A nap már rég lement, amikor Bill nagyjából végzett a pakolással. Már csak egy faláda volt hátra, amit direkt a végére hagyott. És hogy miért faládát hozott?

Amikor még kisgyerek volt – alig tudott írni, olvasni – egyik nap a padláson kutakodott, amikor megtalálta ezt a ládát. Amikor felnyitotta, csak egy vastag kéziratszerűség volt benne. Amikor először felnyitotta, nem tudta, hogy miről szól. Csupa értelmetlen dolog volt benne, legalábbis akkor ezt hitte. Később persze kiderült, hogy egy szakácskönyv volt, amibe még Bill dédnagymamája írta le a receptjeit. Minden esetre, amikor Bill megtalálta a ládát és a kéziratot, eldöntötte, hogy ő is író lesz. Elkezdett butábbnál butább történeteket kitalálni és leírni füzetekbe. És most itt tart…

Ahogy felnyitotta a ládát, megcsapta ugyan az a szag, ami elsőre is. Ebben a ládában volt öt A4- es spirálfüzet, amikbe Bill az új történetét akarta írni. Valamint ezek mellett ott volt a kézirat is. Persze egy kibélelt dobozba volt rakva, mivel már elég rossz állapotban volt. Már csak a puszta érintéstől is károsodhatott…

Bill megsimította a doboz tetejét, mintha csak egy ereklye volna – neki az is volt –, majd felkapta az egyik füzetet, fogott egy tollat, majd gyorsan felkapva egy pulcsit kirohant a tó melletti körpavilonba. Már annak a gondolatától is öröm járta át minden porcikáját, hogy ott írhat. Az ilyen helyek mindig vonzották. Pavilonok, folyópartok, padlások, kilátók, parkok… Az ilyen helyeken tudta leginkább beleélni magát a történetbe.

Amint odaért, még inkább felerősödött ez az érzés. A hold fénye ezüstösen világította meg a tavat, aminek zavartalan felületén az is látszott, ha egy vízipók végigszaladt rajta. Bill odament a fehérre festett faasztalhoz, majd lerakta a füzetet és a tollat. A hold fénye nem adott elég fényt az íráshoz, így vissza kellett szaladnia a házba gyertyáért. Nem szeretett mesterséges fénynél írni.

Amikor megfordult, ijedtében felsikoltott. Majdnem beleütközött Tomba, akit a sötétség miatt nem ismert fel. A mellkasához kapott, ahogy próbált mély levegőt venni. Nem látta pontosan, de valószínűnek tartotta az árnyékok alapján, hogy az előtte álló mosolygott a reakcióján.

-Mit keresel idekint? – kérdezte végül. A hangjából lehetett hallani, hogy mosolyog…

-Csak írok – válaszolta még mindig zihálva Bill.

-Tudod mennyi az idő? 11 óra.

-És?

-Nem akarsz aludni?

-Nem szeretek aludni…

-Nem szeretsz aludni?!

-Nem, nem szeretek.

-Miért?

-Nem tudom – rántott vállat. – Csak úgy simán.

-Remélem írni jobban tudsz, mint beszélni – fintorgott Tom, majd hátat fordított és visszament a házba. Bill egy darabig csak pislogás nélkül meredt utána, majd morgott valamit – amiről még ő sem tudta, hogy mi volt az – és elindult ő is. Egy darabig kotorászott a fiókokban és a polcokon, mire talált egy gyertyát és gyufát. A fejében feljegyezte magának, hogy amikor majd Tom először elmegy, elküldi gyertyát venni.

Visszaérve a pavilonhoz, lerakta a gyertyát a hamutartóba, majd meggyújtotta. Az apró láng meleg fénye szépen bevilágította a pavilont, mire Bill elmosolyodott. Elhelyezkedett a padon, majd felnyitotta az eddig érintetlen füzetet. Elkezdett írni…

Tom sóhajtott. Sosem értette a művészeket, de az írókat meg pláne nem. Az anyja néha festett, amikor még kisgyerek volt és otthon éltek Salzburg- ban. Mindig megkérdezte, hogy mit fog festeni és a válasz mindig ugyan az volt.

Nem tudom…

De ezzel csupán az volt a baj, hogy amikor elkészült sem tudta. Mindig Tomnak kellett megmondania, hogy mit ábrázol am kép, és neki kellett címet adni neki. Persze, ettől az anyja mindig boldog lett és mosolygott, de Tom akkor sem értette. És teljesen biztos volt benne, hogy maguk a művészek sem értik, mit csinálnak.

De ahogy az ablakból bámulta, ahogy Bill keze szaporán írja tele egymás után a lapokat, valamiféle ellentmondás kezdett körvonalazódni. Mintha ő tudná, mit csinál. Mintha tudná, hogy mit ír.

Hülyeség, gondolta, majd felsétált a szobájába. Ott letette a forró teáscsészét az asztalára, majd összeszedte a cuccait és elment fürdeni.

Eközben Bill odakint egyre csak belemerült az írásba. Ahogy egyszerre pörögtek a fejében a jelenetek és a papírra vetendő szavak, az agya többi része kikapcsolt. Mintha átkerült volna abba a világba, ahol a története is játszódik. Már csak a fénysebességgel pörgő keze, a toll és az elhomályosult tekintete kötötte össze a valósággal.

Aztán egyszer csak jött egy nagyobb szélfuvallat, ami elfújta a gyertyát. Bill összerezzent, ahogy hirtelen visszazuhant a valóságba. Összeszedte magát, majd felkapva a tollat és a füzetet, amibe rengeteget írt, visszasétált a szobájába.

Visszarakta a felszerelését a ládába, amit becsúsztatott az ágy alá.

-Ez a láda szent – mormogta magának. – Már csak az kéne, hogy Tom kinyissa…

-Mi? – jött a hang Bill háta mögül. Tom állt ott, derekára csavart törülközővel.

-Most szabadultál a fürdőből – pislogott Bill, ahogy végigvándoroltatta tekintetét az férfi izmain. Neki miért nincs ilyen?

-Ja – mondta. – De te szóltál?

-Én nem – rázta a fejét Bill.

-Ja, oké – tudta le ennyivel Tom, és már be is viharzott a saját szobájába. A fekete hajú egy darabig még ott térdelt a szekrénye előtt. Megpróbálta leírni a fejében az iménti látványt, majd amikor észbe kapott, felkapta a pizsamának használt boxerét és pólóját. A fürdőbe belépve még meleg volt, és érezhető volt Tom tusfürdőjének az illata.

Ezt megérezve Bill felmordult. Nem azért, mert rossz illata volt, hanem mert… mert illata volt. Nem szeretett a saját tusfödőjén kívül más illatot. Ezért is otthon mindig ő ment először fürdeni.

-Nem baj, majd ha elmegy, megszűnik ez a probléma – suttogta magának Bill, majd beállt a zuhany alá.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés