Szerzői megjegyzés: Annak, aki nem ért annyira ezekhez a gamer dolgokhoz, annak raktam egy magyarázó jellegű képet a Galériába. Könnyű lesz megtalálni, és remélem valamiképp segítségül szolgál.~ Lara

                Nagyjából tíz perccel ezelőtt lehetett, amikor is lerombolták az első inhibitort. Azóta nem tudtak beljebb jutni annál a pontnál, ugyanis az ellenfél visszaverte a támadást. De ez még csak az első próbálkozás volt, semmi sincs veszve, sőt.

Az eredeti taktika az volt, hogy engedik őket mid- en az első két tornyot lerombolni és engednek nekik egy- két kill- t is, közben pedig boton Olivia tört előre. Ez viszonylag hamar sikerült, ekkor azonban az a rész következett, hogy elkergetik őket a harmadik toronytól - ami egyben az utolsó lett volna – majd visszakergetik őket az első tornyukig. Ezt követően a két mid- es ott maradt, hogy tartsa az eléggé óvatlanul hagyott szakaszt, miközben a többiek lerombolták a második és a harmadik tornyot miden. A harmadik torony elesése volt a jel Tomnak és Gustavnak, hogy itt az ideje csatlakozniuk.

Ezután már könnyen ment. Georg és Gustav ledöntöttek két inhibitort, majd ők is segédkeztek a nexus ütlegelésében.

A másik csapatnak nagyon úgy tűnt, hogy halvány fogalma sem volt, mi történik a pályán. Amikor hirtelen sarokba szorultak, mintha a hidegvérüket is elvesztették volna. Idióta módjára rohangáltak ide- oda, és próbálták megölni őket, ami nem nagyon jött össze tekintve, hogy nem voltak összhangban.

Amikor a nexus élete elkezdett rohamosan fogyni, egyikük kivételével, aki kitartóan rohant feléjük, amint feléledt, egyenesen Tomhoz, aki nem hagyott neki időt a támadásra, a többiek már el sem hagyták az újjáéledő helyet. És persze jöttek a szokásos „gg” (good game) és „ggwp” (good game, well played) üzenetek a chatbe.

VICTORY

-Vuhúú! – kiáltott fel örömében Georg.

-Na, azért már megérte felkelni – bólintott elismerően Liv, habár a bólintás- részét a többiek nem látták, csak Moe.

-Nem tudom mire számítottatok – dőlt hátra kényelmesen a székében Tom. – Elvégre velünk játszotok…

-Csak egy fél kilométerrel kisseb arcot, légyszíves! – morogta Moe, amit Liv el is ismételt, hogy mindenki hallja.

-Tudok dolgokat, amiket te nem – mondta, majd az a vigyor jelent meg az arcán, ami láttán Bill kezdte sajnálni Liv- et.

-Például?

-Rá tudlak kényszeríteni arra, hogy azt mond nekem: Szeretlek! – jelentette ki magabiztosan Tom, amivel mindenki érdeklődését felkeltette, de legfőképp Olivia dühét ébresztette fel.

-Na, az ki van zárva! – ellenkezett. Egyszerűen nem értette, miért nem képes Tom leszállni a témáról.

-Biztos vagy benne? – kérdezte, továbbra is gonosz vigyorral.

-Igen – válaszolta szilárd meggyőződéssel Olivia, teljes mértékben ignorálva, amint Moe azon nevet, hogy az arcszíne versenyezhetne egy paradicsommal.

-Oké, akkor kezdjük. Mondd, hogy kék!

-Kék.

-Mondd, hogy rózsaszín.

-Rózsaszín.

-Most mondd, hogy szerelem.

-Szerelem.

-Mennyi 1+1?

-2.

-Hány éves vagy?

-17.

-Hahah – nevetett fel. - Látod? Én mondtam, hogy rá tudlak kényszeríteni arra, hogy kimondd, hogy 17!

-Nem, te azt mondtad, hogy rá tudsz kényszeríteni arra, hogy kimondjam, hogy: Szeretlek – emlékeztette.

-Éppen megtettem!

A többiek viszonylag gyorsan témát váltottak, miután pár mondatban kivesézték, mennyire naiv, hogy bedőlt ennek. Olivia azonban mereven meredt a képernyőre, próbálta felfogni mi történt.

-Jól vagy? – kérdezte Moe, mire rá pár pillanatra Olivia kikapcsolta a mikrofonját.

-Ha egyszer majd megverhetem, jobban leszek – morogta, majd ivott az odakészített teából és vett egy mély levegőt. Stressz ki, nyugi be. Stressz ki, nyugi be.

Amint úgy érezte sikerülhet úgy megszólalnia, hogy az nem egy válogatott káromkodás legyen, visszakapcsolta a mikrofont, és próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe.

-Én már nem bírom tovább ezt a távkapcsolatot – mondta Tom. Ez volt az első egész mondat, amire felkapta a fejét.

-Mire készülsz? – kérdezte kíváncsi szemekkel Bill, miközben a bátyja felállt a székéből és elindult az ajtó felé. – Tom? – De választ már nem kapott a kérdésre, ugyanis becsukódott a szoba ajtaja.

-Na, erre kíváncsi leszek – mondta Georg.

-Ez meg mi volt? Mi történt? – szólalt meg bátortalanul Liv. Volt egy olyan érzése, hogy lehet nem kellett volna, de már úgy is mindegy. Ennél megalázóbb nem lehet semmi.

-Azt mondta éhes, aztán elment.

-Lehet, hogy kajáért esetleg? – próbálta sugallni Liv, ha eddig nem tűnt volna fel, hogy elég kézenfekvő a megoldás.

-Van egy olyan érzésem, hogy nem – húzta el a száját Bill, majd tovább gépelt valamit.

-A gondolattól éhes lettem – szólalt végül meg Gus is.

-Én is – mondta a hasához emelve a kezét Georg. – Nem megyünk el valami kajáldába?

-Ilyenkor?

-Igaz. És holnap?

-Tőlem – sóhajtotta tudva, hogy úgysincs rá mód, hogy lebeszélje.

-Bill, ti nem akartok jönni?

-Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül.

Itt még nem tartunk, jegyezte meg magában Liv. Tény, hogy jelentős előrelépés volt Billék részéről, hogy idegeneket engedtek maguk közelébe, az meg főleg, hogy összebarátkoztak velük, de a végcél még messzinek tűnt. Messzinek, de lényegesen közelebbinek.

Közben nyílt a szoba ajtaja.

-Hát… - mondta Bill. - … erre nem számítottam…

Georg nem szólalt meg, csak röhögött.

-Mi az? Mi az? – kérdezte Gus és Liv szinkronban.

-Mondtam, hogy nem bírom a távkapcsolatokat – huppant le Tom a gépe elé. – Szóval felhoztam a hűtőtáskában pár dolgot…

-Hát, erre én sem számítottam – értett egyet Gus is.

-Jól van, na! – mérgelődött Tom. – A hűtőt hoztam volna, de nem bírom el.

-Szegény szerelmes – morogta unottan Olivia.

-Kezdesz átmenni Andreas- ba – jegyezte meg Moe. – Vedd az egészet poénra!

Olivia pár percig értetlenül nézett Moe- ra, és azon gondolkodott, vajon ezt most komolyan gondolja- e, de Geo megszakította a gondolatmenetét.

-Hát, minden esetre nekem haza kéne mennem – mondta. – Összepakolok.

-Oké – intettek neki az ikrek egyszerre.

-És… ez után mi lesz? – kérdezte Gustav.

-Kajálok, aztán alszom, mi lenne? – röhögött fel Georg, de már csak Bill headset- ének mikrofonján át hallatszódott.

-Úgy értettem, a csapattal – tisztázta Gus, mire mindenki elcsendesült. Olivia válaszára vártak, aki ezzel szintén tisztában volt. Elvégre ő szervezte ezt az egészet, és ő volt a hivatalos csapatkapitány.

-Játszunk tovább – mondta halványan elmosolyodva. – Ha ti is benne vagytok, már találtam is pár lehetőséget…

-Én benne vagyok – kiáltotta Georg.

-Részemről rendben – egyezett bele Gus is.

Tom sokat mondó pillantással Bill felé fordult. Mint mindig, most is tőle várta a választ. Mint mindig, neki most is mindegy volt, csak Bill érezze jól magát.

És Bill mit gondolt? Hogy ez csak egy meccs volt a sok közül, amit még meg kell vívniuk. Jól tudta, hogy Olivia Andreas bábja lett volna arra, hogy kivigye őket ebből az otthonnak nevezett bunkerből, de idő közben – vagy már a kezdetekkor is – Olivia nem hagyta magát irányítani, magától csinálta a dolgait, és elég okosan és ügyesen, viszont eléggé egyértelmű és kikövetkeztethető lépésekkel. Számtalan oka volt és lett idő közben, amik miatt hagyta, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy Liv elképzelte, de talán a legfontosabb az volt, hogy meg akarta nyerni azt a játékot, amit még Andreasszal kezdtek el, méghozzá döntetlenre játszott, és ehhez szüksége volt Liv- re is.

Most azonban, ahogy Tom szemeibe nézett, elbizonytalanodott.

Olyan sokat fáradozott azon, hogy oda kerüljenek, ahol most vannak, és jó is volt ez a hely, ez a ház. Sőt, tökéletes. Itt tényleg úgy érezte, otthon van Tom mellett, és élete végéig képes lenne vele élni, és most tényleg arra készül, hogy ezt eldobja?

Igen, pontosan erre.

Abban sosem kételkedett, hogy Tom szereti és bármit feláldozna érte, de már sokszor gondolkozott azon, hogy ezt valaha megbánta- e.

-Ha még nem vagytok biztosak benne, várhatunk holnapig – mondta Olivia lágy hangon.

-Azt nagyon megköszönnénk – válaszolt Tom Bill helyett is, mert tudta, hogy egyrészt nem lenne képes értelmes választ kinyögni, másrészt rendesen összekavarodtak a gondolatok a fejében, így időre volt szüksége.

-Akkor majd hívlak titeket – mondta Liv. – Minden esetre, még vacsizni szeretnék, szóval lépek! Sziasztok! – búcsúzott el, majd meg sem várta a reakciókat, csak kilépett.

-Nekem is mennem kéne – mondta Gus. – Sziasztok!

-Szia – köszönt el Bill Tom helyett is.

-Na, meg is volnék! – mondta a következő pillanatban Georg. – Lekísér valaki?

-Nekem még fel kell hívnom valakit – mondta Tom, ezzel egyértelműen Billre hagyva Georgot, amit Bill nem is azért furcsállt leginkább, mert aznap már volt miatta egy pánikrohama, és a bátyja simán hagyta, hogy kettesben menjen le vele – csak részben – hanem az, hogy nem mondta el kit hív. Pedig nekik aztán tényleg nincsenek titkaik. Talán Geo miatt nem mondja el? Lehet… Majd utána megkérdezi.

Végül egyedül hagyták Tomot, és lesétáltak a földszintre, a bejárati ajtóig.

-Hát, akkor minden jó – próbált valami köszönést összehozni Bill. – Majd még beszélünk!

-Persze – bólintott Geo, majd visszahajolt Billhez, és nyomott a fejére egy puszit, amin rendesen meglepődött. – Akkor szia! – intett, majd a fejére húzta a kapucnit, hogy az legalább minimálisan védje az esőcseppektől, amik akkor kezdtek el egyre szaporábban hullani.

Hál’ Istennek, Billnek maradt annyi lélekjelenléte, hogy becsukja maga után az ajtót, majd háttal nekidőlt és hosszú percekig csak maga előtt bámulta a padlót.

                -Szia Liv! – köszönt Tom, amikor Olivia végre felvette a mobilját.

-Mit szeretnél? – sóhajtotta.

-Na, látod! Ez már sokkal jobb! Még mindig nem tökéletes, de alakul…

-Kösz – morogta durcásan, majd úgy döntött ezúttal átugorja ezt a részt. – Nos?

-Küldtem neked egy linket, majd nézd meg! – mondta. – Máris van rá licit!

-Mi a faszt csináltál? – kérdezte Liv megkeményedett hangon. Érezte, hogy ez valami nagyon nem jó kezdete.

-Leteszteltem, hogy mennyi rajongónk van Billel, és mennyire rajonganak. Eddig százötvenketten licitáltak – magyarázta.

-Csak azt mond, mit csináltál és én emiatt miért leszek megint pipa rád! – sietette a rasztát.

-Emlékszel? A múltkor adtál egy bugyit…

-Nehéz elfelejteni – morogta a lány.

-Minden esetre Billel aláírtuk és kiraktuk eBay- re, mint aláírt fehérnemű, közvetlenül tőlünk – mondta, és Olivia, legnagyobb megdöbbenésére, nem érzett semmi késztetést, hogy fejbe vágja egy markolókanállal. Lehet, hogy mára kidühöngte magát?

-És?

-Mi és? – kérdezte meglepetten Tom. – Tök sokan adnának ki pénzt azért, hogy megkapják egy idegen csaj bugyiját, csak mert ráírtuk a nevünket.

-És?

-Szerintem ez király!

-És? – ismételte harmadszorra is Liv.

-Hát… Igazából ennyi – mondta Tom.

-Akkor hagyj kajálni! – mondta a lány, majd letette a telefont.

-Na, ez szép volt – dicsérte meg Moe.

                Pár órával később már rég ágyban voltak, és Tom már az igazak álmát aludta – legalábbis elsőre úgy tűnt - ,Bill azonban még mindig azon gondolkodott, folytassa- e a játékát. Egyszerűen nem tudta ezúttal eldönteni, és addig-addig mocorgott és fészkelődött, míg fel nem keltette Tomot, aki először csak motyogott valami érthetetlent, majd hátulról átkarolta Billt.

-Bill…

-Nem tudok dönteni – vallotta be.

-Hm?

-Nem tudom, hogy maradjunk a csapattal, vagy mindent hagyjunk a régiben – hadarta. - Nem akarlak elveszíteni, Tomi!

-Bill… - nyöszörögte újból. – Szeretnél játszani?

-Persze, hogy szeretnék – válaszolta.

-Akkor játszunk – mondta.

-És ha veszítünk? – kérdezte, de úgy tűnt, Tom bealudt a beszélgetés közepén.

Nem is számol ezzel a lehetőséggel, gondolta magában Bill. Mi sosem veszítünk!

-Ezt gondolod, igaz, Tomi? – kérdezte, de ismét válasz nélkül maradt. – Igazad van! – mondta, majd közelebb mászott hozzá. – Akkor játszunk!

-Szeretlek – suttogta, amitől először Bill kissé meglepődött, mivel azt hitte alszik.

-Én is szeretlek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés