Nagyjából hét óra felé járhatott az idő. Bill már befejezte az írást és Tom segítsége nélkül – aki mellesleg már megint a függőágyat nyomta – kisétált a tó széléhez és leült a parton a fűbe. Néha bele- bele dobott egy kavicsot a vízbe és nézte, ahogy az fodrozódik. Minden olyan nyugodt volt és csendes. A nap már lemenőben volt, a szél sem fújt és az égen sem voltak felhők. Mintha minden megállt volna, gondolta Bill, majd felkapott egy újabb kavicsot és megpróbálta átdobni a tó túlsó partjára. Ez a kísérlete kudarcba fulladt, ugyanis a kavics a nádasban landolt, minek következtében egy hófehér hattyú röppent fel onnan.
-Daisy – mondta meglepetten Bill. A hattyú nem repült el, nem messze Billtől leszállt a vízre. Egyszer körbeúszott, miután pedig megállapította, hogy az egyetlen személy, aki azt a kavicsot dobhatta, Bill. Mérges kiáltás jött a torkából, majd el is fordította a tekintetét, mintha csak megsértődött volna.
Bill érdeklődve figyelte a madár duzzogását. Nem hitte volna, hogy valaha lát ilyet. Azt meg főleg nem, hogy bocsánatot kér egy szárnyastól…
-Ne haragudj! – mondta, majd felsóhajtott és visszafordította a tekintetét a vízre, ami megint csak állt. Felvett egy kavicsot és már épp készült elhajítani, amikor Daisy ismét rákiáltott.
-Jó,jó… Értettem – emelte fel védekezőn a kezeit, majd elgurította a kavicsot. A jobb lábát kinyújtotta, a karjait pedig összekulcsolta a bal térde körül, majd ráhajtotta a fejét. Próbált ellazulni, ami nehéz volt annak tudatában, hogy holnap ugyan ekkor egy hajó fog közeledni a sziget felé, amin Gustav is fent lesz.
Az ő szigetére. Az ő szigetükre. Tom és az ő szigetére.
Mintha csak meglátta volna rajta, hogy nyomasztják a gondolatai, Daisy kíváncsi tekintettel közelebb úszott, majd kilépett a partra, megtartva a kellő távolságot. Elvégre az előbb még kaviccsal dobálózott. Óvatosan kinyújtotta hosszú nyakát és a csőrével gyengén megbökte Bill lábát, aki az érintés hatására felkapta a fejét. A hirtelen mozdulattól Daisy visszarántotta a fejét, majd kiáltott egyet. Bill csak értetlenül nézett a hattyúra, aki a következő pillanatban pontosan mellé totyogott és kartávolságnyira elhelyezkedett, tekintetével továbbra is pásztázva a tavat. Mert a házban lakhatott bárki, a sziget lehetett akárkié, de a tó Daisyé volt.
Bill csak pislogott párat, majd lassú óvatos mozdulatokkal megsimította a hattyú hátán a tollakat.
Elképesztően sima, gondolta. Úgy látszik talált egy új barátot.



Habár mindenki sietett vagy épp fejvesztve rohant elérni a gépét, Gustav teljes nyugalommal figyelte a tömeget, ami nyughatatlanul ömlött minden irányból. Valahogy mintha ma a szokásosnál többen lettek volna, állapította meg. Habár ezt nem jelenthette ki biztosan, ugyanis még nem járt görög reptéren. De ahhoz képest, hogy otthon mennyien voltak, az itteni állapot már- már tömegnyomornak számított.
-Hozhatok még valamit, uram? – kérdezte a pincér, aki abban az étteremben dolgozott. Gustav felnézett rá, majd le a kiürült poharára.
-Igen, még egy ilyent, legyen szíves – mondta.
-Azonnal, uram – válaszolt a pincér, ismét csak angolul, majd felkapta a poharat és elment vele. Itt minden dolgozó többnyire angolul beszélt, hogy mindenki megérthessen mindenkit.
Gustav élvezte a négy fal közti életet, és nem szeretett a szabadban lenni. Már a gondolatot sem szerette, hogy egy szigeten kell töltenie az éjszakát, nem pedig egy luxus hotelben. El sem tudta képzelni mit élvezhet odakint Bill annyira. Talán van motorcsónak, gondolta. Vagy valami szuper kütyü, amivel eltölti az idejét. Habár azért ment ki, hogy írjon, így sok választása nincs azt illetően, hogy mivel tölti az idejét…
Gustav úgy döntött élvezi kicsit azt a luxust, amit itt kap, mielőtt elindulna a természetbe.



A nap már teljesen lement, amikor Tom végre kinyitotta a szemét. Kicsit nyújtózkodott és forgolódott, mielőtt kikászálódott volna az ágyából. Túlságosan is elkényelmesedett, mióta Bill itt van. Ő az első, aki megengedte, hogy munkaidőben elszunnyadhasson, és ezt akkor, amikor akar. A főzéshez pedig nem tudott mit szólni, mivel azt többnyire egy idő után – ha nem egyből – mindenki saját kezűleg végzi.
Kipihent mozdulatokkal kikászálódott a függőágyból, majd körülnézett. A szél nem fújt és csillagokból is alig volt még csak látható egy pár. Viszont a házban sem égett egy villany sem, és a pavilonban sem ült senki. Furcsa, állapította meg Tom. Úgy emlékezett, hogy Bill már befejezte az írást. Letudta annyival, hogy ha megint elcseszi valamivel a lábát, legalább tudják, mit kell tenni, úgy begyakorolta az elmúlt időszakban.
Egy hangos kiáltást hallott, ami nem embertől származott. A hang irányába fordult és látta, amint Bill egy darabka kenyérrel húzza Daisy agyát. Amikor a madár érte kapott, ő elrántotta, amitől a hattyú csak egyre idegesebb lett.
Tom összeszedte a függőágyat és elindult vele befelé, amikor Bill felkiáltott. Daisy bosszúból belecsípett a bőrébe.
Az ajtón belépve Tom ezt az egészet letudta annyival, hogy van, aki a kutyákat szereti és/vagy a macskákat, és van, aki hattyúkkal csapdlecsacsizik.
Nagyjából fél óra múlva Bill is megjelent a házban és vigyorogva leült Tommal szemben a konyhában.
-Összehaverkodtam a madaraddal – jelentette be büszkén.
-Igen, láttam…
-És adtam neki kenyeret is.
-Láttam…
-Ő meg megharapott.
-Megcsípett – javította ki Tom. Mintha csak meg sem hallotta volna, Bill felpattant és bedobott két kenyeret a pirítóba, majd elővette a vajat és a szőlőlekvárt.
-Holnap jön Gustav – jegyezte meg Tom, minek következtébe azonnal lehervadt Bill arcáról a mosoly és a jókedve is elpárolgott.
-Igaz – mondta, majd kissé depressziós tekintettel visszaült az asztalhoz. Tom felnézett a laptopjáról és aggódó tekintettel végigmérte a rasztát. Lehet, hogy nem kellett volna emlékeztetnie? Muszáj volt elbasznia a jókedvét? Komolyan, néha lehetne kevésbé szociopata hajlamú…
Tom sóhajtott, majd arrébb tolva a laptopot, átnyúlt az asztal felett és megfogta Bill csuklóját, ezzel magára terelve a figyelmét.
-Sajnálom – mondta. – Mosolyogj megint!
-Mi? – nézett rá csodálkozva Bill. Hirtelen nem tudta értelmezni Tom viselkedését.
-Mosolyogj! . ismételte. – Nem akarom, hogy szomorú képet vágj. Nem illik hozzád.
Már csak a gesztustól is, de Bill elmosolyodott. Ezek a szavak frissítően hatottak rá. Hirtelen eltűnt minden félelme Gustav- ot illetően és mélyen belemerült Tom szemének tanulmányozásába. Ebből az álomvilágból a pirító hangja lökte ki, amint kidobta a két pirítóst. Bill kelletlenül elszakította a tekintetét Tométól, majd kiszabadítva a csuklóját felállt és elkezdte megkenni a pirítósokat. Tom viszont nem hagyta annyiban. Ő is felállt és Bill mögé állva finoman átkarolta a derekát, a fejét pedig hátulról a nyakába fúrta.
Jó illata van, jegyezte meg magában az idősebb.
Ahogy a bőrén érezte Tom lélegzetét, minden alkalommal összerezzent kicsit. Ezt valószínűleg a másik is észrevette, ugyanis halványan elmosolyodott és az egyik kezét lejjebb csúsztatta, egészen a pólója széléig. Ott benyúlt alája és a hasát kezdte simogatni, miközben finoman bele- bele harapott a nyakába.
-Nem megyünk fel? – kérdezte halkan, mire Bill csak egy halk „ühüm”-öt válaszolt. – Akkor gyere!
Tom lassan elengedte a rasztát, mire az ledobta a pirítóst és a vajazó kést a tányérra, majd követte Tomot az emeletre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés