-Szia – suttogta Tom, amikor kinyitotta a szemét. Vele szemben feküdt, nem ölelte vagy karolta át, csak feküdt és a szemébe nézett, de Billnek egyenlőre ez is elég volt. – Felébresztettelek?

-Áh, alszom, nem látod? – mondta szarkasztikusan, majd színpadiasan horkolni kezdett.

-Buta – Tom homlokon pöckölte, ami fájt, de tudta, hogy nem szándékosan akart neki fájdalmat okozni. Ezt amúgy is tudatára adta múlt éjjel…

-Mit fogunk ma csinálni? – kérdezte Bill, miután kezdte megunni a farkasszemezést.

-Te mondjuk befejezhetnéd a könyvet, még mielőtt megjön a haverod – emlékeztette Tom, de mielőtt Billnek elpárologhatott volna a jókedve, újra megszólalt. – De nehogy megint ezen kezdjen el járni az agyad! Inkább keljünk fel és csinálj reggelit – mondta, majd abban a pillanatban fel is ült és elkezdte összeszedni a ruháit. – Lent várlak!

Bill összeszorult gyomorral nézett utána, miután becsukódott az ajtó. Egyáltalán nem ilyen reggelre számított az után a csodálatos éjszaka után. Azt várta, hogy Tom csókkal ébreszti, hogy kedves lesz, vagy esetleg tálcán hozza fel a reggelit. Igazából be kellett vallania magának, hogy az utóbbit igazán nem várhatta el Tomtól, de akkor is csalódott volt. Úgy viselkedett, mintha neki ez nem jelentett volna semmit.

Végül miután kiszomorkodta magát, felöltözött és lesétált a konyhába, ahol Tom már a laptopján pötyögve várta.

-Na, mit eszünk? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.

-Melegszendvicsre gondoltam, ha megvárod – mondta, mire Tom csak bólintott és tovább írogatott valamit. Egyáltalán nem is foglalkozott Billel, aki ettől csak még rosszabbul érezte magát.

Miután elkészült a reggeli, Bill rakott magának egy tányérra kettőt, majd elindult vele ki a pavilonba.

-Hova mész? – szólt utána Tom.

-Írni – válaszolta, majd út közben a nappaliban levő asztalról felkapta a füzetét. Odakint friss, délelőtti szél fújt, de nem az az erős fajta, hanem a kellemes. Ahogy leült a pavilonba körbenézett. A táj még mindig szép volt, de valahogy elveszett a varázsa. Lehet, hogy csak a rossz kedve miatt volt, de valahogy még Daisy jelenléte sem tudta feldobni. A hattyú a tó közepén úszkált és önmagában gyönyörködött a víztükörben.

-Tulajdonképpen mi a bajod?

Bill hátrafordult. Tom állt mögötte.

-Mi?

-Olyan… Nem is tudom milyen vagy. Megbántottalak valamivel?

-Csak… Leülsz? – kérdezte. Tom kicsit bátortalanul nézett rá, majd végül helyet foglalt mellette. -

Kérdezhetek valamit?

-Persze.

-Neked semmit sem jelentett a tegnap este? – Ezen rágódott, mióta felkeltek, és hiába érezte az erős késztetést, hogy inkább magában tartsa ezt, nem bírta.

Tom először csak értetlenül nézett rá, majd félszegen elmosolyodott.

-De igen, jelentett – mondta.

-És mennyit?

-Bill, csak lefeküdtünk, ennyi – nevetett fel. Lehet, hogy ő ezt szórakoztatónak találta, de Bill úgy érezte, mintha egy világ tört volna benne össze.

-Értem – mondta, majd bepöccintette a tollát és a papírhoz fordult.

-Ennyi? – kérdezte Tom.

-Ennyi – bólintott. A másik ezután felállt és elment, Bill pedig nem nézte meg hová. Legbelül neki az elhangzott szavak mást jelentettek, mint valószínűleg Tomnak. A szemei elé kapta a tenyerét, majd remegve kifújta a levegőt. Nagyjából fél óráig ülhetett így ott, tétlenül, majd újra a papírlapot kezdte tanulmányozni. A tetején már elkezdődött az írás, de a nagy része üres volt. A történetből már nem kellett sok hátra, így újra felvette a tollat és írni kezdett. Ha mást nem is, ezt jól megcsinálja ezen a szigeten.

-Helló, Tom vagyok – intett a hajóból kiszálló szőkének. Igazából kezet is nyújtott volna, de amint végignézett rajta, meggondolta magát. Arany lánc lógott a nyakában, medál nélkül, térdgatyát viselt és az a tipikus hawaii, narancssárga inget pálmafákkal. Borzasztóan festett, ahogy az aranyozott órájáról próbálta leolvasni az időt, de inkább nem fűzött hozzá megjegyzést. Minden esetre nehéz volt elhinni, hogy Bill és ő barátok.

-Gustav Schäfer – morogta emelt fővel, majd odanyújtotta neki a bőröndjét és várta, hogy mutassa neki az utat. Tomnak végül nem volt választása, hisz itt ő az alkalmazott.

Ahogy a ház és a pavilon látótávolságba kerültek, Bill alakja is kirajzolódott, ahogy görnyedten írja a sorokat a füzetébe. A rasztáit az egyik oldalra söpörte, hogy ne melegítsék annyira a hátát és a nyakát.

-Ezt vidd be, én addig köszönök neki – morogta a parancsot a válla fölött Tomnak, majd peckes léptekkel elindult a pavilon felé. Tom legszívesebben torkon rúgta volna, és nem engedte volna Bill közelébe, de nem tehetett semmit. Megígérte, hogy kibírja, de akkor is átjárta a düh a testét, ahogy az a férfi Bill vállára teszi a kezét és valami furcsa dumával köszönti. Bill felemelte rá a tekintetét és kedvesen köszöntötte, de Tom belátott a mosolya mögé.

A következő pillanatban Gustav megfordult és intett Tomnak, hogy siessen bevinni a bőröndjét, mire az csak káromkodott magában egy sort és elindult. Legszívesebben csak bedobta volna a bőröndöt a nappali közepére, de helyette leállította a kanapé mellé.

Újra a régi nóta…

Ekkor kezdett rájönni, hogy Billel mennyire jó dolga volt. Kedves volt vele, engedékeny és nem rabszolgaként tekintett Tomra.

-Ne viselkedj így vele! – kérlelte Bill Gustavot.

-Miért ne? Itt ő az alkalmazott, nem? – nézett rá szórakozottan a szőke.

-De igen, csak… Ez akkor is bunkóság!

-Bill, ez a munkája – emlékeztette Gustav. – Kiszolgál minket. Vagy netán beleszerettél? – röhögött fel.

-Nem – sütötte le a szemét Bill.

-Akkor meg? Ha azt akarod, hogy habos tortát csináljon neked marcipán pálmafával a tetején, akkor meg kell csinálnia…

Bill összeráncolt szemöldökkel bámult a térdeire. Persze, neheztelt Tomra – virágnyelven mondva – , de akkor sem viselkedhetett vele így. Elvégre ő is egy ember. Egy élőlény, hiába ez a munkája. Ugyan azok, még ha társadalmilag nem is. Ugyan úgy lélegeznek, esznek, alszanak, elfáradnak, sírnak és nevetnek.

-De akkor is, kérlek, csak legyél vele kedvesebb! – nézett fel rá könyörgően Bill.

-Mihez képest? – röhögött fel.

-Gustav…

-Jól van, jól van… - emelte fel a kezeit, majd a készülőben levő könyv felé fordult. – Mennyi van eddig?

Bill felemelte a lapokat és megpörgette őket, hogy Gustav lássa, nem csak lazsált az eddigi ittléte alatt.

-Nem semmi – bólogatott elismerően. – Mennyi kell még?

-Nem sokára kész – mondta.

-Az az…

-A hazaúton szerintem befejezem, ha nem ma…

-Mi? – nézett rá értetlen tekintettel Gustav.

-Haza megyek – jelentette be Bill, mire a szőkének elkerekedtek a szemei.

-Hogyhogy? Úgy tudtam, még egy hónapig itt leszel…

-A könyvem kész. Miért maradnék? – kérdezte inkább saját magától, mint Gustavtól. – Holnap veled mehetnék? Este összepakolok.

-Öhm, persze, ha gondolod – mondta. Látszott, hogy ezzel sikerült összezavarnia, vagy legalábbis meglepnie. Lehet, hogy mindkettő. – Az afro- csávónak már szóltál?

-Nem, de szeretném, ha te sem említenéd neki a dolgot – kérte Bill.

-Hát, rendben – mondta Gustav.

-Akkor megbeszéltük – mosolyodott el Bill, habár leginkább sírni támadt volna kedve. – Menjünk be, oké? Nemsokára úgy is sötétedni fog…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés