-Bill? – suttogta Tom.

-Igen?

-Kérhetnék egy szívességet?

-Mit?

-Vedd már ki a lábad az oldalamból! – sziszegte a raszta, mire Billnek felpattantak a szemei és összegömbölyödött az ágy szélén, közel ahhoz, hogy leessen. Mivel a földön nem volt gusztusa aludni, ezért Tommal osztoztak egy férőhelyen, takarón és párnán. A két legfőbb probléma Bill lábával és Tom rasztáival volt. Mindig rossz helyen voltak…

Amikor Gordon – Tom apja – reggel benyitott, hogy felébressze a két fiút, érdeke látványban volt része. A fia a falhoz nyomódva aludt és a rasztái nem álltak szanaszét, mint a pálmalevelek. A fekete hajú pedig a takaróba csavarodva hortyogott a földön a párnát ölelgetve.

A férfi arcán egy mosoly terült el, majd indult is a fényképezőért.

Pár perccel később mindhárman a konyhában ülték körbe az asztalt és a reggelijüket majszolták. Amíg Gordon próbált találni a kínos csend megtörésére, addig a két fiú csendben és morcosan rágódott az ételen.

Mivel szombat volt, nem kellett sok mindent csinálniuk. Leginkább semmit. Bill leginkább csak azon agyalt, hogy mit fog csinálni, miután Trümperék hazaküldik. Tom pedig azon gondolkodott, hogy miért olyan ízetlen ma a müzli. Igen, a különbség…

-Öhm… Bill, ugye? – szólalt meg végül Gordon.

-Nem, Blair – morogta álmosan Tom, mire a fekete hajú homlokon pöckölte. – Áu!

-Igen, Bill vagyok – mondta.

-Mesélj magadról! Mármint… mit szeretsz csinálni? Mi a hobbid? – kérdezte a férfi.

-Éneklés – vágta rá csuklóból a fiú. – Mindig is szerettem énekelni.

-Én meg tudok gitározni – tolta el maga elől az ételt a raszta. Most valahogy nem volt éhes. – Csak a költözéskor elveszett a gitárom.

-Oh…

-Hát, ja…

-És anyukádnak mi a foglalkozása, Bill? – faggatózott tovább Gordon, nem is sejtve, hogy a kérdés hallatán a fiú szíve kihagyott egy ütemet.

-Hát… ő… - keresett valami hihetőt Bill. – Pincér.

-És hol dolgozik? – folytatta. – Egyszer elmehetnénk oda…

-Most épp sehol – vágott közbe a fiú.

-Hogyhogy? – kapcsolódott be Tom is.

-Mert apára emlékeztette a hely – sóhajtotta Bill.

-És mióta nem dolgozik?

-Már évek óta – szaladt ki a száján, de egyből meg is bánta.

-Évek óta? – kerekedtek el Gordon szemei. – És hogyan tudtok megélni?

-Hát… - dadogta Bill, de nem jutott semmi az eszébe. – Erről nem szeretnék beszélni, ha nem gond…

-Nem, persze hogy nem… - emelte fel a kezeit a férfi, de Tomon látszott, hogy őt igenis érdekli dolog. – És hogy telt a tavalyi éved az iskolában? Azt hallottam voltál pszichiátrián is…

A fiú épp egy falatot vett be a szájába, amit majdnem ki is köpött… Miért kellett mindig rátapintania az ilyen kaliberű sebekre?

Tom ismét feszülten figyelte a fiatalabbat, várva a választ.

-Én… igen, voltam – sóhajtotta Bill. – 2 hétig voltam zárt osztályon.

-Miért? Mi történt? – pislogott nagyokat Tom, mire egy mérges tekintetet kapott válaszul.

-Ha jól tudom öngyilkossági kísérlet volt – válaszolta Gordon, ezzel megmentve Billt. – Igaz?

-Én… nem szeretnék erről beszélni!

-Mi az, amiről szeretsz? – morogta Tom, majd felpattant és beviharzott a szobájába.

-Öhm… azt hiszem jobb, ha most hazamegyek – hajtotta le a fejét Bill.

-Persze, nyugodtan – állt fel Gordon, majd kikísérte Billt.

Délután Simone épp az előszobai kanapén fekve nézte a tévét, amikor egy fekete ruhás árnyék suhant el előtte. Felpillantott és látta, amint a fia ledobja magát a fotelbe és koszos csízmáját felteszi az asztalra.

-Milyen volt az estéd? – kérdezte az anyja, ami kicsit meglepte Billt, ugyanis az sem szokta érdekelni, hogy hogy van.

-Ja, hát… öhm… jól, kösz!

-Akkor jó! – mondta a nő, majd felállt, kihúzta magát és bezárkózott a fürdőbe. De előtte még a válla fölött odavetette Billnek, hogy: - Nemsokára 2 óra!

A fiú nagyot nyelt, majd a távirányítóért nyúlt és kinyomva a tévét elviharzott a szobájába. Ott megigazította a szinte teljesen eltűnt sminkjét, majd - mivel nem volt kedve fürödni – egy dezodorozással letudva a tisztálkodást, átöltözött. Ledőlt az ágyára és élvezte, hogy csend van. Nincsenek nyögések és kiáltások.

Sóhajtott egyet, amint az órára nézett.

13:27

El kell indulnia. Elvégre várnak rá a pszichiátrián.

A portás régi ismerősként köszöntötte a fiút, aki csak morgott egy „jó napot”- ot és a falnak dőlve várta, hogy jöjjön egy orvos, aki majd bekíséri. Nem értette, miért nem mehet be egyedül, de nem is érdekelte.

Pár perc múlva meg is érkezett a doktornő.

-Gyere! – vetette oda neki gondolkodás nélkül, majd sarkon fordult és elindult vissza, az épületbe. A fiú követte, habár nem túl nagy lelkesedéssel.

Az épület kapuján belépve a doktornő rutinosan a bal oldali folyosó harmadik termébe vezette Billt. Odabent egy asztal volt és két szék. Az egyik szék speciális volt, le lehetett kötözni annak az embernek végtagjait, aki beleült.

Bill ebben a székben foglalt helyet és a lábaira már rá is csatolta a szíjakat, míg a csuklóira már a doktornő erősítette rá a bőr pántokat.

-Egy pillanat – mondta a nő, majd elviharzott a szomszéd szobába és a kezében egy injekciós tűvel tért vissza. A tű annyira vékony volt, hogy szabad szemmel csak közelről lehetett látni.

A fiú automatikusan oldalra billentette a fejét, hogy a nyakába tudják fecskendezni a szert, amitől majd kába lesz. Miután ez is megtörtént, a nő kidobta a fecskendőt az ajtó melletti kukába, majd maga után bezárva, kiment az ajtón.

Körülbelül 10 perc múlva tért vissza, amikor Bill már a fejét is csak erőfeszítések árán tudta elfordítani. Helyet foglalt vele szemben és a lapjait az asztalra téve megigazította a haját.

-Nos, Bill – mutatta fel a mutatóujját és a hüvelykujját a doktor.

-Khettőt… - sóhajtotta a fiú. – Asszem’…

-Rendben – húzta ki magát. – Akkor beszélgessünk! Hogy telt a heted? Hogyan kezdődött az iskola?

Simone legnagyobb megdöbbenésére, megszólalt a csengő. Gyors léptekkel szelve át a folyosót, ajtót nyitott. Egy Billel egy korú, raszta fiú állt vele szemben.

-Jó napot! – köszöntötte. – Tom vagyok. Bill itthon van?

-Nem, öhm… - mondta a nő még mindig a meglepetten amiatt, hogy valaki az ő fiát keresi. – Elment. Vagy fél órája és csak 4 körül ér haza.

-Hova ment? – kérdezte Tom.

-A pszichiáteréhez, a pszichiátriára – válaszolt Simone. – Margaret Scott, ha meg akarod keresni. De miért kérd…

-Köszönöm! Viszlát! – kiabálta a raszta, miközben futva elindult a kapu felé. Beszélnie kellett Billel. De minél hamarabb…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés