Tom rohamtempóban futott végig az utcákon. Nagyjából tudta, hogy merre van a pszichiátria, de csak találgatni tudott az utcaneveket nézve. Főleg, hogy csak nemrég költöztek ide. Honnan a francból kellett volna tudnia, hogy mi merre van?

Minden esetre nem volt ideje ezen gondolkodni. Miután nagyjából kétszer tévedt el, odament egy random férfihoz az utcán, akitől megkérdezte, merre kéne mennie.

-Fordulj meg! – mondta nyersen, majd ment tovább a dolgára. Tom megfordult, mire az utca túloldalán egy hatalmas épület nézett vele szembe. Nagyjából háromemeletes lehetett. A földszintet leszámítva, az ablakokon rács volt. Két torony emelkedett az ég felé a tetőzet két sarkáról. A raszta sokáig csak pislogott a fenyegető épületre, majd odasétált a hatalmas vaskapuhoz. Kettőt kopogott a porta ablakán, majd nemsokára kinézett rajta egy őszülő öregúr.

-Jó napot? Öhm… - mondta Tom elfehéredett arccal. – Ismeri Bill Kaulitz- ot?

-Persze – mosolyodott el a név hallatán a portás. – Nemrég ment be. Átadjak valakinek egy üzenetet?

-Nem kell! Megvárom – sóhajtotta.

-Hát, fiacskán… - vakargatta meg a tarkóját az öregúr. – A barátod legalább még egy fél óráig bent lesz. Biztos meg akarod várni?

-Igen! – jelentette ki határozottan a fiú.

-Akkor addig gyere be ide! Ne álldogálj ott kint egyedül… - mondta az úr, és betessékelte Tomot a szűk portaházba.

A portásnak igaza volt. Bill tényleg sokáig nem jött. És Tom számára a legidegesítőbb az volt, hogy közben egy szót sem váltottak a portással, aki fél percenként nézegetett ki az ablakon azt vizslatva, mikor jön a fiú. Végül háromnegyed óra elteltével egy fekete hajú fiú csoszogott el az ablak előtt. Tom morgott egy „viszlát” féleséget, majd felkapta a táskáját és a barátja után rohant. Amint utolérte, megragadta a vállát és magával szembe állította.

-Bill! Bill! – szólítgatta, de a fiú nem festett túl jól. – Te jó ég! Bill, mit csináltak veled odabent… Hazakísérlek, oké?

-Oké – mondta a fekete hajú. A hangja rekedtes volt és karcos, mintha már napok óta nem használta volna.

-Mi történt odabent? – kérdezte a raszta.

-Csak beszélgettünk… dolgokról… - lihegte Bill. Már az egyszerű sétától is elfáradt.

-Gyere, ülj le ide! – mondta lágyan Tom, majd leültette az utca szélére. – Miről beszélgettetek?

-Anyáról… a suliról… rólad…

-Rólam? – kerekedtek el a fiú szemei. – Mit beszélgettetek rólam?

-Csak azt, hogy fontos vagy nekem – suttogta Bill. – Soha senkit sem éreztem ennyire fontosnak és nem is akartam. Azt akartam, hogy az emberek hagyjanak békén. Erre jöttél te és egy hét alatt olyan… nélkülözhetetlenné váltál, mint… nem is tudom! Igazából senki iránt nem éreztem így még soha.

Tom még pislogni sem mert. Nem tudta, mit reagáljon erre, viszont ha nem mond semmit, azzal megbánthatja Billt.

-És… mit is érzel pontosan? – kérdezte végül a raszta, mire Bill vörös szemekkel nézett fel rá. A pupillái kitágultak, de nem a fények miatt…

-Nem tudom – fakadt ki, majd a arcán könnyek hada kezdett végigszáguldani. Tom sóhajtott egyet, majd szorosan átölelte a fekete hajút. Jó darabig így ültek az utca szélén – szerencse, hogy nem ment arra épp senki –, míg egyszer csak Bill el nem tolta magától Tomot. Mélyen a szemébe nézett, mire a rasztának majdnem meghasadt a szíve. Fiatalok voltak mindketten, de Bill tekintete olyan szomorúsággal volt tele, mintha a világ összes terhét ő cipelné egyedül. Akarva akaratlanul, de Tom végigsimította a hüvelykujjával az arcát, hogy letöröljön pár könnycseppet. Végül az ujjai egymás után odatapadtak Bill arcához, nem törődve azzal, hogy ez mennyire furcsa.

-Segíts! – suttogta a fekete hajú, mire Tom szíve még jobban összeszorult. Annyira akart segíteni rajta, de nem tudta hogyan.

-Gyere! Kapaszkodj! – mondta a raszta, majd a hátára húzta a fiatalabbat, aki minden erejével csimpaszkodott a cipelőjébe. Út közben nem szóltak egymáshoz semmit, csak csendesen haladtak át az utcákon, míg el nem érték Billék házát. Mivel a fiú már majdnem aludt Tom hátán, úgy döntött beviszi a szobájába. Amikor benyitott az ajtón, majdnem leejtette a fiút. Az egyik szobából nyögések, kiáltások és embertelen tartalmú követelőzések zaja szűrődött ki. Amilyen gyorsan csak lehetett, a raszta végig osont a folyosón és berontott a „hagyj békén!” táblát tartó ajtón. Finoman lefektette Bill az ágyára, levette a cipőit, a zokniit és a pulcsiját, majd félig betakarta.

Amikor végzett, nem ment el. Ott maradt és az ágy szélén ülve figyelte, ahogy a fiatalabb alszik. Nem tudta elképzelni azt a szörnyűséget, amivel ki lehet érdemelni egy ilyen sorsot.

A keze –, ami egészen addig Bill vállán pihent – egyszer csak lejjebb csúszott. Végigsimította a fiú karcsú derekát, majd gyengéden elkezdte simogatni a hátát. A fekete hajú szemei először csak megrebbentek, majd lassan felnyíltak.

-Szia – suttogta Tom, majd az arca kissé eltorzul, amikor egy embertelen kiáltás hallatszódott a szomszéd szobából.

-Miért vagy még itt? – kérdezte még mindig rekedt hangon Bill.

-Nem akartalak egyedül hagyni – mosolyodott el a raszta, mire Bill csak nagyokat pislogott rá, várva a folytatást. – Azt mondtad fontos vagyok. Hát, te is nagyon fontos vagy nekem, ennél fogva nem mertelek itt hagyni… velük – intett a fejével az anyja és az ő szobáját elválasztó fal felé.

-Köszönöm – suttogta a fekete hajú, mire Tom lehajol és átölelte.

-Te kis szeretethiányos – mosolyodott el, majd nyomott egy puszit a homlokára. Ahogy eltávolodott tőle látta, hogy Bill hatalmas szemekkel nagyokat pislogva mered rá.

Tom csak vállat rántott, mire a fiatalabb egy nyögéssel visszaejtette a fejét a párnára. Nem kellett sok idő és már el is aludt.

Másnap reggel - amikor felkelt – Tom már nem volt ott. Csalódottan ült fel az ágyában, majd ledobva magáról a takarót, morcos fejjel indult el a fürdő felé. Az anyja a kanapén ült, ölében a laptopjával. Rá sem nézett a fiára, aki becsapva maga mögött az ajtót, nekilátott a fürdéshez. Ledobálta magáról a ruháit, majd beállt a zuhany alá. Akármennyire is próbálta, nem tudta kizárni azt a pillanatot a fejéből, ami az este történt. Persze, nem volt túl nagy szám, de akkor is! Olyan furcsa volt…

Amikor végzett, egy törülközőt a derekára csavarva visszaballagott a szobájába, ahol magára kapva pár elnyűtt ruhadarabot, felnyitotta a saját laptopját, majd egyből be is lépett a közösségi oldalra. Tom nem volt bejelentkezve. Ezt meglátva csak halkan sóhajtott egyet és épp ki akart lépni, amikor felugrott egy chat- ablak.

Georg: hali :D

Bill: szia

Georg: mizujs?

Bill: hilla vagyok…

Bill: *hulla

Georg: gondolom… nade mesélj! mi volt tegnap :D

Bill: hadd ne kelljen most erről beszélnem, kérlek

Georg: oké, ha nem akarsz, nem erőltetem

Bill: kösz :)

Georg: na?

Bill: mi van?

Georg: meg sem kérdezed, hogy vele mi van???

Bill: mizu?

Georg: ilyenkor úgy szeretlek…

Bill: na, mondjad már!

Georg: kaptam egy új dzsekit :D

Bill: azta…

*Georg képet küldött neked*

Bill: nem rossz…

Georg: ugye?

Bill: éhes vagyok, mentem kajálni, szia

Georg: szia :) jó étvágyat!

Ez után Bill lecsapta a laptop tetejét és erősen a falba verte a fejét. Nem tudta miért, de semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez. Főleg nem ahhoz, hogy végighallgassa, amint Georg ódákat zeng arról, hogy milyen über- szuper- mega- isten- király- császár-menő az új dzsekije.

Hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy fekete farmert, egy normális pólót, egy bakancsot és magára kapta a pulcsiját, majd kiviharzott a házból, köszönés nélkül. Csak és kizárólag Tommal akart beszélni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés