-Ne!

-De!

-De nem!

-De igen!

-De Tom!

-De Bill!

-De… ezt nem fogadhatom el!

-Miért nem?

-Mert ez olyan…

-Olyan, milyen?

-Olyan… drága lehetett.

-Annyira nem volt az…

-De…

-De?

-… ahhj! – nyögött fel Bill. Tovább vizsgálgatta a telefont, amit ajándékba kapott Tomtól. Annyira új volt, hogy érintőképernyőjén meg- meg csillant a fény, ahogy forgatta. Fekete hátlapja volt és egyetlen egy gombja elől. Billnek eddig csak egy régi, sok- gombos, betontörős telefonja volt – amikor a falhoz vágod, és a fal bereped, de a telefonnak semmi baja –, amit nem is nagyon szeretett. Csupán SMS küldésre és hívásra volt jó. Még csak fényképező sem volt benne. De ebben… minden volt. Még régebben nézegette az ilyen kaliberű telefonok árait és néha röhögni támadt volna kedve. De most, hogy ott volt egy a kezében, nemhogy nevetni, mosolyogni sem volt kedve. Egyszerűen nem hitte el. Várta a pillanatot, hogy Tom kikapja a kezéből és közölje, hogy csak viccelt. De e helyett csak diadalittas mosollyal ült az ágyon és várta, hogy Bill reagáljon valakit.

-Én… nem is tudom, mit mondjak – dadogta végül a fiú.

-Csak köszönd meg és együnk végre sütit – mondta Tom, mire mindketten felnevettek.

-Kösz – tette vissza a csomagba a készüléket, majd nekiállt, hogy megkóstoljon egyet az ígéretesnek tűnő muffinokból.

-Apukám csinálta ezeket – mondta Tom, miközben ő is elvett egyet a tálcáról. – Azt mondta, hogy mivel ez egy „pótszülinap”, ezért ne tortát csináljunk, hanem valami mást. Én mondtam, hogy ez hülyeség, de ragaszkodott ezekhez…

-Semmi baj – vágott a szavába Bill. – Ezek is tökéletesek. És finomak…

-Ugye? – vigyorodott el Tom. – Segítettem, csak azért!

A fiatalabb felnevetett. – Miben? Te raktad be a sütőbe?

-Is… - forgatta a szemeit a raszta. – De én szórtam meg ilyen színes bisz-baszokkal!

-Ügyes vagy! – nevetett Bill.

-Hát… igazából a felét mellészórtam, mert remegett a kezem a röhögéstől, de héj! Maradt rajta!

Erre mindketten felnevettek és tovább ették a sütijeiket. Miután „rejtélyes módon” mind eltűnt és az egyik kólásüveg is kiürült, nekiálltak baromkodni.

-Miért hordasz ekkora ruhákat? – tette fel a kérdést Bill.

-Te miért vagy mindig kisminkelve? – kérdezett vissza Tom.

-Mert vicces, ahogy megbámulnak – mondta. – De én kérdeztem előbb. Mit rejtegetsz ezek alatt a sátrak alatt?

-A harmadik lábamat – nevetett fel a raszta. – Nem nézünk meg egy filmet?

-De, persze – bólogatott az ünnepelt. – Milyen filmjeid vannak?

Ezt követően nekiálltak áttanulmányozni Tom filmgyűjteményét. Majd fél órán keresztül vitatkoztak, mivel ami Tomnak tetszett, az Billnek, nem és ami Billnek tetszett, az Tomnak nem volt meg. Végül megegyeztek egy akciófilmben, amikor hirtelen megszólalt a csengő.

-NYITOOOM! – kiáltotta Tom, majd villámsebességgel felugrott és az ajtóhoz futott. Bill csendben maradt és fülelt. Nem igazán tudta kivenni a beszélgetést, de amikor becsukódott az ajtó és egy idős néni jelent meg az ajtóban, kissé összezavarodott.

-Csókolom! – köszönt a fiú, mire a néni csak intett egyet, majd a rasztára kacsintott, aki elvörösödve intett Billnek, hogy álljon fel és kövesse. A konyhába bezárkózva elkezdtek suttogni.

-Ki ez a néni?

-Ő a nagymamám – mondta Tom. – Elfelejtettem, hogy ma jön.

-Oh… Ha… Én elmehetek, ha…

-Nem! – kiáltotta az idősebb, majd pár percig füleltek, hogy vajon az idős hölgy hallotta- e vagy sem. – Figyelj! Ez a te pótszülinapod, szóval maradsz! Majd… majd csak megleszünk valahogy.

-Ha te mondod… - húzta el a száját Bill, majd követte a fiút vissza, a szobába, ahol Tom nagymamája már az ágyon ült.

-Nagyi, ő itt Bill! – mutatta be őket egymásnak. A hölgy kezet rázott az ünnepelttel, de ahelyett, hogy elengedte volna, lerántotta maga mellé. Nagy szemekkel kezdte vizslatni, mire a fiúban előtört a menekülési ösztön.

Egy pillanat múlva a hölgy elmosolyodott. – Nagyon aranyos barátnőd van, Tomikám!

A kijelentést követően a két fiú összenézett – hatalmas szemeket meresztve a másikra – majd Tom ravaszon elvigyorodott.

-Ugye? Kész tündér…

A néni felkuncogott, miközben Bill álla szabályosan leesett. Ezt látván Tom is a fiú mellé ült és egy puszit nyomott az arcára.

-Olyan édesek vagytok – vigyorgott tovább a néni. – Blair, drágám, te is abba az osztályba jársz, mint az én kis unokám?

-A… aha… - dadogott Bill. Annyira zavarban volt, hogy nem tudott értelmes választ adni.

-És rendesen viselkedik veled ez a csibész? – rázta meg a mutatóujját figyelmeztetően Tom felé pillantva.

-Hát persze, nagyi – karolta át a fiú vállát Tom. – Úgy szeretem ezt a kis aranyost, mindjárt megeszem!

-Hát, akkor én haza is megyek. Úgyis csak megnézni jöttem, hogy jól vagy-e, Tomi – állt fel a nagymama. – De látom, jól meglesztek.

Tom kikísérte a nagymamáját az ajtóhoz, miközben Bill próbált magához térni. Ez most tényleg megtörtént vagy csak álmodta?

Amikor a raszta ismét feltűnt a szoba ajtajában és azt mondta, hogy: - Blair, drágám! – akkor már biztos volt benne, hogy nem álmodta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés