Napok teltek el semmittevéssel, majd hetek, és végül pár nap híján két egész hónap. Bill minden nap Tomot figyelte, ahogy odakint dolgozik, azt a munkát is csinálva, ami Billnek kéne. Bill először sokat gondolkodott azon, hogy vajon Tomot hogyhogy nem zavarja ennyire ez a Gordon eset. Tom érzéketlen? Vagy csak ő lenne ilyen érzékeny? Aztán kezdett rájönni, hogy Tom is rosszul érzi magát, de nem mutatja ki, és próbál nem rá gondolni. A munkával tereli el a saját figyelmét, még ha nem is tudatosan. Megtehetné, hogy bezárkózik a szobájába, és csendben hagyja, hogy feleméssze az űr, de ő elég erős ahhoz, hogy talpra álljon még ez után is.

Én viszont gyenge vagyok.

Csak ez járt Bill fejében az elmúlt pár héten. Először gondolkodott azon, hogy kimehetne segíteni, és meg is próbálkozott ezt elmondani Tomnak, de nem tudta. Akkor, ott, a dombon Tom kertelés nélkül kimondta, mit gondol, és Bill már odafent sem tudta kimondani, amit szeretett volna, csak elfutott, mint egy kisfiú, akire ráijesztettek.

„Minket is lesokkolt Gordon halála, ellenbe te úgy tűnik rohadt jól elvagy odafent…”, mondta Tom aznap. Ebben is erősebb volt. Nem félt kimondani az igazat.

Amint volt elég bátorsága, hogy hazakullogjon, miután elmenekült, Billnek szembe kellett néznie Tommal, és akár milyen keveset mondott, még így is többet, mint szeretett volna.

„Ha akarnék, se tudnék rád haragudni.”

Akár hányszor eszébe jutott, elvörösödött. Ő maga sem értette miért mondta ezt, de annyiban egyetértett önmagával, hogy igaz volt. Nem haragudott rá, és még ha akart volna se lett volna rá képes. Egyszerűen sokat jelentett neki a bátyja, és fel is nézett rá, főleg az elmúlt napokban, azonban magával elutasító volt. Utálta magát, gyűlölte, ahogy telt az idő, egyre jobban. És nem csak amiatt, amit tett, hanem mert nem volt képes bűntudatot érezni. Nem akart enni, de éhes volt, sírnia kellett volna, de egy könnycsepp sem indult útnak az arcán, de még csak késztetést sem érzett emiatt. Legszívesebben nem azért ölte volna meg magát, mert eluralkodott rajta a depresszió, hanem mert nem volt képes rá. 

Undorító…

Csak a szánalom volt az, amit magával kapcsolatban érzett, és ez emésztette belülről. Az egyetlen dolog, amivel el tudta terelni a gondolatait, az egyetlen dolog, ami életben tartotta, az Tom figyelése volt, de az, hogy Tom is szánalommal nézett rá, eszébe jutatott mindent, és ilyenkor visszabújt a gondolatai közé. Egy darabig úgy gondolta, az az egyetlen hely, ahol biztonságban lehet, de kezdett rájönni, hogy ott sem, ugyanis ott mind közül a legszörnyűbb dologgal kellett szembenéznie.

Saját magával.

                Tom aznapra végzett a teendőivel, és miután ledobálta a csizmáit az ajtóban, a konyhába indult, ahol az anyja épp a vacsora elkészítésén foglalkozott, ami mintha kicsit többnek tűnt volna, mint az eddigi adagok.

-Valaki jön vacsorára? – kérdezte Tom az ajtóküszöbről, mire az anyja hátrafordult.

-Nem, csak ma megpróbálom megcsinálni életem legjobb főztjét – mondta mosolyogva, majd vissza is fordult a teendőihez.

Tomot aggasztotta az a mosoly. Tudta, hogy örülnie kéne, hogy ilyen hosszú idő után újra mosolyogni látja, de mégis… Mintha kis megkönnyebbülést, kis zavart, és egy kis izgalmat látott volna mögötte, és félt, hogyha megtudja, mit jelentenek, csak még inkább aggódni fog.

-Erről Bill is tud? – jutott eszébe Tomnak az emeleten porosodó öccse.

-Még nem szóltam neki – mondta. – Örültem volna, ha te mondod el…

-Szerintem jobb lenne, ha te mennél fel hozzá. Én már jártam ott egyszer… - Akarva- akaratlanul is eszébe jutott a nap, amikor felment Billhez, és kiöntötte neki a lelkét. Egészen addig nem tett ilyet, de Bill miatt hajlandó volt kivételt tenni, viszont semmi hatás nem mutatkozott.

-Nekem most sok dologra kell figyelnem. Kérlek, szólj neki, hogy 10- 15 perc múlva eszünk, közösen. Mint régen.

Mint régen... Te azt már „régen”- nek nevezed?, kérdezte gondolatban az anyját.

Végül egy sóhajjal otthagyta, és lassú léptekkel elindult fel, az emeletre. Nem akarta ezt a beszélgetést. Nem akarta Billt.

Na, jó! Ez hazugság volt. Mindennél jobban arra vágyott, hogy újra beszélhessen vele, de ő Billel akart beszélni, nem azzal, aki odafent pushad egy ideje.

Vajon hova tűnt? Sokszor gondolkozott ezen, de sosem kapott választ. Még Andreas- tól sem, pedig megkérdezte.

-Nem tudom – vont vállat a szőke. – De szerintem te vagy az egyetlen, aki visszahozhatja.

És ő próbálta, először egy kedves beszélgetéssel, de Bill elküldte. Aztán kérdőre vonta, amiért elzárkózott mindenkitől, de válasz nélkül elfutott. Már tényleg nem tudta, mit kéne tennie, hogy előcsalogassa a régi Billt, és amikor szembesült azzal, hogy lassan ez már két hónapja tart, kezdett minden remény eltűnni számára. Olyan távolinak látta Billt, mintha már csak egy emlék lenne, akinek a létezése Gordonnal együtt eltűnt, és egyre messzebbre került, olyan messzire, ahol már Tom sem érheti utol.

Az új Bill jeges tekintete pedig megrémisztette. Mintha minden, ami a régi Billben megvolt – az emlékek, érzések, tettek és gondolatok, minden – azt magával vitte volna, és most már csak egy üres bábú néz vissza rá az ablakból. Egy idegen, igen, ez jó szó rá.

Sok időt töltött azzal esténként, amikor nem tudott elaludni, hogy mi mindent tett Gordon életében, és az most hovatűnt. Micsoda kivételesen tragikus halál, mondogatták mások. Tom szerint ez nem volt igaz. A halál nem válogat. Nincs tragikusabb vagy kevésbé tragikus halál. Ezért olyan félelmetes. A szokásaid, a korod, a személyiséged, a vagyonod, a szépséged… Mind lényegtelenek a halál színe előtt. A halál azért rettenetes, mert mindezeket elpusztítja. Mindannyian tudjuk az időnk végességét, hogy minden nappal eggyel kevesebb van hátra, de valahogy a búcsú mégis a ködbe vész. Olyan rövid az élet, és nincs bizonyosság afelől, hogy a lélek otthonra talál majd egy örökkévalóságban. Meglehet, hogy csak itt és most élünk, és az életben a legfontosabb dolog maga az élet. Minden bűnt le lehet vezekelni, minden bajt orvosolni lehet. Amíg élünk, mindig jut hely az örömnek is, a reménynek is, a szeretetnek is. De aki meghalt, az veszített.

De egy idő után már nem erről gondolkodott, hanem Billről. Mit érezhet? Mit csinálhat odafent? Mire gondol? Miért nézi őt? Ezekre a kérdésekre viszont sosem kapott választ. Egy Billel kapcsolatos kérdésre sem kapott választ, akár mennyit törte a fejét.

Az ajtaja előtt megtorpant.

A házban minden szobának ugyan olyan ajtaja volt, ennek valahogy mégis más jellege volt. Talán mert ezen nem volt bátorsága belépni? Meglehet… Minden esetre összeszedte minden bátorságát, és lenyomta a kilincset. Akár kopoghatott is volna, de minek? Úgy sem kap választ. Ami meglepte viszont, hogy nem volt zárva az ajtó. Lehet, hogy Bill ennyi idő után úgy gondolta, már senki sem akar bejönni. Már senki sem foglalkozik azzal, hogy ő a szobában van- e, hogy él- e vagy hal.

Bill az ágyán ült, törökülésben, és maga elé bámult a semmibe. Kissé meg is könnyebbült az előző gondolatát követően. Ahogy a folyosói villany fénye elárasztotta a szobát, Bill Tom felé fordult.

-Anya azt kéri, gyere le enni. „10- 15 perc múlva eszünk, közösen. Mint régen” – idézte az anyját, mire Bill bólintott, jelezve, hogy érti és elkönyvelte magában, hogy nem játszhatja tovább az antiszociális depresszióst, majd elfordította a tekintetét. Tom ekkor vette észre, hogy mennyire hiányzott is ez neki, így ahelyett, hogy ennyiben hagyta volna a dolgot, inkább becsukta maga mögött az ajtót, és Bill mellett helyet foglalt az ágyon.

-Azt hittem nem akarsz látni – mondta rekedtes, halk hangon Bill, amin Tom meg is lepődött. Azt hitte, sőt, biztos volt abban, hogy neki kell elsőként megszólalnia.

-Minden nap látlak, ott! – mutatott az ablakra, mire Bill lesütötte a szemét. Eddig sem fordult felé, de most még a maradék bátorsága is elszállt.

Taps, taps, Tom…

-Kijössz innen? – kérdezte a báty.

-Vacsorára kénytelen leszek… – krákogta. Számíthatott volna rá, hisz nem igazán használta mostanság a hangját.

-És utána? – Tomban egy pillanatra újra felcsillant a remény, ahogy Bill mélyen gondolkodó arcvonásait tanulmányozta, és remélte, hogy olyan választ kap, ami nem oltja ki ezt a lángot újra.

-Talán egy nap – válaszolta végül.

-Egy nap… veszélyes szó. Igazából azt jelenti: soha – mondta Tom, halványan elmosolyodva, amiért ilyen frappánsan tudott válaszolni.

Bill erre hirtelen nem tudott mit válaszolni. Tomnak félig igaza volt. Egy része soha nem akarta elhagyni ezt a szobát, ugyan az a része az életének is véget akart vetni. Azonban a másik fele ezt megakadályozta, és ki akart menni, újra teljes akart lenni. De hogyan lehetne teljes ezek után. Egész életén át kísérni fogja az emlék, tehet, amit akar. A legjobb, ami történhet, hogy elfelejti egy időre.

De mire fel érdemelné meg a felejtés kiváltságát?

-Talán egy nap – ismételte. – Talán holnap, talán… soha.

-És ha soha, akkor miért nem? – Ha ezt az egy kérdését meg tudja válaszolni, akkor minden reménykedés hiába volt, gondolta Tom.

-Te hogy tudsz kimenni és élni? Hogy tudsz még mindig bízni abban, hogy minden a régi lesz? Hogy vagy ilyen erős? – felet kérdéssel a kérdésre, és kissé el is szégyellte magát. Miért van az, hogy Tom mellett mindig kimondja, amit igazából gondol?

-Reménykedem – válaszolt egyszerűen. - A remény tesz minket erőssé. Ezért vagyunk itt. Ezzel küzdünk tovább, ha már minden mást elvesztettünk.

-És ha nekem már reményem sem maradt? – fordult most először felé, és Tom szemébe nézett.

- Ha végképp semmi remény, kétszeresen kell reménykedni – mosolyodott el, és a tekintetéből, a szeméből Bill megértett mindent. Azt is, amit nem tudott elmondani, mert szavakkal nem megmagyarázható, vagy egy élet nem lenne elég, hogy végigmondja. Olyan furcsa, hogy Tom a tekintetével elmondja azt, amire ő egész eddig kereste a választ. Hirtelen nem törődött azzal, hogy bűntudatot kéne éreznie, hogy gyűlölje magát minden erejéből, hirtelen ez semmissé vált, és csak Tom volt és ő. Az idő nem telt, a fények nem világítottak, és az űr lehetett akár milyen végtelen, Tom ott volt, beszélt hozzá és nem szánalom áradt a tekintetéből, hanem melegség.

Hirtelen Bill összezavarodott, nem tudta mit kéne gondolnia, mit kéne mondania vagy tennie. Egészen mostanáig az előbbi érzések szöges ellentétét érezte, és nem tudta, mi most a valóság, és mi a hazugság, amivel ő bűvölte saját kétségbeesett önmagát.

-Most rendesen összezavartalak, ugye? – törte meg a csendet Tom, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Végülis, még mindig ikrek.

Bill bólintott. – Egy kicsit.

Buta! Buta! Buta! Már megint olyant is kimondasz, amit nem kéne!

Tom újra elmosolyodott, majd átölelte Billt, aki ettől olyannyira nem számított, hogy majdnem ellökte magától, de végül ügyetlenül, óvatosan ölelt vissza, ugyanis még mindig nem tudta mit kéne cselekednie.

-Ugye… - kezdett bele Tom. Ha már minden kérdését feltette, ez az egy igazán nem maradhatott megválaszolatlanul. – Már nem Gordon miatt vagy ilyen?

-Milyen?

-Ilyen… magányos – mondta.

-Talán ez véd – gondolkodott Bill. Eddig nem nagyon vette figyelembe a témát ebből a szemszögből.

-Mitől?

-A világot tőlem – suttogta majd eltolta magától Tomot. – Nem mész le anyának segíteni? Én még fent maradok egy kicsit, összeszedem magam.

Először meg akarta kérdezni, hogy biztos itt hagyhatlak?”, de végül rájött, hogy egész eddig egyedül hagyta, így szó nélkül távozott.

                -Ilyen nehéz volt meggyőzni? – kérdezte Simone, miután Tom visszaért a konyhába.

-Másról is beszélgettünk – vont vállat Tom.

-Nem akarsz róla beszélni, jól gondolom?

-Üüm – rázta a fejét, majd tovább forgatta a villát az ujjai között. Bill szavain, avagy inkább azoknak értelmén gondolkodott, és valahogy nem jutott egyről a kettőre, viszont a kíváncsiságát ez felcsigázta. Most még inkább meg akarta érteni Bill, mint eddig valaha.

Ez egy nagyon morbid vicc, gondolta. Ikrek, a lehető legközelebb állnak egymáshoz, amennyire ember közel állhat egy másikhoz, mégis rászorulnak, hogy egymást elemezzék, fejtegessék.

Mikor jutottak el idáig?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés