcsolót, sötétedik! – mondta Tom, miközben felállt a víz mellől. Odakint kétségtelenül sötétedett, és hiába voltak nagy, kristály tiszta ablakok, így is már csak félhomály volt a medencénél. – Mindjárt jövök! – tette még hozzá, majd eltűnt az öltözőknél.

Bill nem akarta tudni vagy látni, mit csinál odabent – annak ellenére, hogy tudta, hiszen úszni jöttek ide – így próbálta hasznossá tenni magát azzal, hogy kapcsolót keres.

Röpke öt perc kellett a megtalálásához, és ahogy beborította a helyiséget a fény, Tom abban a pillanatban egy szál alsóban kisétált az öltözőből.

Bill hirtelen elkapta a fejét, és érezte, hogy a pír beborítja az arcát.

Miért reagálok erre így? Ő a bátyám, az ikertestvérem. Nem szabadna így reagálnom!

Végül vett egy mély levegőt, és visszasétált Tomhoz, aki a víz mellett állva várt rá. Amint odaért, Tom vetett rá egy pillantást, vigyorogva, majd beleugrott a vízbe, ezzel teljesen eláztatva Billt.

-KÖSZ! IMÁDLAK ILYENKOR! – kiabált rá Bill, hogy még ha víz ment a fülébe is hallhassa. Tom felnevetett, majd a medence közepéről intett neki.

-Rohadt jó a víz! Igyekezz! – sürgette. – Mond, hogy nem fogsz végig ott állni és bámulni, mint egy zombi?

Közelebb úszott, majd egy nagy suhintással lefröcskölte, a már amúgy is csurom vizes Billt.

-Ne már!!

-Gyere már!

-Jó, te akartad! – mondta vigyorogva, majd ott helyben villámgyors mozdulatokkal ledobálta a ruháit, és nekifutásból belevágódott a vízbe, egy karnyújtásnyira Tomtól.

-Dün-dün-dün-dün-dün-dün – próbálta Tom utánozni a Cápa című filmből a zenét, amikor a cápa megközelíti a potenciális halott jelöltet.

-Olyan gyerekes vagy – vágta a fejéhez Bill, mire a raszta csak a szemét forgatta. – Amúgy is, a hideg kirázott attól a filmtől, szóval hagyd abba! - A mondatát befejezve visszaadta a korábbi fröcskölést. – Egy percnél sem bírok többet megnézni az ilyen cápás filmekből.

-Tudom – mondta Tom, majd egy hatalmas hullámot küldött Bill fejére.

Hosszú percekig folytatták egymás fröcskölését, majd egyszer csak Tom lemerült és Billt a lábánál fogva lerántotta a víz alá, és pár másodpercig ott tartotta.

-Csaló! – prüszkölte, amikor újra levegőhöz jutott.

-Nem tehetek róla, hogy nem mersz merülni – röhögött fel.

-Merek, csak nem tudok!

Tom figyelmen kívül hagyta Bill tiltakozását, inkább úgy döntött, fekszik egy kicsit a víz tetején, amiben Bill is követte a példáját. Pár percig nem szóltak egymáshoz, csak élvezték a csendet, a vizet, a nyugalom érzését, ami talán hosszú ideje most először járta át őket ilyen intenzíven. Túl hosszú ideje…

-Bárcsak Gordon is itt lenne – mondta Tom. – Tetszene neki ez a hely, főleg így éjszaka…

Az egyik, ami Billnek feltűnt, hogy odakint tényleg besötétedett. A másik, hogy amint Tom kimondta Gordon nevét, ismét nem érzett bűntudatot, de akkor és ott valahogy ez nem izgatta annyira, mint kicsit később.

-Megváltoztál – jegyezte meg Bill.

-Ahogy mind – mosolyodott el Tom, majd kiúszott a medence széléhez, és a karjára döntve a fejét a mellette kapaszkodó Bill fürkészte. – Ha csak arra gondolok, hogy megmenthettem volna…

-Hogyan? – horkant fel Bill. – Én késtem el az orvossal, miattam halt meg.

-Mielőtt elindult a dombra, megkérdezte, hogy ne segítsen-e fát rakodni. Ha elfogadtam volna a segítségét, akkor csak azt a rohad szavast lövi le az a rohadt vadász – dünnyögte.

-Ez hülyeség! – mondta. – Te is tudod, hogy ez egyáltalán nem a te hibád volt, és ha az is lett volna, te legalább tudtad, mit kell csinálni, mikor mit kell mondani. Higgadt tudtál maradni, amíg én úgy viselkedtem egy hónapig, mint egy… mint egy…

-Mint egy dög, aki a kisujját sem képes mozdítani? – mosolyodott el halványan Tom.

-A lelkembe tiporsz… - törölt le pár krokodilkönnyet.

-Ahj, vigyázz, a végén még megsajnállak – röhögött fel, majd pár pillanatra ismét csönd lett. – Jó, hogy visszatértél…

-Kösz, hogy elindítottál visszafelé – mondta mosolyogva. – Most, hogy itt vagy, végre tudom mit csinálok.

-Most, hogy itt vagy, végre van egy okom arra, hogy a farmon maradjak – mondta Tom szintén mosolyogva.

-El akarsz menni? – lepődött meg őszintén Bill.

-Már nem – kacsintott.

-Remélem is... – mondta. – Amúgy nem okolnálak emiatt.

-Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejemben – gondolkodott hangosan. – Mármint, mindanyiunknak megfordult a fejében szerintem, hogy el kéne menni, és itt hagyni ezt az egészet, de… nem is tudom…

-Én nem megyek sehova, amíg itt vagy nekem – mosolygott rá Bill, miközben ő is a karjára döntötte a fejét.

-Ne nézz rám ilyen szomorkásan. Sosem hagylak el! – ígérte meg a lehető legőszintébben a raszta, majd előre hajolt és nyomott egy csókot az öccse homlokára, amitől Billt kirázta a hideg.

Miért reagálok erre így? Máskor is csinált már ilyent, akkor meg miért?

-Kezdek fázni idekint – próbált menteni a menthetőt Bill, majd visszaúszott a medence közepébe.

Tom vigyorogva nézett utána. Aranyosnak találta, ahogy elpirult…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés