-Rendeltél valamit? – fordult Tom az öccséhez, mikor váratlanul megszólalt a csengő.

-Nem – mondta Bill, de nem igazán figyelt oda, mert a meccsre koncentrált, ahol épp üldözött valakit.

-De… Az nem azt jelenti, hogy jött egy idegen? – kérdezte, mire Bill kissé összerezzent. Vészmegoldásként ellőtte a legerősebb lövését, majd visszateleportált a bázisra.

-Megnézem ki az, addig tartsd a midet! – utasította, majd felállt a székéből, de Tom elkapta a csuklóját, mire hátrafordult. A raszta, mintha csak azt kérdezte volna a tekintetével, hogy biztos- e a dolgában, addig nem engedte el, amíg el nem mosolyodott.

-Nem lesz gond – mondta, de bizonytalan hanglejtése nem igazán győzte meg Tomot.

-Veled megyek, ha kell…

-Nem, te figyelj a játékra! Emlékszel? – Óvatosan kihúzta a karját Tom szorításából. – Amíg van egy szemernyi esély is a győzelemre, addig mi mindig nyerni fogunk!

Tom kissé döbbenten nézett az öccsére, aki hirtelen a semmiből nyert bátorságot, de leginkább büszke volt rá emiatt.

                Gyors léptekkel haladt le a lépcsőn, gyorsan túl akart lenni a dolgon, azonban az ajtóhoz érve a kilincsen megállt a keze. A szíve hevesen kezdett verni, érezte, hogy izzó vasként ég az arca, szaporábban vette a levegőt, és úgy markolta a kilincset, mintha az élete múlna rajta, de nem tudta elfordítani.

Meg tudom csinálni. Ez csak egy ember, mint én. Ki tudja mi járhat a fejében… Nem! Csak ki kell nyitnom az ajtót. Csak el kell fordítanom a kilincset és máris túl vagyok rajta!

Próbálta ezzel nyugtatni magát, és lelassítani a légzését, de akár mennyire is győzködte magát, akár mennyire is akarta, és akár milyen hangosan is szólt a feje felett a csengő, nem mozdult a csuklója. Mintha teljesen elvesztette volna felette a kontrolt, nem tudott megmozdulni.

Ekkor hirtelen egy kar fonódott a dereka köré, és egy kéz finoman lerántotta a kilincs markolatáról.

-Nyugi! – suttogta Tom, majd mind két karjával átölelte hátulról és nyomott a fejére egy puszit. – Vegyél mély levegőket!

Észre sem vette, ahogy utána jött, ám ahogy maga körül érezte őt, kezdett megnyugodni és visszanyerni maga felett az irányítást. Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta, és ezt addig ismételgette, míg vissza nem állt a légzése normálisba. Eközben Tom folyamatosan nyugtatgatta, hol simogatással, hogy csókokkal itt- ott, hol pedig puszta szavakkal, mialatt folyamatosan biztosította a kint várakozót arról, hogy nemsokára beengedik.

-Jobban vagy? – kérdezte Bill, amikor már lehűlt az arca, visszaállt a légzése, és nem remegett a keze.

-Ühüm…

Tom erre elengedte Billt, maga mellé húzta, majd a kilincsért nyúlt.

Az a furcsa ebben az egészben, jegyezte meg magában Bill, hogy Tom is retteg az idegenektől, ennek ellenére rezzenéstelen arccal képes kinyitni az ajtót.

Végül ez se akkor, sem később nem tette szóvá. Valahogy valami mindig elterelte erről a figyelmét…

-Sziasztok! – köszöntötte őket hatalmas vigyorral az arcán Georg.

-Mit keresel itt? – morogta Tom, minden féle köszönést mellőzve.

-Már kezdhetném megszokni, hogy te mindig ilyen morcos vagy, ugye? – kérdezte szórakozottan, majd anélkül, hogy bárki is beinvitálta volna, belépett Tom mellett, majd lerugdosta magáról a cipőit. – Arra gondoltam, hogy veletek leszek meccs közben is. Anya hozott kocsival.

-Akkor hívd fel!

-Hm?

-Hívd fel, hogy vigyen haza! – mondta Tom hidegen.

-Nem küldheted csak úgy el! – lökte vállba Bill, mire Tom csak egy meghökkent arckifejezéssel reagált.

-Igaza van, nem küldhetsz csak úgy el. Főleg, hogy anyának munkába kell sietnie, és nem ér rá egy darabig fuvarozni… - Georg, mint aki teljesen otthon érzi magát, elindult az emeletre, hátra hagyva az ikreket. Tomot – aki akár mennyire is próbálta megőrizni a hidegvérét – kezdte irritálni a srác.

-Nem semmi, mi? – nézett rá feldobottan Bill, akit alig egy perce még nyugtatgatni kellett, hogy egyáltalán levegőt tudjon venni. – Most miért nézel így rám?

-Csak – mondta Tom. A hangjából és a tekintetéből ki lehetett szűrni, hogy nem tetszik neki az ötlet, ha eddig ez nem lett volna magától értetődő.

-Gyere! – nevetett fel Bill, majd megragadta Tom karját és felrángatta az emeleti szobába, ahol nem mellesleg idő közben Geo egész kényelmesen berendezkedett.

-Szükség lesz egy székre, amin elfér a laptop, vagy egy kisebb asztal is megteszi – mondta, amint beléptek az ajtón.

Egy egyszerű laptop volt nála, headset, töltőkábel, egér, és ezeket mind egy hátizsákba gyömöszölve hozta el.

-A konyhában vannak székek – mondta Bill lefelé mutatva, ezzel jelezve, hogy az említett helyiség a földszinten van.

Tom nem szólalt meg.

-Valaki hoz nekem egyet? – Vetett egy könyörgő pillantást mindkettejükre, majd visszafordult a kábelhez, ami út közben látszólag összegubancolódott…

-Tomi?

-Mi… Nem gondolod komolyan, hogy…

-Inkább itt maradsz vele? – kérdezte Bill közel hajolva, halkan, hogy Georg ne hallhassa. A dolgokat átgondolva, Tom tényleg inkább felcipelt egy széket, mintsem hogy tovább élvezze a társaságát, de nem akarta egyedül hagyni Billt vele…

-Nyugi, meg tudom oldani – mosolygott a bátyjára, mintha csak megérezte volna, mire gondol. Lehet, hogy így is volt…

Tom ebben egy darabig kételkedett, de végül egy sóhajjal megfordult és elindult székért.

-Az mind belefért abba a hátizsákba? – kérdezte félének Bill, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzen. Azt olvasta, ilyenkor ez a szokás, azonban nem tudta megállapítani, mennyire lehet személyeskedő Georggal, vagy hogy hol van az a határ, ahol nem mehet tovább. Honnan fogja tudni?

-Ja… - bólintott.

Bill csak elismerően bólintott, de hamar megállapította, hogy pontosan itt van az a határ.

-Jól pakolok, bármit össze tudok pakolni neked akár egy gyufásdobozba is! De tudok sütni és…

Tudok főzni! A meccs után süthetnék is neked valamit…

-Mármint nekünk! – emlékeztette Geot, hogy habár átmenetileg elhagyta a szobát, Tom még mindig a világon van.

-Igen, persze… - mondta majd felállt, és egy lépést közelebb ment Billhez, aki szintén lépett egyet, mire „összefutott” az ajtóval az ajtóhoz. – A bátyád rám hozza a frászt, nem tudom, mi lehet a baja, ellenben neked bírom a fejed!

Bill hirtelen nem tudta, hogy ez most bók akart- e lenni, minden esetre egy bólintással díjazta, majd amikor Geo még közelebb jött, úgy érezte muszáj visszanyernie a maradék bátorságát.

-Tom mindjárt visszajön – mondta, mire Georg először csak elmosolyodott, majd felnevetett.

-Mit hiszel, meg akarlak erőszakolni?

-Ezzel a tekintettel… - mormogta, majd amint kimondta, elszégyellte magát.

Geo újra felnevetett, majd végül megállt közvetlenül előtte és átölelte, mire Bill enyhén szólva nem tudott mit reagálni, lefagyott. Geo el sem engedte, amíg Tom be nem lépett a szobába és le nem rántotta róla.

-Héj! – állt Billel szembe, és maga felé fordította a fejét, mert magától tudta, hogy nem fog megmozdulni. –Vegyél mély levegőt! Jó, most pedig szépen nyugodj le, vége! Nem fog közel jönni, csak én vagyok itt, engem nézz, oké?

Geo csak a szoba közepéről figyelte, ahogy Tom szép lassan visszahozza Billt a sokkos állapotból, majd elküldi a szobájába.

-Menj, pihenj egy kicsit! A meccs előtt higgadtnak kell lenned – mondta, majd a szótlanná vált Billt kilökdöste az ajtón, majd miután úgy tűnt innentől eltalál az ajtajáig, becsukta utána.

-Én csak megöleltem… - mondta védekezésképp Georg. Őszintén, nem nagyon értette mi történt.

-Tudom – sóhajtotta Tom, majd Georg felé fordult, aki még ilyen sötét tekintetet talán életében nem látott. – De ne ismételd meg többet! Nem érhetsz hozzá, érted?

-De miért nem? – kérdezte, de hirtelen elbizonytalanodott.

-Az nem rád tartozik – közölte hidegen, majd a lábával Geo felé lökte a széket, amit felhozott a konyhából. Pár pillanatig tétován állt, majd úgy döntött inkább nem kérdezősködik, és folytatta a pakolást.

                -Fél óra – emlékeztette Moe Oliviát, aki természetesen a gép előtt ülve tisztában volt az idővel, de nem is Moe lenne, ha nem közölné az egyértelműt.

-Akkor összeszedem őket TS- en…

A Team Speak szobájukban már mind összegyűltek, csupán Olivia, mint admin, mindenkit lenémított, amit most viszont feloldott.

-Mindenki hall?

Válaszul négy igen érkezett.

-Oké, akkor megkérdezem, hogy ugye mindenki belépett a LoL- ba?

-Nekem még patch- el, de mindjárt végez… - mondta Gustav.

-Hol tart?

-98%.

-Akkor jó – mondta. – Mindenki tudja a helyét?

-Top – mondta vidáman Bill.

-Mid.

-Top.

-Mid – morogta Tom. Nem értette, miért kell ilyen színpadiasan viselkedni, ez csak egy egyszerű meccs.

-ÉS bot – fejezte be Olivia. – Akkor megkérdezném, ki milyen karakterrel jön.

-Én Catelyn- re gondoltam – mondta Bill.

-Ha te carry- zel, akkor leszek support – szólalt meg Gustav. – Sona.

-Skinnnel?

-Persze – morogta szarkasztikusan. – Nem…

-Tom, te mit hozol? – kérdezte Georg. Nem fordult el a monitortól, annak ellenére, hogy egy szobában ültek.

-Talon.

-Akkor én hozom Braum- ot…

-Biztos jó két DPS egy helyre? – bizonytalankodott Olivia.

-Midre jó…

-Igaz.

-Még fél óra van hátra – sóhajtotta Olivia. – Addig mi legyen?

-Kész a patchelés! – jelentette be Gus. – Nem játszunk addig egy meccset?

-Nincs kedvem… Mindenkinek szabad foglalkozás, és tíz perccel előtte legyetek itt!

-Oké.

-Oké.

-Rendben – mondta Gus is, majd megjelent négy ’Disconnected from your channel’ felirat. Tom szokás szerint nem köszönt el.

-És most? – kérdezte Moe. – Mit csináljunk?

-Én elmegyek a hátsókertbe – mondta Liv, majd egy mély sóhajjal felállt a székéből, és már épp indult volna, amikor megcsörrent a mobilja.

’Tom hív’

Káromkodott egy sort magában, majd lehalkította a mobilt és az ágyra hajította Moe mellé.

-Miért nem veszed fel?

-Most nincs kedvem beszélni vele – morogta, majd becsapta maga mögött az ajtót, de a lány addigra már a folyosón volt és mellette sétált.

-De miért?

-Egyszerűen nem tud nem olyant mondani vagy nem úgy beszélni, hogy felhúzzam magam. Ha nagyon fontos, úgy is szóvá teszi később, amúgy meg koncentrálni szeretnék, és csak elterelné a figyelmemet – magyarázta, és erősen reménykedett abban, hogy Moe beéri ennyi információval és az ajtóban visszafordult, de tovább követte.

-És ha még meccs előtt kellene valamit elintézni?

-Nem érdekel, csinálja meg ő. De miért érdekel ez téged ennyire? – kérdezte idegesen.

-Nem tudom, csak szerintem fel kéne venned… - javasolta, majd megtorpant. – Viszont ennél tovább nem mehetek.

-Tudom. Megértem – sóhajtotta Liv, majd halványan elmosolyodott és búcsúként intett neki. – Majd megyek, nem leszek ott sokáig.

-Ajánlom is! - bökött felé az ujjával figyelmeztetően, majd eltűnt.

                -Nem veszi fel – jelentette be Tom az egyértelműt, miután egy sóhajjal emelte el a fülétől a készüléket. Bill nem szólt hozzá semmit, csak kissé csalódott tekintettel visszafordult a monitorhoz. – Mi az?

-Csak gondolkodom… - mondta.

-És… min? – tudakozott tovább, egyszerűen nem bírta, amikor Bill nem mond el valamit.

-Csak… Igazából nem is annyira fontos – próbálkozott, de amint Tom ijesztően összeszűkítette a szemeit, jobbnak látta, ha folytatja. – Csak, hogy ennek van- e köze ahhoz, amiért Olivia elrohant, amikor először volt itt. De teljesen biztos, hogy nincs, csak beleképzelem…

-Valószínűleg nincs – mondta, majd kissé megnyugodva hátradőlt a székében. – Habár nem lehetünk teljesen biztosak… Még mindig ezen agyalsz?

-Nem tudom kiverni a fejemből – mondta a szemöldökét ráncolva, közben teljességgel ignorálva, hogy Geo is hallgatja őket.

-Egyszerűen ne gondolj rá!

-Könnyű azt mondani – mormogta magában, és ezzel be is szerette volna fejezni na beszélgetést, azonban Tom nem hagyta annyiban.

-Miért érdekel ez ennyire, még mindig nem értem.

-Én sem, csak… Egyszerűen rossz érzésem van, ha erre gondolok. Meg aztán...

-Mi? – kérdezte Tom. Eddig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek, de ahogy ott és akkor jobban megnézte Bill tekintetét, kezdte érdekelni a dolog. Ritkán látta ennyire feszültnek valami miatt, főleg ilyen apróságok miatt. Meg aztán valahol egy kicsit őt is érdekelte, mitől és miért fakadt sírva és rohant el a lány…

-Lehet, hogy csak képzelődöm, vagy véletlen, de Olivia azóta nem néz a szemembe. Elnéz mellettem, vagy nem felém beszél, hanem mást néz, mondjuk a padlót – a lényeg, hogy kerüli a tekintetem. Furcsa ez az egész…

-Lehet, hogy emlékezteted valakire? – gondolkodott Tom. – Egy régi barátra, vagy meghalt családtagra…

-Oliviának… Van egy testvére, nem? – jutott hirtelen Bill eszébe.

Egy lány, aki egy évvel fiatalabb csak. Hosszú, sötétbarna hajjal, mint amilyen Livnek is van eredetileg. és egy fél fejjel alacsonyabb a nővérénél. Legalábbis Bill így emlékezett rá arról az egy alkalomról, amikor élőben is látta. Oliviát várta az iskola kapujában, és amikor meglátta őt és Tomot – mintha csak régi ismerősök lettek volna – elmosolyodott és heves integetés közben köszönt. Ők csak bátortalanul visszaintettek, és elsiettek, mielőtt Olivia is odaért volna, főleg Tom miatt…

Utána már nem nagyon találkozott vele, és szinte teljesen el is felejtette az esetet. Évek múlva most jutott először eszébe, de akár mennyire is erőlködött, a neve és az arca nem jutott eszébe.

-Csak volt – mondta Tom. – Tavaly meghalt.

-Mi? Hogyan? – Billt meglepte a hír.

-Nem tudom – rántott vállat, majd Georg felé fordult, várva, hátha ő tud valamit, elvégre jobban ismeri Oliviát, mint ők.

-Ne nézzetek rám, nekem sem mondott semmit – emelte fel védekezőn a kezeit. – De szerintem ne nagyon feszegessétek előtte a témát, eléggé érzékeny erre…

-Oké – bólintott Bill. – Várj, nem tudod mi volt a neve?

-Moe, és a vezetékneve Sakura, mint Oliviának – Geo- nak nem volt több hozzáfűznivalója, Bill egyből visszafordult a monitorjához és vadul pötyögni kezdett valamit, Tom pedig egyszerűen nem értette továbbra sem, miért olyan fontos ez.

                Gustav aknakeresőzött, miközben telt az idő.

                Becsukta maga mögött a szobája ajtaját, de furcsa mód Moe nem az ágyán ült szokás szerint, hanem a laptop előtti székben foglalt helyez. A cipőit levette, zoknit pedig szokás szerint nem viselt. Felhúzott lábakkal ült, és a játék nyitva hagyott ablakát tanulmányozta. A haja hátul volt összefonva, és a fehérneműkön kívül egy hosszú, kinyűtt pólót viselt. Mondjuk nehezen viselte a meleget, így érthető, hogy estére nem húzott fel még csak rövidgatyát sem.

Amint észrevette, hogy Olivia visszatért, kiugrott a székéből és eltűnt, majd újra megjelent az ágyon terpeszkedve.

-Na, hogy ment? – kérdezte, mintha tényleg érdekelte volna.

-Hogy ment volna… - sóhajtotta Liv, majd visszaült a székébe. – Szerinted tényleg meghallja valaki az imákat?

-Én sosem hittem ebben – mondta Moe, miközben a plafonon levő ventilátor lassú forgását kezdte követni a szemeivel. – De ha te hiszel, akkor az jó.

-Mitől jó nekem, hogy hiszek valamiben, ami lehet, hogy nem is létezik? – tette fel az inkább költőinek szánt kérdést, és nem számított rá, hogy választ is fog kapni.

-Azt mondják, a hit erőt ad szóval, ha hiszel abban, hogy valaki meghallotta az imáidat, akkor beteljesülnek – monologizált Moe. – Meg aztán, ha belegondolsz, ez az egész vallás dolog nem más, mint egy tudat alatti önbizalom-növelő. Elhiszed, hogy valaki meghallgatta a kérésed, és teljesíteni fogja, magyarul alapból úgy állsz neki, hogy sikerülni fog.

Olivia hitetlenkedő tekintettel fordult hátra. – Ezt most komolyan te mondtad?

Moe a szemeit forgatta, majd egy lendülettel felült, és Olivia szemeibe nézett.

-Néha én is lehetek okos, nem? Csak mert fiatalabb vagyok, nem leszek automatikusan buta – magyarázta, közben hevesen gesztikulálva. A szemeiben ismét ott volt, az a pajkos csillogás, mint mindig, de amint meglátta Liv visszafordította a tekintetét a monitorhoz. Nem akart emlékezni, és ez a fény a szeme sarkában csak mindig eszébe jutatta, hogy igazából egyedül van. - Három, kettő, egy…

Megcsörrent Olivia mobilja, a változatosság kedvéért Tom nevével a kijelzőn.

-Hányszor hívott, amíg kint voltam? – kérdezte.

-Hétszer biztosan, aztán már nem számoltam – vigyorodott el gúnyosan a lány, majd felpattant és Liv mellé állt. – Vvvvvvvvvvvvvedd fel!

Olivia hezitált pár pillanatig, majd egy morcos, beletörődő sóhajjal elhúzta az ujját a képernyőn.

-Mi van? – morgott bele.

-Hát így kell üdvözölni egy barátot? – kérdezte Tom álmeglepetten.

-Nyögd már ki mit akarsz! – könyörgött neki, gyorsan túl akart esni ezen.

-Rossz a kedved meccs előtt? Nem jó, rontod a csapatmorált… - mondta rosszallóan.

-Azért rossz a kedvem, mert mindig felcseszed az agyam – fakadt ki Olivia, és habár nem vette észre, közben kissé elpirult.

-Most nem is mondtam semmi bántót, vagy mondtam? – Tom hangja ezúttal kissé komolyabb formát öltött, legalábbis kevésbé volt szórakozott.

-Most épp nem, de úgy nagy általánosságban igen.

-De ha most nem mondtam semmit, akkor feleslegesen mérgelődsz – Ezzel megfogta, és még Moe is megjegyezte, hogy igaza van.

-Csak mond, hogy miért hívtál – kérte Olivia. Kezdett rájönni, hogy nincs már szükség bántó szavakra, elég Tom hangját hallania és máris elborul az agya.

-Először is, milyen karakterrel jössz?

-Ez tényleg ilyen létfontosságú kérdés, mikor tíz perc múlva úgyis megtudnád? – kiabált bele a vonalba Liv.

-Nyugi! – morgott Tom. – Ha nem akarod, ne mondd el, basszus…

-Ahry- val…

-Nehéz volt? – kérdezte gúnyos, unott hangnemben. – Másodszor, szólni akartam, hogy nagyjából a húszadik percig egyedül leszel boton, de nem megyünk le segíteni, szóval haladj olyan gyorsan, amennyire csak tudsz!

-És… Ez hogyan? És miért mobilon kell ezt megbeszélni?

-Kijelentkeztél TS- ről, emlékszel? – emlékeztette Tom, majd folytatta. – A lényeg, hogy amint letelik ez a bizonyos idő, megjelenik nálad egy carry egy support- tal. Így készülj! Haladj előre gyorsan, és tankosítsd magad!

-Honnan tudod ezeket?

-Billel utánajártunk ennek a csapatnak kicsit… - utalgatott a raszta, de ennyi épp elég is volt, hogy Liv megértse. Megfigyelték a stratégiájukat, és Bill előre kitalálta, mikor mit kell lépniük majd.

-Ügyes – jegyezte meg dicséretként. – Akkor?

-Kezdődhet a játék!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés