Bill szórakozottan dugta ki a nyelvét a szája sarkán, miközben egy ceruzát tartott a kezében. Az ágy végében ülve egy keresztrejtvény könyvet tartott az ölében és erősen koncentrált.

-Mi a ’bánthatatlan’ szinonimája? – kérdezte félhangosan. A ceruza végeivel a lapot kopogtatta, miközben a feladványon gondolkodott. Tom lopva fel- feltekintett Billre a notebook- ról, üres pillantásokat dobálva a gondolkodó felé.

-Az első betű S, az utolsó N – mondta, majd ismét visszafordult a képernyőhöz.

Bill nem volt túl jó a rejtvényekben. Sőt, semmiben, ami egy kicsit több gondolkodást igényelt. Nem tartotta magát felettébb intelligensnek, de amikor megkapta ezt a rejtvény könyvet felbuzdult a gondolattól és inkább élt a lehetőséggel.

-Oh! – kiáltott fel Bill, amikor pár perc múlva eszébe jutott a helyes válasz. – Sérthetetlen.

Tom gúnyosan megvakarta a tarkóját, ahol a rasztái is kezdődtek. Úgy tűnt Billnek nem nagyon van szükség segítségre, végtére is…

-Senki sem mondta, hogy egy zsenivel lesz dolgom… –mosolyogta Tom gúnyos vigyorral az arcán, amit a tenyere mögé rejtett, miközben az orrát dörzsölte.

-Zseni? – kérdezte Bill vidáman felvont szemöldökkel, aztán elnevette magát. – Nem hiszem.

Ki akarta lökni Tomot az egyensúlyából azzal, hogy kirúgja alóla a lábait. Azonban ahelyett, hogy a fiú hanyatt vágódott volna, Bill lába átsuhant a térdein, mintha ott se lettek volna. Pár pillanatig Bill csak hallgatott, óvatosan figyelve az előtte álló rasztát.

-Ez…

-Fura volt? – nézett Billre Tom.

A következő pillanatban Tom törökülésben leült a földre és a tenyerével megpaskolta a térdeit, ezzel jelezve Billnek, hogy üljön oda. Bill egy kicsit hezitált, de végül bólintott. Félredobta a keresztrejtvényt, majd közelebb ment a fiúhoz. Arra számított, hogy a zsákszerű ruhák alatti, valószínűleg izmos térdekre fog érkezni, de e helyett a földre esett és a - szó legszorosabb értelmében – Tomban ült. Csak bámultak egymásra pár percig. Tom várta Bill reakcióját, Bill pedig azon gondolkodott, miként reagáljon erre.

-Érzel engem? – törte meg végül a csendet Bill. Hirtelen csak ez jutott eszébe. Sosem tapasztalt még ilyet. Nem érezte, de látta és Tom meg tudta érinteni őt sőt, meg is tudta tartani a levegőben. Mert hát Tom ott volt vele, ugye?

-Mondjuk – válaszolta a fiú mogorván, viszont amikor meglátta Bill kérdő tekintetét, jobban kifejtette: - Érzem, hogy ott vagy, de nem olyan, mint egy érintés, de végülis ja… Valamennyire érzem, ahogy itt ülsz.

Bill ezt követően kiugrott Tomból és – szintén törökülésben – leült vele szemben.

-Nem úgy, mint egy érintést… - ismételte. – Emeld fel a kezed.

Kétség kívül Tom úgy tett, ahogy kérte és kinyújtotta a kezét Bill irányába. Lassan Bill is kinyújtotta a kezét és összeérintette Toméval. Azt remélte érezni fog valamiféle „energiaváltozást”, de nem érzett semmit. Se bőrt, se csontokat, sem bármiféle energiát. Semmit.

-Érzed ezt?

-Mondjuk – mondta ismét Tom. Bill csak félénken pislogott. Ezerrel pörgött az agya. Mi lehet Tom? Hallucináció? De a hallucinációk nem tudnák elkapni, ha lezuhan a lépcsőn. Behatoló? De akkor érezné az érintését.

-Hunyd be a szemed! - utasította Bill, és Tom meg is tette. – Szólj, ha úgy érzed a kezem érintette a tiédet.

Bill direkt nem csinált pillanatokig semmit. Hagyta, hogy Tom csendben várja az „érintését”, hátha ezzel megtévesztheti. Aztán kevesebb, mint egy perc elteltével Bill megközelítette a fiú jobb kezét. Amikor már olyan közel volt, hogy már majdnem megérintette, Tom ujjai megrándultak és az arcán egy halvány mosoly jelent meg.

-Ott! – mondta a raszta, mire Billnek elakadt a lélegzete.

-Hogyan…?

-Éreztem az energiát – vont vállat Tom, ezzel megválaszolva Bill befejezetlen kérdését. – Nem tudom; Nem tudom elmagyarázni.

-Ez igazságtalan! Hogy lehet, hogy te tudsz érezni engem, de én nem tudlak téged? – duzzogott Bill, miközben eltolt egy tincset a homlokából. Ideje lenne hajat mosni, futott át az agyán. Az ajkába harapott, ahogy lopva vetett egy pillantást Tom felé.

-Ki vagy te?

Tom nem szólt semmit. Várt egy kicsit, majd amikor úgy tűnt Bill türelme is a végéhez közeledik, megszólalt: - Csukd be a szemed!

Bill így tett, majd maga elé emelte a kezét tudva, hogy Tom mit akar tenni. Nagyjából fél percig várt, majd amikor még mindig nem érzett semmit, résnyire kinyitotta a szemét. Ekkor látta, amint Tom összeérinti a kezét az övével. Bill a homlokát ráncolta.

-Tényleg egyáltalán nem érzel semmit? – kérdezte Tom, mire Bill megrázta a fejét, majd visszaült az ágyára. Ez az egész kísérlet arra volt jó, hogy felébressze benne a reményt, majd el is tiporja azt. Mint egy kegyetlen játékban. Az élet adott neki egy új barátot, akivel jól érezheti magát. De ennek a barátnak elvették a releváns dolgait, minthogy képes érintkezni az emberekkel, vagy megmutatni magát Billen kívül másnak.

-Nyilvánvaló, hogy nem vagy normális – motyogta Bill kedélyesen, miközben a keresztrejtvényt bámulta. – Vagy csak én vagyok fura. Minden esetre…

Elhallgatott. Tomra nézett, aki immáron az ágy mellett ült és simogatta Bill kutyusát, Charlie- t. A fiú elfújt néhány kósza tincset az arcából. – Ez akkor is igazságtalan!

Tom felemelte a kezét a kutya fejéről, majd a levegőben tartva Billre mosolygott. – Megsimogathatlak?

Ösztönösen, Bill meglendítette a lábát, hogy megrúgja Tomot, de ezúttal is csak átsiklott rajta a lába. A csalódottságtól elhajította a rejtvény könyvet, majd fújtatva felpattant.

-Utálom ezt – panaszolta, mire Tom arca komollyá vált, mintha csak ezzel akarna védekezni.

-Sajnálom – mondta. – Asszem’ jobb, ha most megyek.

Bill lefelé biggyesztette az ajkait, majd a hátára vágódott az ágyon, de olyan gyorsan és hirtelen, hogy a lábai feldobódtak kicsit a levegőbe, majd visszazuhantak a takaróra. A tekintetével először a mennyezetet kezdte pásztázni, majd Tomhoz fordult.

-Hova mész, amikor itt hagysz? Mármint…

Egy kis gondolkodási idő után Tom is felült az ágyra. A lábait Bill gyomra fölött pihentette, mire Bill felnyögött. De nem a miatt, mert nehéz volt, vagy, mert bunkóság… hanem, mert érezte a súlyát. Összehúzott szemeket meresztett a raszta fiúra, de az nem mozdult.

-Haza – sóhajtotta.

-Haza? Hova haza?

Tom elvigyorodott, majd megvakarta a tarkóját. – Nekem is van ám otthonom. Nem csak neked…

Bill felült és Tom felé fordult. Kíváncsi volt, milyen lehetett Tom élete – habár ő azt mondta, hogy technikailag nem élt, vagy? – vagy otthona.

-És mit szoktál csinálni "otthon"? – kérdezte Bill. Közelebb hajolt Tomhoz, mintha ezzel felfedhetne valami nagy titkot vagy, ahogy Bill gondolta, felfedheti az élet értelmét.

De e helyett Tom csak kétértelműen vállat vont és maga alá húzta a lábait, amik eddig Bill hasán pihentek. – Lógok, játszok… tudod, bármi.

Bill ismét az ajkába harapott zavarában. Ő már nagyon unta a beszélgetést és abba akarta hagyni, de a „rossz Bill” többet akart tudni…

-Mi féle játékokat?

Tomot szórakoztatta Bill kíváncsisága és naivitása. Elvigyorodott a fiún. – Videó játékok, kártya, medence… Mindegy.

Bill csendben emésztgette a hallottakat. Elképzelte, ahogy Tom egy medencénél ül, videó játékokkal játszik, egy asztalnál ül és kártyázik, vagy csak úgy lazsál. Egy hétköznapi kép volt – olyan hétköznapi, mint az „egy meg egy” -, aztán Billnek eszébe jutott, hogy Tom nem hétköznapi. Bár úgy nézett ki, mint ő, úgy nevetett, mint ő és úgy mosolygott, mint ő, egyáltalán nem hasonlított rá. Tom nem élt, de nem is volt halott. És akár hallucináció, akár nem – habár Bill egyre inkább a „vagy nem” felé hajlott -, mindent tudni akart róla. Habár nem volt biztos benne, hogy a világ összes infója elég lenne- e…

Bill a térdén könyökölt, miközben hosszasan bámult azokba a mély barna szemekbe. Abban reménykedett, hogy hátha meglát valamit mögöttük. Egy dolog volt, ami Bill mindennél jobban szeretett volna tudni. Ami kimeríthette volna a kíváncsiságát – legalábbis egyelőre.

-Van szupererőd? – tette fel végül a kérdést, ami lyukat égetett a gondolataiba.

-Mint Superman- nek? – horkant fel Tom, majd felemelte a kezét, hogy megigazítsa a sapkáját. Bill szaporán bólogatott, ezzel a kérdésre válaszolva. Ez volt az a nagy nyomás, gondolta Tom. Mint egy nagy, romos fal, ami csak arra vár, hogy lerombolják.

-Igen. Mármint úgy értem képesnek kell lenned megmenteni engem, ugye?

-Megvédeni – javította ki Tom morogva. Szégyenlősen lejjebb hajtotta az állát, ahogy megpróbálta kitalálni, hogy magyarázza el Billnek a dolgokat, ezzel elfojtva természetes kíváncsiságát. De minden olyan bonyolult volt. – Hát… Tudok dolgokat csinálni, amiket te nem, de nem vagyok szuperhős.

-Értem – bólintott Bill. – Tehát nincs köpenyed.

-Pontosan – értett egyet Tom meleg mosollyal az arcán. Úgy tűnt ezzel végre kielégítette Bill kíváncsiságát. Elvégre ő sem volt teljesen hülye…

-De nincs glóriád sem, angyal srác…

Tom az égnek meresztette szemeit és eleresztett egy elkeseredett sóhajt. Úgy tűnt Bill még mindig nem akarja feladni. – Már mondtam neked, hogy…

-Jó, tudoom… - intette le Tomot. – Tíz évesnek kell lenned, hogy kaphass, értettem…

Bill valójában nem értette és ezt mindketten tudták. De jobb volt elkerülni egy vitát, mint előidézni. Mellesleg Bill még mindig lábadozott a baleset miatt.

Talán egy nap majd Tom elfogadja így…

Bill megpördült, majd ismét felállt. Ahogy nyújtózkodott, megemelkedett az inge, így Tomnak láthatóvá vált egy kevéske rész Bill testéből. – Olyan vagy, mint egy piszkafa!

A megjegyzésre Bill sértődötten ejtette le maga mellé a karjait és a barátja tekintetébe mélyesztette a sajátját. – Eszem. – jelentette ki bizalmatlanul és megviselten, mintha már millió alkalommal elmondta volna ezt millió embernek.

-Nem mondtam, hogy nem – emelte maga elé védekezően a karjait Tom. – de…

-Amúgy valószínűleg te is ilyen vékony vagy ezek a szemetes zsákok alatt – toporgott Bill előtte. Tom várta, hogy megjelenjen ugyan az a furcsa arckifejezés, mint ami az imént, de nem jött.

-Szemetes zsákok, mi? – mondta gúnyosan Tom, majd felpattant, megragadta Bill karját és az ágyra rántotta maga alá, miközben erősen szorította le a karját. Bill még mindig nem érzett semmit, de meg sem tudott mozdulni.

-A karom, a karom! – küzdött, de nem igazán tudott ellenállni, mert nem nyomta le semmi a karját – legalábbis olyan érzés volt. Mintha csak elakadt volna. Mintha odarögzült volna. Vagy mintha megbénult volna, de mégsem.

Tom nevetve leugrott Billről, aki amint felkelt összeszűkített szemeket meresztett a fiúra.

-Ezt nem is érezted, mi? – mondta, mire Billnek ördögi mosoly jelent meg az arcán.

-Az én hibám – mondta Bill ártatlanul. Tom szemei egyre jobban összeszűkültek, míg csaknem teljesen be nem csukódtak.

A következő pillanatban Tom újra rá akart ugrani Billre, de ezúttal ő volt a gyorsabb. Felugrott az ágyról és kiszaladt az ajtón a folyosóra. Vakmerőségének hála, Bill megbotlott a kibomlódott cipőfűzőjében és nekiesett egy hatalmas könyvespolcnak. És annak ellenére, hogy nem csapódott túl nagyot, a polc megbillent és minden könyv – szótárak, tankönyvek, szakácskönyvek, stb.… - mind elkezdtek lepotyogni, egyenesen Billre. Legalábbis estek volna, ha nincs Tom és az ő szuper- hős-gyorsasága és még az előtt el nem húzza onnan a fiút, mielőtt tényleg katasztrófa sújtotta területté nem válik a hely.

Bill mogorván ült le a padlóra Tom mellé és zihálva próbálta felfogni mi történt volna, ha raszta cimborája nem lép közbe. Mögötte az említett fiú nagyot sóhajtott. – Te leszel a halálom.

-Már nem is élsz - vágott vissza Bill. Figyelmen kívül hagyva Tom aggódó tekintetét, nagy nehezen feltápászkodott. – Nem kell megmentened minden alkalommal. Az előtt is tökéletesen megvoltam, hogy megjelentél.

-Nyilvánvalóan – mondta Tom szárazon. Még egy utolsó pillantást vetett Bill karjára, ami be volt bugyolálva és sínbe volt rakva. – Mint már mondtam: elmehetek.

-Lehet, hogy kéne – vágott vissza Bill, de amint kimondta, meg is bánta a hűvös szavakat. Azonban túl büszke volt, hogy visszaszívja.

Tom már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de azon nyomban be is csukta. Hallották, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó. Még ha Tom akart is vitatkozni, nem kockáztathatta, hogy Bill anyja rajtakapja a fiát, ahogy magában beszél.

-Gyerünk, Charlie – szólt Bill a kutyának, aki a neve hallatán felkapta a fejét. Oda is sétált, csak nem Bill, hanem Tom mellé, majd leült. Ettől a hűtlenségtől a fiú csak még frusztráltabb lett. – Charlie! Gyerünk!

A kutya – igaz, hogy vonakodva – csak ekkor engedelmeskedett neki. Mielőtt elhagyta volna a szobát, még egy lenéző pillantást küldött Tomnak.

Mikor becsukta maga mögött a szoba ajtaját, a raszta fiú már eltűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés