Reggel a napfény átsütött a redőnyön, ez keltette fel Billt, aki ezt felfedezvén a hasára fordult és az arcát a párnájába nyomta. Nem tudta mennyi az idő, de semmi kedve nem volt felkelni. Ez az elhatározása körülbelül öt percig maradt meg benne, mivel füstszag csapta meg az orrát. Abban a pillanatban, hogy ez tudatosult benne, kipattantak a szemei, ő maga pedig szédelegve indult el a szag forrása felé. Agata meg fogja fojtani, ha kiderül, hogy már az első nap felégette a házat.

-Tom ébresztő! Valami ég! – kiabálta, miközben leszaladt a lépcsőn. Egyből a konyhába futott, ahol a férfi valamit kevert egy tálban. A színéből ítélve valószínűleg tésztát akart épp gyúrni. Ja… valaki szólhatott volna neki, hogy azt kézzel kell, nem fakanállal.

-Mit csinálsz? – kérdezte bizalmatlan tekintettel Bill.

-Reggelit – mondta Tom vigyorogva. Szórakoztatta Bill elvörösödött arca.

-Bo… bocsi! Azt hittem valami ég – sütötte le a szemét a fiatalabb.

-Ja, a meleg szendvics – intett a fejével röhögve a sütő felé. Egy tepsinyi égett meleg szendvics volt rajta. A többségük csak enyhén szólva sötétbarna volt, de akadtak szénfeketék is. – Nem biztos, hogy lesz itt bármi… basszus!

Bill alig bírta visszafojtani a röhögést és a lesajnáló tekintetét egyszerre. Egyik sem illett oda, de egyszerre benntartani őket lehetetlen volt, így létrejött egy olyan mutáns grimasz, ami Tomból is csak a röhögő görcsöt csalta elő.

-Mit is keversz te most pontosan? – kérdezte Bill, miközben a kettétört fakanalat bámulta.

-Öhm… elvileg tésztát…

-Betonból? – nevetett fel Bill, mire Tom arcáról lehervadt a mosoly.

-Ha tudsz, csinálj jobbat – morogta, majd karba fonta a kezét. A fiatalabb arcára gonosz mosoly ült ki.

-Ez most komoly?

-Komoly – meredt rá kifejezéstelen arccal. – Csinálj valami ehetőt!

-Jó – vágta rá mosolyogva Bill, amin a másik meg is lepődött.

Ő is felvett egy köpenyt, végzett egy rögtönzött takarítást, majd feltérképezve a lehetőségeiket eldöntötte, hogy a main ebéd…

-Palacsinta? – pislogott rá Tom.

-Miért? Nem szereted?

-De, csak… ebédre?

-Miért ne?

-Én azt reggelire szoktam enni.

-Inkább hozz tojást – parancsolt rá Bill, majd ő is elkezdett előpakolni.

Amint kész lett a tészta – amibe immáron nem tört bele a fakanál – egyből elkezdték kiönteni a serpenyőbe.

A harmadik után Bill Tomhoz fordult. – Fel akarod dobni az egyiket?

-Nem vagyok kisgyerek… - morogta az asztalon könyökölve.

-Pedig ahogy itt duzzogsz, annak tűnsz – vigyorodott el, majd már nyúlt is a serpenyőért. Ekkor a szék arrébb lökődött az asztalnál és Tom kikapta Bill kezéből a serpenyőt.

-Csak figyeld a mestert – mondta Tom gőgösen vigyorral az arcán, ami el is tűnt, miután a palacsinta belerepült a mosogatóba. – Oh…

-A mestert, mi? – nézett rá szarkasztikusan. Felvette a másik serpenyőt és egy tökéletes mozdulattal átfordította a palacsintát. – Figyelted?

-Csak szerencséd volt…

-Vagy nem…

-Vagy nem!

-Vagy de!

-Vagy nem!

-Vagy de!

-Vagy de! – ismételte Bill.

-Vagy nem! – mondta Tom, majd Bill diadalittasan felnevetett.

Az ebédre készült palacsintákat kint ették meg. Tom a teraszon, Bill pedig a pavilonban.

Ebéd után a fiatalabb elment körbesétálni a szigetet, így Tom egyedül maradt a házban. Isten őrizze, hogy vele ment volna…

Úgy döntött, hogy kiélvezi az átmeneti békét, és hogy a srác nem próbál meg vele minden áldott pillanatban barátkozni. Elővette az egyik régi szekrényből a függőágyat és két fa közé felakasztotta. Ahogy a fák árnyékában feküdt és hallgatta a csendet, hamar elaludt.

-Hullám, hullám, homok, hullám, homok, homok, hullám, homok, hullám…

Bill dalolászva lépdelt végig a homokban. Élvezte a meleg homokot a talpa alatt és a hullámok zaját. Olyan nyugodt volt minden. Épp ezért bérelte ki ezt a szigetet három hónapra. Hogy nyugodt környezetben írhassa meg a könyvét. Unta már az eddigi helyszíneket, ahol írt. Valami újra vágyott. Ihletet keresett és úgy érezte már meg is találta. Viszont ott motoszkált a fejében a gondolat, miszerint ennél még találhat többet is, csak észre kell vennie…

Már eléggé eltávolodott a háztól. Ahogy nézegette a tájat, nagyjából a sziget másik oldalán lehetett. Épp ugrándozva figyelt egy rákot, aki menekült előle, amikor az egyik lépésnél éles fájdalom nyilalt a talpába.

Ezt megérezve felordított fájdalmában és elveszítve az egyensúlyát, a fenekére zuhant. Gyorsan a talpához kapott, de a látványtól felszisszent és elfordította a tekintetét.

-Bazmeeeg! – nyújtózkodott Tom, amikor álmából felébredve a mobiljáért nyúlt. A képernyőn Bill neve villogott, akinek tegnap adta meg a számát. – Mi van? – szólt bele.

-Segíts! – jött a törékeny hang a vonal másik végéről, amire Tom felkapta a fejét.

-Mi történt?

-Sétáltam és… - itt nyelt egyet. -… egy kagyló beleállt a talpamba.

Tom a gondolattól is felszisszent. – Rá tudsz állni? Vagy legalább el tudsz indulni visszafelé?

-Szerinted akkor felhívtalak volna? – morogta. Jogos, gondolta Tom, majd felállt a függőágyból, de meggondolta magát, és inkább leszedte és visszarejtette a szekrénybe. Élvezni akarta, hogy van, amiről az a full idegen pasi sem tud.

-Hol vagy?

-Valahol a parton – rebegte. Az idősebb csak a szemeit forgatta.

-Kösz! Nagy segítség vagy… - morogta. – Elindulok, aztán majd összeszedlek valahol.

-Oké – mondta, majd kinyomta a telefont.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés