-Öhm… Jó napot! – köszönt a raszta. A nő kíváncsi tekintettel mérte őt végig. – Én… hát, Billhez jöttem.

-Ismered? – kérdezte meglepetten a nő.

-Igen, egy osztályba járunk és barátok vagyunk… asszem’ – sütötte le a tekintetét a fiú. – Bemehetnék hozzá?

-Pihennie kell! – sóhajtotta Simone. – És amúgy sem hall téged…

-Muszáj látnom, kérem! – könyörgött Tom, mire a nő gyanakvó tekintettel nézett vissza rá. – Óvatos leszek! Csak meg akarom nézni, hogy van.

Simone gondolkozott egy kicsit, majd kinyitotta a kórterem ajtaját a fiú előtt.

-Köszönöm – suttogta, majd miután bement, a nő be is csukta utána. Tom körülnézett odabent. A falak zöldre voltak festve. Összesen négy ágy volt odabent, egy- egy kisasztallal, de ebből három üres volt. A raszta odasétált a fekete hajú fiúhoz, akire egy infúzió volt kötve. Először a légző maszkot, majd a szívmonitorról kapcsolták le, ahogy elhárult a vészhelyzet esélye. De még így sem ébredt fel. Egyszerűen túl sok vért vesztett és az anyja hagyta, hogy majdnem meghaljon. Amikor csak Tom erre gondol, a keze ökölbe szorult és legszívesebben behúzott volna egyet a nőnek. Hogy lehet ilyen egy anya?

Halkan letette a borítékot az asztalra, majd óvatosan felült a kényelmetlenül magas ágyra.

-Szia – köszöntötte az alvó fiút, aki csak egy mély levegővétellel válaszolt. – Hiányoztál ám!

Semmi válasz.

-Basszus! Azt hittem, ezt egy csajnak fogom mondani először, de úgy látszik tévedtem – suttogta. – Na, nem mintha baj lenne… Tudod, elgondolkoztam dolgokon az elmúlt napokban és rá kellett jönnöm, hogy jobban bírlak, mint eddig bárki mást. Látod, még arra is rászedtél, hogy ilyen csöpögős beszédet tartsak itt neked, amíg te szunyálsz – nevetett fel halkan.

Semmi válasz.

-Nem tudom, te hogy viszonyulsz ehhez… Azt sem tudom, hogy hallod- e, amit mondok – mosolyodott el. – Írtam neked egy… levélféleséget. Ha felébredsz, és esetleg nem leszek itt, ami elég valószínű, mert anyukád így is alig akart beengedni, akkor olvasd el. Nem mondom, hogy szívszaggatóan jó lett, de… próbálkoztam…

Semmi válasz.

-Tudod, amikor az ofő elmondta, hogy mi történt, az egész osztály ki volt akadva. Mármint azon, hogy milyen rossz, hogy ez történt veled… - hebegte Tom. – Képzeld! Még Patrick- ot is annyira megrázta az eset, hogy saját maga jegyzetel neked, nehogy lemaradj valamiről. Stréber… – mondta a szemét forgatva. Itt ismét felnevetett, de most már inkább csak zavarában.

Miután Bill ismét nem szólalt meg és nem reagált semmit, Tom úgy érezte itt az idő, hogy menjen. Mielőtt viszont elindult volna, odahajolt a fiúhoz, és nyomott egy csókot a homlokára.

-Na? Hogy van? – kérdezte Simone, miután a raszta becsukta maga mögött az ajtót.

-Hát… alszik – rántott vállat Tom.

-Én mondtam – sóhajtotta a nő, majd visszadőlt a székébe. –… ismered?

-Tessék? – fordult vissza a fiú. Már majdnem elment, mikor meghallotta a felét kérdés felét.

-Mondom, mennyire ismered? – ismételte el a kérdést Simone, immáron hangosabban.

-Hát… nem is tudom. Szerintem az emberek többsége még magát sem ismeri eléggé. Akkor mennyire kéne ismernünk egymást?

-Ne filozofálj itt nekem! – morogta. – Csak válaszolj a kérdésemre!

-Jobban, mint maga – mondta Tom, majd sarkon fordult és elsétált. Simone csak elhűlve nézett a fiú után, míg az el nem tűnt a folyosó sarkán.

Otthon Tom nem tudta mit csináljon. Ott akart maradni Billel, de az anyjának még csak a közelsége is undort váltott ki belőle. Hogy lehet egy ilyen nőnek egy ilyen fia, tűnődött magában.

Egész nap nem volt kedve semmihez. Se a videó játékokhoz, sem a tévéhez, de a netezéshez meg pláne nem. Mindenki tudta, hogy bent volt Billnél – hogy ne tudták volna? – és csak azzal nyaggatták volna, hogy meséljen. Először is, semmi kedve nem volt x- y embernek ugyan azt a szöveget bepötyögni. Másodszor, nem akart beszélni senkivel. Délután négy körül beállított a nagymamája, de most még az sem kötötte le, hogy Blair- ról dumáljanak. Egy dolgot akart. Billt maga mellé vigyorogva, mosolyogva vagy nevetve, tök mindegy! Csak legyen boldog végre…

01:23

Ezeket a számokat olvasta le a fiú az óráról, ami a falon volt. Kis időre visszacsukta a szemeit, majd miután tudatosult benne, hogy vécére kell menni (de sürgősen!) akkor már nem volt mese…

Amikor szédelegve felült az ágyában észrevette, hogy az kényelmetlenül magas. Megdörzsölte a szemeit, majd ahogy körbetekintett kicsit megrémült. Egy infúzió volt a jobb csuklójához kötve és egyedül volt egy kórházi szobában.

Minden esetre most sürgős dolgom van, szóval jobb, ha megyek, gondolta magában, majd az infúziót maga után húzogatva eldülöngélt a vécéig. Habár a fém oszlop inkább volt kapaszkodó, mintsem hátráltató. Amíg visszaért a szobájába, nagyjából tisztázódott benne minden kérdés. Hol van? Kórházban. Miért? Mert az anyja egyik ügyfele szarrá verte. Miért van bekötve a feje? Na vajon miért… És miért van az asztalon egy boríték? Azért, mert… várj, mi?

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót észrevette, ahogy a sötét szobában különcködve világít a fehér boríték a kisasztalon az ágya mellett. Miközben visszagyömöszölte magát a takaró alá, kibontotta és magában olvasni kezdte.

Szia Bill,

Tudod, én már voltam nálad, és ha nem emlékszel rá, akkor valszeg’ aludtál. Minden esetre ott fogom hagyni neked ezt a levelet (vagy valami olyasmit… lényegtelen…). Csak azt írom le benne, amit el fogok mondani ott is. Hogy sokat gondolkodtam az elmúlt napokban és rájöttem, hogy ennyire és így még senkit sem bírtam   szerettem  kedveltem egészen eddig. Gustav üzeni,hogy gyógyulj meg hamar, mert így egyedül kell futnia tesin és így ő az utolsó mert hiányzol neki.

Hát, szerintem ennyi :) Majd holnap is bemegyek hozzád. Addig is pihenj!

    Tom

Bill vagy ötször átolvasta a levelet, mire eljutott a tudatáig, miről is van szó. Majd gondosan visszatette a borítékba, bebújt a takaró alá és behunyta a szemeit.

-Én is szeretlek, Tom – suttogta a párnába, majd elnyomta az álom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés