A történtek után a nap többi része csak úgy elrepült. Bill az ebédszünet többi részét Clara- val töltötte, aki segített abban, hogy legalább egy kicsit megfeledkezzen Tom- ról. Habár ezután nyitva tartotta a szemét, hogy nincs- e a közelben valaki, aki úgy néz ki, mint a raszta, de nem vett észre senki hasonlót. A nap végére Billnek sikerült meggyőznie magát, hogy akit látott, csak hallucináció volt, nem Tom maga.

Minél kevesebb okot talált Bill, hogy vitatkozzon Tom állításával, miszerint ő egy őrangyal, annál inkább tűnt valóságosnak az, hogy ő csak a fejéből jött.

A fő probléma az volt, hogy látta, amint azt mondja Tomnak, hogy menjen el, és Tom valóban elment. Nem tudta, hogyan képes Tom varázslatosan megjelenni a szobájában. Viszont azt be tudta vallani magának, hogyha Tom soha többet nem jelenik meg a szobájában, akkor az az ő hibája.

Iskola után Bill egyedül sétált haza, miközben végig Tom járt a fejében. Vajon mit csinál Tom? Mit fog mondani, ha Tom mégis megjelenik a szobájában? Út közben sokszor panaszkodott, hogy kocsival sokkal gyorsabban hazaérne. Viszont ez alatt az idő alatt rájött, hogy a dolgokat könnyebb kezelni, mint azt gondolta. Miért nem tudja egyszerűen elhinni? Mi baj történhet?

Charlie egyből a nyakába ugrott az ajtóban. Már alig várta, hogy lássa. Bill letérdelt, hogy megsimogassa a kutyáját, aki ezt követően megnyalta az arcát. Olyan könnyedén jött a szeretet és a megbecsülés. Könnyebben, mint egy személytől, akit senki más nem láthatott. De mégis, hiszen Charlie látta őt. Vajon ez számít?

Bill hagyta, hogy a golden retriever körbenyalja az arcát és a nyakát.

-Már találkoztál Tommal, mi?

Tom nevét hallva a kutya beleugatott a fülébe, mire ő felnevetett.

- Ahogy látom igen. És lehet, hogy te jobban kedveled őt, mint én, nem gondolod?

Charlie újra ugatott, Bill pedig felállt. – Nem, igazad van – mondta a kutyának, aki a lába mellett állt. Bámult rá. A nyelve kilógott a szája sarkán, ahogy izgalmában lihegett. – Ez valószínűleg nem lehetséges.

A kutya elment, majd egy újabb fakéreggel a szájában jött vissza.

-Ó, rendben – egyezett bele halvány mosollyal az arcán. Megvakargatta a kutya fejét, mielőtt elment. Bill ledobta a táskáját a kanapéra, majd követte kutyáját az udvarra, ahol szaladgálhatott pár órát. El kellett volna vinni sétálni Charlie- t, de őszintén szólva kimerült volt, és még két kézzel sem tudta volna megtartani a pórázt, ha a kutya talál valami hajszolnivalót, ahogy azt néha előfordult. Úgy gondolta az a legjobb, ha szimplán hagyja Charlie- t szaladgálni a kertben.

Amikor a kutya rájött, hogy Bill hová vezeti, előresietett és félrelökte a gazdáját, hogy ő érhessen előbb az ajtóhoz.

-Charlie! – szidta le Bill, de a hangja nem volt olyan figyelmeztető vagy dühös, mint amilyennek szánta, így a kutya nem vette tudomásul és meg sem állt az ajtóig. Amikor odaért. a hátsó lábaira állt és táncolni kezdett, majd visszapillantott Billre, mintha csak azt mondaná: Mire vársz?

Amint Bill közeledett, a kutya nekiugrott, mire a fiú beütötte a jó könyökét a falba. Egy hangos puffanás és egy sikolyszerű kiáltás hallatszódott, ahogy Bill karján át egészen a válláig átfutott a fájdalom érzete.

-A fenébe is, Charlie! – szidta, majd gyorsan kinyitotta az ajtót, hogy a kutya kiszaladhasson rajta. Charlie nem vesztegette az időt. Meghagyta a gazdáját és a sérült könyökét későbbre. Bill csak a szemét forgatta. – Hülye kutya – morogta, de a szeretet a hangjában felülbírálta az érzéketlen gondolatot. Valamint hálás volt, amiért a jó karját ütötte be…

A lehető legjobban ellátta a könyökét, majd felkapta a táskáját és felbaktatott az emeletre, a hálószobájába. A baleset miatt Billben egyre inkább megnőtt a felelősségérzet a nap azon időszakára, amikor az anyja nem volt otthon. Ilyenkor szívesen haverkodott volna Tommal, de nem tehette. Tom vagy nem Tom, Billnek voltak dolgai, amiket meg kellett csinálnia. Leszögezte magában, hogy amíg megcsinál némi házimunkát, kizárja az angyal srácot a gondolataiból.

Ez az elhatározás repült is ki az ablakon, amint belépett a szobába.

A katasztrófa sújtotta terület – amit reggel maga után hagyott – most makulátlan volt. Minden az őt megillető helyén volt, leporolva és tisztán. Bill szemei elkerekedtek, ahogy elé terült a látvány. Ez biztos nem így nézett ki, amikor elindult aznap reggel az iskolába. Az egyetlen dolog, ami látszólag ugyan ott marad az aprólékosan kitakarított szobában, az egy félbe hajtott papír fecni volt az éjjeliszekrényen.

Több mint furcsa. Bill nem vesztegette az időt. Becsukta maga mögött az ajtót, átcsörtetett a szobán és a táskáját menet közben az ágyra dobta. A papír külsejére a neve volt ráfirkantva, amit végigsimított az ujjaival, mielőtt felvette a lapot, hogy széthajtva az oldalait elolvashassa azt a pár szót.

Üdv itthon,

Tom

A nevetés egyre csak nőtt Bill mellkasában, majd kitört belőle, ahogy bámulta az üzenetet. Megfordult, hogy értékelhesse a szobát. Billnek sokszor napokig tartott kitakarítani a teljes szobát, de Tom meg tudta csinálni ezt egy óra alatt? Minden esetre Bill azt a következtetést vonta le, hogy talán Tom nem is olyan dühös rá. Végül is, a raszta elég sok időt eltölthetett a szobájában.

Kicsit kábának volt, de ez még mindig jobb volt, mint amit egész nap érzett. Lemondva a házimunkáról, visszatette a cetlit az éjjeliszekrényre és a gondolatai visszakalandoztak Tomra. Egyszerűen nem tudta megkerülni. Bárhova nézett látta a srác munkájának nyomát a tisztaságban. Az elrendezett redők a takarón, a résnyire kinyitott ablak, amin éppen elég fény áramlott be… Bill megfordult és épp nyúlt a táskájáért, de azonnal vissza is ugrott ijedtében. Tom közvetlenül előtte állt, rezzenéstelen arccal.

-A szobád lesz a halálod – mondta ünnepélyesen, mire Bill csak még jobban elmosolyodott, annak ellenére, hogy róla volt szó. – És a kutyádnak is – tette hozzá Tom. Megvetően rázta a fejét, miközben végigsimította Bill sérült könyökét az ujjával. Habár a fiú nem érezte az érintést, mintha a fájdalom csillapodott volna.

-Érdekel. Mármint téged – ugratta, figyelmen kívül hagyva, hogy Tom már elég régóta volt ott ahhoz, hogy lássa az incidenst Charlie- val. Ami viszont vicces volt, hogy Tom arca halvány rózsaszínű lett, a kijelentést követően.

-A munkám az, ami érdekel – mondta pár perc múlva az ügyetlen szavakat, amiket Bill szórakoztatónak talált. Miután Tom csak a szemét forgatta a fekete hajú kuncogásán, megfordult. Mögötte egy rövid, fehérítő szőke hajú fiú állt. Úgy mosolygott, mint egy régi barát várva, hogy a raszta bemutassa őket egymásnak.

-Bill, ő itt a haverom Andi. Andi ő itt… Bill.

Pár másodpercig, talán túl sokáig is, Bill Andit bámulta, majd Tomra nézett. Más körülmények közt nem lett volna képes elhinni. Reggel még azt hitte volna, hogy hallucinál vagy, hogy a két fiú egy betolakodó, akik magukkal hozták az egyik haverjukat. Viszont nemrég eldöntötte, hogy hagyja menni a kétségeit és elhiszi a dolgokat. Szóval hitt abban, miszerint épp két őrangyal állt a szobájában, ami már alapjába véve több volt, mint amit a legtöbb ember egész élete során átélt.

-Ne nézz olyan meglepetten – mondta Tom, mire ijedten kapta oda a fejét. – Nem hitted, hogy azt a disznóólat egyedült takarítottam ki, ugye?

Bill csak a szemét forgatta és nem mondott semmit. Tom tudta, hogyan törölje le a vigyort az arcáról. Felállt, majd odament Andihoz, hogy formálisan kezet rázhassanak. Nem hagyhatta ki a pillanatot, hogy még egyszer végigmérje a két srácot, majd nyújtotta is a kezét. Habár látta, amint a szőke fiú ujjai hozzáérnek a kezéhez, nem érzett semmit.

Oh, oké. Angyalok. Nincs érintés.

Bill elmosolyodott, mintha semmi sem történt volna és elhatározta, hogy változtat a hozzáállásán az új baráttal kapcsolatban.

-Örülök, hogy találkoztunk, Andi – mondta illedelmesen. A szeme sarkából látta, hogy Tom idegesen nézi őt, mintha csak azt várná, hogy bedob egy olyan húzást, mint amikor kijelentette, hogy tűnjön el.

-Téged is – mondta, majd helyet foglaltak Tom mellett az ágyon. – Tom sok minden mesélt rólad.

Bill kíváncsi szemekkel nézett a rasztára, aki válasz gyanánt csak vállat vont.

-Csak az alap dolgokat – védekezett. – Tudod… ügyetlen, rendetlen, makacs, mint a pokol…

Bill már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, de rájött, hogy az említettek közül mind igaz volt rá.

-Szeretnék ezen szépíteni, de mind igaz – sóhajtotta, majd közelebb húzódott Tomhoz. – Szóval te is… - kezdett bele, de nem tudta, hogyan vezethetné fel a kérdést. Mármint Tom azt mondta, hogy őrangyal, de vajon ez a helyes megfogalmazás? Illik ezt mondani? – Szóval, te és Tom mindketten…

-Őrangyalok vagyunk- e? – fejezte be Tom, akinek szórakozottan felszaladt a szemöldöke, ahogy Billre nézett. Andi is elmosolyodott.

-Védelmezők – mondta, majd a kezeivel támasztva magát hátra dőlt. – A kiképzésen találkoztunk. Mindenki olyan idős ott, mint mi…

-Várj! – vágott közbe Bill, szemét a két angyal közt kapkodva. – Mindenkinek végig kell csinálnia ugyan azt a képzést?

-Igen – bólintott Tom. Felemelőnek érezte, hogy a fiatalabb ostobának tartja magát. A melegség a szemében pihentetőnek látszott. – Végig kellett csinálnunk egy kiképzést és egy tesztet, aztán kiválasztottak valakit a GA.

-A múltkor még HP volt – mondta Bill, miközben megpróbált felidézni dolgokat, amiket a raszta korábban már mondott neki.

-Igen, a nagyobb erő – állapította meg Andi. Bill megpördült, ugyanis a fiú már az ágy másik végében ült, a háta mögött. Odanézett, ahol a fiú eddig ült, de az a hely üres volt. Az ajkába harapott. Vajon meddig tart majd ezt a teleportálás dolgot megszokni? – Vannak pletykák, miszerint ő egy seggfej, de igazából annyira nem rossz.

Bill mellett, Tom felköhögött. – Szopás.

Andi átnyúlt a fiú válla felett, hogy lekeverjen neki egyet. A raszta röhögve dőlt el az ágyon, mire Billben feléled egyfajta vágyakozás. Ahogy nézte a dulakodást, valamiféle féltékenység éledt fel benne. Ők érezték egymást, de ő nem érezte őket. És ez teljesen igazságtalan! Ahogy a két angyal a földön verekedett, Tom felpillantott Billre, majd hirtelen megváltozott az arckifejezése.

Nyomban véget vetett a harcnak, és visszaült Bill mellé az ágyra.

-Sajnálom – mentegetőzött őszinte tekintettel. – Csak tudod, Andi a tanár kis kedvence…

-Nem! – kiáltott fel Andi, amin Bill csak nevetni tudott. Tudta, mit érzett Andi. Őt is egész életében a tanár kis kedvencének hívták. Mindig védekezett azzal, hogy csak figyel az órán és mindig megcsinálja a házi feladatot. – Csak azért, mert én sosem kerültem bajba…

-Én sem szánt szándékkal – mentegetőzött Tom, mire Andi összeszűkített szemekkel nézett rá. – Nem tehetek róla, hogy ilyen feltűnő személyiség vagyok…

Andi már nyitotta is a száját, hogy a srác fejéhez vágjon egy újabb visszavágást, de Bill közbe vágott, mielőtt még egy szót is szólhatott volna.

-Srácok – förmedt rájuk, de a mosolya miatt nem tűnt túl komolynak, ahogy egyedül ült az egész közepén. Végül Tomhoz fordult. – Miért kerültél bajba?

-Hülyeség – rántott vállat Tom, viszont Andi a fejét rázta.

-Vannak speciális szabályok, amiket semmilyen körülmények közt nem szabad megszegni – magyarázta, mire Bill azon kapta magát, hogy előredőlve várja a folytatást. – És úgy tűnik Tomnak sikerült minden egyeset megszegni…

-Miféle szabályok? – kérdezte kíváncsian Bill, de miután Tom csak a szemével intett, hogy nem mondja el, Andi- hez fordult, aki szintén megrázta a fejét. – Mi van? Gyerünk már! – könyörgött. – Tudni akarom!

-Nem mondhatjuk el – mondta végül Tom, mire a haverja is hevesen bólogatott. A válaszra Bill csak fújtatott egyet és karba tette kezeit. Miután ráeszmélt, hogy nem fog egyiküktől sem fog választ kapni a közeljövőben, Bill lebiggyesztette az ajkait. Lehet, hogy gyerekesnek tűnt, de hirtelen csak ez jutott eszébe. Muszáj volt megtudnia, miről is van szó.

-Azt hiszem jobb, ha most visszamegyek Henry- hez – sóhajtott Andi.

-Szar, hogy kifogtad azt a vénembert – ugratta Tom. – Nemsokára, úgyis meg fog halni.

-Tom! – nézett vissza Andi megvetően. – Nem idő előtt. Mindenkinek…

-Tudom, tudom… - mondta Tom, majd magára erőltetett egy mosolyt. – Csak menj vissza a drágalátos Henry- dhez.

Bill érezte, ahogy az ő szája is mosolyra húzódik. Felállt, hogy elbúcsúzzon Andi- től, de mire észbekapott, az angyal srác már eltűnt.

-Hova lett? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, mintha még sosem látta volna, hogy Tom is ezt csinálja.

-Visszament ellenőrizni Henry- t – vakargatta meg a tarkóját Tom, majd sóhajtott, amikor összetalálkozott a tekintete Billével. – Vannak dolgok, amiket nem kéne elmondanunk neked. Igazából…

Bill várta, hogy Tom újra megszólaljon. Ahogy ott állt és bámulta a srácot feléledt benne a vágy, hogy megérinthessen valami olyasmit, amit nem tud. És e miatt az érzés miatt nem nagyon tudott uralkodni magán. – Mi? Igazából, mi?

-Semmi – rántott vállat a raszta, mire Bill összeszorította a száját. Nem akarta megint eljátszani Tom türelmét, de válaszokat akart, amiket valószínűleg egyhamar nem fog megkapni. – Szóval, van egy csomó házid, mi?

Bill vitatkozni akart és ár majdnem rá is vágta, hogy ’nem’, de tudta hogy butaság, elvégre Tom úgyis tudja, hogy mikor hazudik.

-Segítesz megcsinálni? – nézett reményteli tekintettel Tomra, akinek először elkerekedtek, majd összeszűkültek a szemei és kidugta a nyelvét.

-Nem, de nem akarlak zavarni sem. Asszem’ jobb, ha most megyek…

Bill ekkor újra érezni kezdte azt az érzést, amit akkor érzett, mikor Tom eltűnt. Nem akarta, hogy Tom ott hagyja.

-Te lennél a figyelemelterelés – mondta. – Maradj!

-Rendben – egyezett bele Tom, szinte azonnal. A hangja lágy volt és olvashatatlan. – De csak addig, amíg anyukád hazajön.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés