-Kezd te, Rebeca! – mutatott a tanár a göndör hajú lányra, aki emelt fővel húzta ki magát, aztán mintha csak valami felsőbb rendű lény lenne, kérdezett: -Miért hordasz ekkora ruhákat?

Tom arcán egy széles mosoly jelent meg, majd csak rántott egyet a vállán. Úgy tűnt a lány elégedetlen a válasszal, mivel csak prüszkölt egyet és a padtársához fordult.

A tanár csak fapofával vándoroltatta át tekintetét a következő lebegő kéz tulajdonosára.

-Georg! – mondta, mire a fiú leeresztette a kezét és már nyitotta is a száját.

-Miért van raszta hajad? Mármint… miért?

Tom ezen is csak vigyorgott és vállat rántott.

-Patrick – sóhajtott a tanár az utolsó gyerekre mutatva.

Jaj, ne! Csak ezt ne, gondolta Bill. Csak ezt a strébert ne!

-Mondd csak, Thomas…

-Tom! – szakította félbe a fiút Tom, mire többen is felnevettek.

-Lényegtelen – sóhajtott Patrick. – De mondd, Tom! A tanulmányi eredményeid rontani fogják majd az osztályátlagot? Mert ha igen, akkor kérvényezni fogom az áthelyezésedet a ’B’ évfolyamba.

A kijelentést követően mindenki Patrick felé fordult és döbbent tekintettel méregették a fiút. Persze, tudták, hogy ilyen, de minden egyes alkalommal meglepte őket a határtalan bunkósága. Tomot is pofonszerűen érte a kérdés, mivel nagyokat pislogva nézte a halál komoly arccal ülő fiút. Először azt hitte, csak viccel.

Végül a tanár vetett véget a csendnek.

-Patrick! Remélem idén is megírtad az év elei esszédet a nyaradról…

-Igen, uram – mondta mosolyogva, majd előrántotta az összekapcsolt papírokat a padból, kisétált a tanári asztalhoz, letette őket, majd visszaballagott. A tanár megfogta a – vagy tizenöt lapból álló – papírtömböt, megigazította, majd Tom kezébe nyomta.

-Fiam, legyen az első dolgod, hogy kidobod a szemetet – mondta, mire az egész osztály elkezdett röhögni. Tom is nevetett, majd egy laza mozdulattal kihajította az esszét a szemetesbe. Ezt követően az egész osztály hatalmas ovációba tört ki. Ahogy Tom visszaballagott Billhez a leghátsó padba begyűjtött jó pár pacsit, ötöst, „Szép volt, haver!”- t és egy „Ez fasza volt!”- ot. Amint leült Bill is egy elismerő mosolyban részesítette, mire a fiú csak még jobban elvigyorodott.

Az órák vidáman teltek. Mivel ez volt az „első hét”, a tanárok engedékenyebbek voltak az órai elfoglaltságokat illetően. Többnyire csak beszélgettek, játszottak vagy legrosszabb esetben az új könyvet lapozgatták. A legelső szünetben Patrick felhívta az apját, aki aznapra kikérte az iskolából.

-Szegény, kicsi fiát megalázta az új gyerek – röhögött Gustav ebédnél. Négyen ülték körbe az asztalt és miközben ő és Georg Patrick- on röhögtek, addig Bill Tomhoz fordult.

-Mi volt ez a sok vállrántgatás? – kérdezte. Tom épp a szájába tömött egy villányi tésztát, majd válasz gyanánt vállat rántott. Bill elkönyvelte, hogy nem ő a világ legbeszédesebb kölyke. De nem hagyta annyiban…

-És mit akartál mondani? Tudod, a bemutatkozáskor… - mondta, mire Tom egy pillanatra megdermedt, majd tovább rágta az ételt. – Valamit még akartál mondani, de nem tetted. Mi volt az?

Tom nem válaszolt. Gondolta kivárja, amíg Bill türelme elfogy. Miután befejezte az evést a fekete hajú fiú ugyan úgy bámult rá választ várva. Sóhajtott- majd felállt, hogy elvigye a tálcát. Ugyan ekkor Bill is felállt tálcával a kezében és követte a raszta fiút. Amikor visszaértek az asztalhoz Tom felkapta a táskáját és kisétált az étkezdéből. Bill ide is követte. Egészen a mosdóig mentek így, szótlanul.

-Ide nem akarsz bejönni velem, ugye? – mondta unottan Tom. Bill a falnak dőlt, ezzel eldöntve, hogy amennyiben a fiú nem mászik ki az ablakon, megvárja. Tom csak morgott egyet, majd bement.

Amíg odabent volt, Bill elgondolkozott azon, hogy mikor lett ő ilyen kitartó. Az egynél több feladatos háziknál már elfogyott a türelme a folytatáshoz, most pedig itt ez a Tom, aki csak pár órája ismert meg és mégis mindennél jobban tudni akarja a titkát. Nem akart több vállrántgatást látni. Az igazat akarta tudni, legyen az bármilyen jelentéktelen vagy fontos.

Amikor Tom becsukta maga mögött az ajtót, Billhez fordult. Többször is végigmérte, majd nagyot sóhajtott.

-Miért akarod ennyire tudni? – kérdezte kétségbeesetten. Bill csak mosolyogva rántott egyet a vállán, mire Tom morogva elviharzott. Ő sem tudta hová megy, csak ment. Minél messzebb attól az idegesítően kíváncsi sráctól, aki továbbra is próbált lépést tartani vele.

Egyszer csak zsákutcába futott. Választania kellett, hogy vagy Bill, vagy az ismeretlen ajtó túloldala. Az ajtót választotta.

Amint beesett rajta be is csapta maga mögött az ajtót és nekidőlt. Végre fellélegezhetett. Nem követte senki és egyedül volt. Azonban ahogy körülnézett, szembesült azzal, hogy az igazgatói irodában volt. Ha itt elkapják, akkor annak nem lesz jó vége. Habár kimagyarázhatná magát azzal, hogy csak eltévedt… na, mindegy! Csak hadd jusson vissza az osztályterembe és minden rendben lesz. Épp nyitotta volna az ajtót, de az bezáródott.

-Hé! – kiáltotta. – Bill! Engedj ki!

Semmi válasz.

-Bill!

-Mi van? – jött a kérdés az ablak felől, amin épp a fekete hajú fiú mászott be.

-Mit csináltál az ajtóval? – lépkedett felé idegesen Tom.

-Bezártam – nézett rá mosolyogva Bill. Egy ideges szempárral találta szemben magát, amint leugrott a szőnyegezett parkettára.

-Nyisd ki! – mutatott az ajtóra Tom.

-Nem lehet!

-Miért nem?

-Mert nincs nálam a kulcs – vigyorgott diadalittasan Bill. Tom morgott egyet majd megindult az ablak irányába, ahol a fiú is bemászott. – Én nem tenném a helyedben.

-Hm? – fordult vissza a raszta.

-Kint állnak a tanárok. Akkor álltak oda, amikor bemásztam. Kávéznak.

Tom kitekintett az ablakon. A csatorna pont az ablak mellett ment el. Bizonyára ott jött fel Bill. És valóban, az ablaktól nem messze szinte az egész tanári kar ácsorgott kisebb csoportokba verődve és itták a kávéjukat.

-Na? – nevetett fel Bill. – Körülnézünk?

Tom nagyot sóhajtott, majd követte őt a polcokhoz. Amíg Bill a ’T. Trümper’ mappát lapozgatta, addig ő is nekiállt keresgélni. Gyorsan meg is találta a ’B. Kaulitz’ feliratút, majd fellapozta. Átlagos dolgok voltak benne. Unalmas dolgok. Vissza is csúsztatta a fiókba, majd az asztalhoz futott és hátradőlt a kényelmes, irodai székben.

-Akkor elmondod végre? – foglalt helyet Bill az asztal másik oldalán. – Most nem hall senki.

-Tegnap volt a szülinapod? – váltott témát Tom. Amint ezek a szavak elhagyták a száját, a fekete hajú fiú arca komollyá vált és a szemeiben a csalódottság és a düh kavargott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés