-Aha… értem – bólogatott Tom, miután Bill elmesélte, hogy Blair Drawson bele van zúgva. Ezután mindketten csendben visszafordultak az ebédjükhöz és emésztgették a dolgot.

-Nem értem – vágott közbe Georg, mire mindketten felkapták a fejüket. – Akkor most „a dögös Blair” nem Blair Drawson?

-Nem – rázta meg a fejét Tom.

-De akkor ki az?

-Csak egy régi ismerősöm… - intette le Tom, és úgy tűnt Georg be is érte ennyivel.

-És akkor most mi lesz ezzel a Blair- rel? – folytatta a faggatózást Gustav.

-Nem tudom – rántott vállat Tom. – Valszeg’ semmi…

-Miért? – vonta fel a szemöldökét a két G. A raszta már épp akart válaszolni, de a torkán akadt a szó. Elvégre azt nem mondhatta, hogy „mert Billt szeretem, azért…”. Inkább ismét vállat rántott és visszafordult a tányérjához.

-Nem az esetem…

-Akkor mi az „eseted”? – kérdezte Georg. A raszta nagyot sóhajtott idegességében, majd mosolyogva felkapta a fejét.

-Jelenleg ez a tányér, és ami rajta van. Szóval hálás lennék, ha kettesben hagynátok minket – mondta, kicsit túljátszva a dolgot. Minden esetre a másik három fiú felnevetett és Tomot kihagyva a társalgásból, ettek tovább. Elkönyvelték, hogy most nem akar beszélgetni, oké! De helyette Billhez fordultak…

-Mizu? – nézett rá Georg, mire a fiú ijedten felkapta a fejét.

-Semmi…

-Miért voltál kórházban? – kérdezte Gustav.

-Megcsúsztam és bevertem a fejem – mondta könnyedén.

-Ennyi? – hitetlenkedett a szőke.

-Ennyi – rántott vállat Bill, majd visszafordult a tányérjához ő is és kedvetlenül turkálni kezdett benne a villájával. A két G értetlenül egymásra néztek.

-Mi a baja mindkettőtöknek? Ki vele!

-Semmi – morogták egyszerre, majd ismét csönd lett. Pár perc múlva Tom elvitte a tálcáját, majd később Georg és Gustav is. De Bill… Ő ott maradt és tovább turkált az ételben. Máskor gondolkodás nélkül befalta volna az egészet, de most nem volt kedve enni. Ő sem tudta miért, de semmihez sem volt kedve. Csak haza akart menni és kész!

De miután az egyik konyhásnő szó szerint kidobta az étkezdéből, kénytelen volt elindulni megkeresni Tomot.

Kiment az udvarra, de nem volt ott. Végigjárta az egész iskolát, de sehol sem találta. Miután már vagy fél órája ott keringett az épületben – és környékén –, úgy döntött, inkább hazamegy. Amint viszont kilépett az udvarra, földbe gyökerezett lába. Tom a padon ült, a mobilját nyomkodta és… és ott ült mellette Blair, aki érdeklődve nézte, mit csinál a fiú.

Bill pillanatokig nem tért magához, majd egyszer csak megcsörrent a zsebében a telefonja – nem, még mindig nem találta meg a némító gombot –, mire Tom felkapta a fejét és mosolyogva integetni kezdett Billnek. A fekete hajú egy darabig csak állt ott, majd lassú, bizonytalan léptekkel megindult a raszta felé. Amint odaért megállt előttük. Nem akart a lány mellé ülni, márpedig csak ott volt hely…

-Megyünk? – morogta kedvetlenül.

-Persze – mondta Tom, majd épp a táskájáért nyúlt, amikor észrevette Blair- t.

-Te hogy kerülsz ide? – kérdezte a lányt ijedten.

-Egész eddig itt ültem – mondta a lány döbbenten.

-Észre sem vetted? – vigyorgott Bill szórakozottan, mire a raszta megrázta a fejét. Felpattant és elviharzott a kapu felé.

-Majd holnap beszélünk – intett Bill Blair- nek, aki még mindig megszeppenten ült a padon.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, majd Tom Billhez fordult.

-Mióta ült ott?

-Mikor kiértem már ott lehetett egy ideje – nevetett Bill. Várj! Bele volt mászva az arcodba, azt nézte, hogy mit csinálsz és te csak azt se vetted észre, hogy ott van?

-… nem! – rántott vállat a raszta. – Miért, kellett volna?

-Bele volt mászva az aurádba, basszus! – kiáltotta Bill, majd ismét csak nevetett. A raszta elintézte a dolgot egy vállrántással és csak sétált tovább. – Na, de hagyjuk! Hova is megyünk?

-Ma csak két helyet nézünk meg – mondta Tom.

-Öhm… és mi az a két hely? – faggatózott tovább Bill.

-Majd meglátod – mosolyodott el Tom.

Ez után már nem szóltak egymáshoz, csak mentek tovább. Végül megálltak a buszmegállóban, mire a fiatalabb kérdőn nézett a rasztára.

-Vicces lesz, nyugi! – veregette vállba a Billt, mire az még bizonytalanabb lett. Amikor kinyílt a busz ajtaja mindketten felszálltak. A sofőrt leszámítva a jármű kongott az ürességtől.

-Szervusz, Tom – köszönt rá a sofőr a rasztára. Egy középkorú férfi volt, sötétbarna hajjal.

-Szia – köszönt vissza Tom, majd a fekete hajúhoz fordult. – Bill, ő itt a nagybátyám, Jost. Ő pedig itt Bill.

-Jó napot! – köszönt mosolyogva Tom nagybátyjának Bill, majd kezet ráztak.

-Örülök, hogy végre személyesen is láthatlak, Bill – mondta széles vigyorral az arcán. – Tom nagy szerelme…

Erre Tom a vállába bokszolt, mire Jost felnevetett. Bill csak értetlenül, megszeppenten pislogott.

-Minden esetre szeretnék kérni egy szívességet – állt közelebb a nagybátyjához a raszta.

-Mi lenne az? – kérdezte a férfi, mire Tom rángatni kezdte a szemöldökét. Ez rosszat sejtet, gondolta Bill. – Oh… értem – vigyorodott el ravaszul, majd visszafordult a kormányhoz. A raszta csuklón ragadta a fekete hajút és a leghátsó ülésekhez rántgatta, ahol egy kisebb szekrény is állt. Tom ledobta a táskáját és kivett belőle két töltött vízi pisztolyt.

-Mit akarsz azokkal? – ráncolta a szemöldökét a fiatalabb, mire a raszta a kezébe nyomta az egyiket.

-Csak, ha látsz nagy rózsaszín pacát, lőj! – mondta kajánul vigyorogva Tom, majd lehúzta az ablakot. A busz elindult. Jó darabig nem történt semmi, azonban Jost a leányiskola mellett lelassított.

-Vedd fel a táskád és készülj! – mondta Tom, és Bill így is tett. Jobbnak látta, ha követi az utasításokat. Amikor a busz megáll és kinyílt a hátsó ajtó, a két fiú kiugrott az utcára. Bill tekintete egy nagy lánycsapaton ragadt meg. Mind úgy néztek ki, mint egy rakás elrontott barbi baba. Elcseszett, színes smink, minimum egy rózsaszín ruhanemű, szoknya mindegyiken. Egy normálisnak kinéző lányt álltak körbe, akit betétekkel és tamponokkal dobáltak és nevettek rajta. A lány csak a karjait védekezően maga elé tartva védekezett.

-Lőj! – kiáltotta Tom, majd elkezdett vizet locsolni a barbi babákra, akik sikongatva fogadták azt. Pár pillanat múlva Bill is röhögve csatlakozott. A lányok ott álltak egy darabig. Sikongattak és jajgattak, mire az egyiknek eszébe jutott, hogy el is lehetne futni…

A lány, akit dobáltak, már az elején befutott a fiúk mögé és kárörvendően mosolyogva figyelte az eseményeket. Amikor az összes barbi elfutott, Tom és Bill a lányhoz fordultak.

-Megvagy? – kérdezte Tom.

-Igen és köszönöm… megint – mondta mosolyogva. – És neked is! – fordult Billhez. Mindkettőt egymás után átölelte, majd elszaladt.

-Na? – nézett a fiatalabbra a raszta, miközben visszaszálltak a buszra.

-Mi van?

-Végső megállapítás?

-Hát… - gondolkodott. – Jó volt segíteni annak a kislánynak, aki…

-A neve Emma – mondta Tom. – A szomszédunk. Egyszer mesélte, hogy ezt csinálják vele, én pedig gondoltam meg kéne szívatni ezeket a libákat…

-Jól gondoltad – mosolyodott el Bill.

-Oké – dőlt hátra az ülésen Tom. – Akkor mehetünk tovább, Jost!

-Értettem – mondta, majd a busz ismét elindult.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés