Két rendőrautó és egy halottaskocsi állt a ház előtt. Bill az emeleti szoba ablakából nézte, ahogy az ember nagyságú fekete zsákot egy hordágyon beemelik hátulról, majd a halottaskocsi elhajt.

- Nagyon sajnálom, ami történt – mondta a serif halkan, majd biccentett és végre valahára elhagyta a házat.
Egyedül csinálta végig az egészet. Amikor meglátta a holttestet, szédülni kezdett, és ahogy lassacskán eljutott az agyáig, mi történt, hányingere lett, és a vécécsésze fölé hajolva kiokádta magából a reggeli palacsintát. Nagyjából tíz percig sokkos állapotban térdelt a fürdőszobában, majd észbe kapott, hogy alig egy méterre tőle egy holttest van, és ijedten kibotladozott onnan. Hirtelen azt sem tudta, mit kéne tennie, kinek kéne szólnia, vagy egyáltalán mit kéne gondolnia. Mégis hogyan történhetett ez meg, és mikor? Olyan szürreálisnak tűnt az egész, hogy pont ő talált rá, miután ő ült Gordon halálos ágya mellett is, amikor elment. Az elméje nem tisztult még ki eléggé ahhoz, hogy gondolkodhasson azon, mi történt, vagy hogy miért történt, ami történt. Csak az a tény lebegett a tudatában, hogy az anyja öngyilkos lett. Látta a szappantartóban pihenő papírvágó kést, a hosszú, mély, nyílt vágást az anyja alkarján, és a szemeit, amik felfelé bámulva, majdhogynem kifordulva meredtek a semmibe. Annyira gyomorforgató látvány volt, hogy Tom úgy érezte, ha bármi maradt is a gyomrában, azt most másodjára biztos kihányja.
Ekkor hirtelen benyitott Bill, először kérdő, majd ijedt, aggódó tekintettel nézve őt. Tom észre sem vette magát. Hogy Bill nevét kezdte kiabálni, mintha segítségért kiabálna. Hogy a fürdő csukott ajtajának dőlve, felhúzott térdekkel támasztja azt, mintha csak bent akarna tartani valamit. A szemeivel pánikszerűen meredt maga elé. Továbbra is a sokk hatása alatt talált rá Bill, és miután nem válaszolt a kérdéseire, letérdelt mellé.
-Tom, mi történt? – kérdezte rémülten. A szemeiből őszinte aggodalom áradt, ahogy Tomot nézte, és ettől neki összeszorult a torka és kiszáradt a szája. Hogyan kellene elmondania, mit látott? Hogy adhatná tudtára anélkül, hogy újra összetörné?
Végül csak elfordította a tekintetét, és a mutatóujjával a fürdőszoba felé mutatott. – Odabent…
Bill már állt is volna fel, hogy a másik ajtó felől bejutva megnézze, mi zaklatta fel ennyire a bátyját, azonban Tom megragadta a csuklóját és olyan erővel rántotta vissza, hogy elvesztette az egyensúlyát, és az oldalára zuhant.
-Ne! – mondta.

Bill most már türelmetlenül nézett rá, de a szavak még mindig égették a torkát, ahogy képtelennek érezte a kimondásukat. Ahogy az öccse újra felállt, és elindult az ki a szobából, ösztönszerűen felpattant ő is, és utána rohant, azonban túl lassú volt, és már csak akkor ért oda, amikor Bill elrántotta a függönyt a kád elől.
Ekkor valami nem emberi hang tört elő az öccse tokából. Valami, ami kínnal teli sikítás vagy fájdalmas ordítás akart lenni, viszont valahogyan egyszerre volt mindkettő és egyik sem. Bill abban a pillanatban, hogy meglátta, el is fordult, és háttal a testnek térdre rogyott, és a karjait maga körül körbe fonva tovább hallatta magából azt a borzalmas hangot. És közben sír. Megállás nélkül sírt, és ahogy az ajtóból Tom őt nézte, valami furcsán groteszk képet nyújtott. Még sosem látta őt ilyen állapotban, és soha nem is vágyott rá, azonban most, hogy ott térdelt tőle pár lépésre, darabokra robbanva, Tom egyszerre érzett késztetést arra, hogy mellé siessen és kiráncigálja a helyiségből, és arra, hogy ő is ugyan úgy szétessen, és kifacsart látványt nyújtva utat adjon a könnyeinek.
De nem tehette meg. Tudta, hogy ismét neki kell az erősnek lennie, felvennie a telefont, tárcsáznia, és kimondani a szavakat. Tudta, hogy neki kell végigcsinálnia, és ezúttal egyedül. Bill nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne egyáltalán emberek elé állni, más pedig nem maradt. Egyedül maradtak.

                Miután Tom felkísérte a szobájába, Bill a párnák közé zuhant, és sírt. Nem úgy, ahogy addig – görnyedten, nyáladzva és ordítva -, hanem csendben szipogva, mondhatni elfogadva a tehetetlenségét. Tisztában volt vele, hogy Tom már hívta a rendőrséget és a mentőket is. És azzal is tisztában volt, hogy Tom nem csak azért hozta fel, hogy ne legyen láb alatt, mint legutóbb, hanem mert tudta, hogy most erre a szobára van szüksége. A négy fehér falra, amik olyan jól megvédték már mindentől, és ezúttal is úgy fogadták, mint a régi barátok.
Érezte a huzatok fehérítő illatát, hallotta az ősz jöttét jelző szelet, ahogy odakint a fa leveleit suhogtatja, és ahogy a hátára fordult látta a falra vetülő napsugarakat. Ismerős látvány, gondolta, majd behunyta a szemeit.
Amikor legközelebb kinyitotta, már délután volt. Hirtelen ült fel, így kissé beleszédült a hirtelen fejébe szökő vértől. Végül sikerült felállnia, és az ablakhoz vonszolnia magát. Egy harmadik rendőrautó épp rákanyarodott a földútra, ami kivezetett a farmról, a fekete halottaskocsi hátsó ajtait pedig épp kinyitották, hogy be tudják emelni a testet. Billnek kényszerítenie kellett magát, hogy rezzenéstelen arccal végig tudja nézni a jelenetet. Nem tudta pontosan megmondani, mikor alakult ki benne ez a fajta mazochizmus, de nem is igazán volt fontos.

                Tomnak majd szétrepedt a feje, és legszívesebben ordított volna, amikor végül minden kocsi elhajtott a birtokról. A seriff azt mondta nagyjából fél óra múlva érkeznek meg a nagyszüleik, hogy elvigyék őt és az öccsét, mivel ők a legközelebbi rokonaik, és kiskorú voltukból kifolyólag nem maradhatnak itt egyedül.
Majd megőrjítette a csend, ami körbelengte az egész házat. Máskor megnyugtatónak találta volna, most azonban inkább volt frusztráló. És még csak nem is ez borította ki legjobban…
Vett egy nagy levegőt, majd elindult az emeletre. Szó szerint feltépte Bill szobájának ajtaját, majd be sem csukva maga mögött, az ablak felé indult, ahol az öccse fáradt, de meglepett tekintettel meredt rá. Gyors, határozott léptekkel közeledett Bill felé, majd odaérve mellé szorosan átkarolta, és a fejét a vállára döntötte.
Bill először kissé megijedt a hirtelen jött gesztustól, de pár pillanat múlva visszaölelt. Tom ekkor hosszasan felsóhajtott és utat engedett az eddig visszatartott könnyeinek. Csak hagyta, hogy áztassák az arcát, és közben olyan erősen szorította magához Billt, hogy félt, majd összeroppantja, de egyszerűen nem volt képes engedni az ölelésen.

-Bill… - suttogta halkan két szipogás között, amikor már enyhülni kezdett a sírórohama. Bill gyengéden a hátát kezdte simogatni, ezzel nyugtatva őt, ám érezni lehetett a mozdulatain a bizonytalanságot. Ő sem tudta, mit kellene most tennie vagy mondania. Először Tom nem értette, miért nem sír ő is vele együtt, de aztán rájött, hogy nem hibáztathatja. Bill már tapasztaltabb a tudatos gyászolásban, mint ő.
Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez most rossz-e vagy jó.

-Bill! – ismételte Tom a nevét, ezúttal viszont nem suttogásként.

-Sssh…
-Bill, mondanom kell valamit! – bökte ki végül Tom, majd eltolta magától az öccsét, de csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni.
Bill érezte Tom tekintetét az övébe fúródni, a kilélegzett levegőjét, és ahogy a kézfejével végigsimít az arcán. Beleborzongott, mint mostanában mindig egy-egy Tom érintésbe, azonban most mintha más lett volna.
-Mit? – kérdezetett végül vissza remegő hangon.
-Attól félek, csak most vagyok elég hülye állapotban ahhoz, hogy elmondjam, – mondta halkan Tom – és később már nem lesz elég merszem hozzá. – Az utolsó szó után megállt, egy jelre várva Billtől, hogy figyel és komolyan veszi. Nehezére esett volna nem komolyan venni, nem figyelnie pedig még inkább tekintve, hogy milyen közel voltak egymáshoz, de azért megadta neki, amit szeretett volna.
-Igen?
-Ígérd meg, hogy te nem hagysz itt! – suttogta.
-Megígérem, ha te is – felelte Bill gondolkodás nélkül.
Ez után egy másodperc sem telt bele, Tom megszűntette a köztük levő maradék teret azzal, hogy összeérintette a szájukat – nem csók volt ez, inkább csak összesimult az ajkuk. Azért ennyi is elég volt hozzá, hogy Bill szívverése felgyorsuljon.
-Megígérem – suttogta Tom, amikor elhúzódott egy pillanatra. Az öccse tekintete Tomra fókuszált, egy pillanattal később pedig a szokásos gyengédségről teljességgel megfeledkezve átkarolta a nyakát, és hevesen megcsókolta. Tom érezte a szívük lüktetését és az arcát elöntő pír melegét.
-Bocs – mondta rekedten a kisebb, miután ismét tér keletkezett kettejük között. – Erre, gondolom, nem számítottál.

-Kellemes meglepetés volt. – Tom szeretetteljesen mosolygott rá, miközben neki egy újabb könnycsepp tört utat. A bátyja egy gyengéd mozdulattal letörölte, utána pedig nem emelte el a kezét az arcáról, hanem a hüvelykujjával tovább simogatta, miközben a homlokukat egymásnak döntötte.
Bill beleborzongott a közelségébe. Tudta, hogy egy ideje másképp reagál Tom érintéseire és gesztusaira, de számára is csak most kezdett világossá válni, miért. Vajon mióta érez így a bátyjával kapcsolatban így? Helyes ez így? Nem, ez semmiképpen nem helyes, ezt tudta, de ahogy ott állt, beleolvadta az ölelésbe, nem számított, helyes-e vagy sem.

-Valami baj van? – kérdezte Tom, amikor észre vette, hogy Bill valamin erősen gondolkodik.
Ahogy hirtelen kizökkent a gondolataiból, ismét megkereste Tom tekintetét. – Nem… Mit is kérdeztél?
Tom türelmesen elmosolyodott. – Valami aggaszt? – ismételte.
-Minden a legnagyobb rendben – mondta, majd kihátrált az ölelésből és leült az ágy szélére. – Minden a legnagyobb rendben…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés