Hirtelen Tom meg sem mert szólalni. Teljesen ledermedt.
-Apa? – Ennyit tudott kinyögni. A hang elhalva jött a torkából. Szinte alig volt hallható még az az egy szó is.
Hirtelen mintha minden megállt volna. Tom tekintete megakadt a golyó ütötte lyukon és a vért visszatartó pólón. Már félig- meddig átázott. Az ablakból áradó fény betöltötte a szobát, de a kintről beszűrődő zajok elhalkultak. Már- már megszűntek létezni. Valami féle lüktetést érzett magában, ahogy elérte a felismerés.
Gordon meghalt.
Tom lassan mozogva felállt az székről és leült az ágy szélére Gordon mellé. Mereven nézte a semmibe meredő tekintetét, mintha az rejtené a világ összes kérdésére a választ.
Megérintette a nyakát, hátha csak elájult a vérveszteség miatt, de nem érzett pulzust. A fejét a mellkasához nyomta, de a szívverését sem hallotta.
-Ne, ne, ne, ne, ne… Nem halhatsz meg!
Tom rátérdelt az ágyra, összekulcsolta a kezeit, majd Gordon mellkasát kezdte ütemesen nyomogatni. Elszámolt húszig, de semmi. Egy darabig csak dermedten nézte a mozdulatlan testet, majd felkapta az ágy végéből az egyik odakészített blúzt és Gordon szájához nyomva a vékony anyagot, kétszer belefújt.
Még mindig semmi.
Újra összekulcsolta a kezét és nyomkodni kezdte Gordon mellkasát, majd ismét belefújt kettőt. Addig folytatta ezt, míg végül nem látta be, hogy már nem tehet semmit. Leszállt az ágyról, majd visszaült a székébe. A tenyerébe temette az arcát és nem gondolt semmire. Csak a szeme előtt pörgő képeket látta, és a vöröset. Túl sok volt a vér. Haszontalannak érezte magát. Még vigyázni sem volt rá képes vagy életben tartani, nem hogy megmenteni. Ott ült mellette végig, és nem tehetett semmit, hogy megakadályozza.


Bill olyan gyorsan hajtott visszafelé, amilyen gyorsan csak lehetett. Dr. Greene szótlanul ült mellette, és erősen kapaszkodott az ajtó feletti fogantyúba. Az út a birtok belsejéig tele volt bukkanókkal, amik eléggé életveszélyessé tették az utat azzal a sebességgel, amivel Bill hajtott.
Egy idő után fel kellett kapcsolnia a fényszórókat, mert nem látta rendesen az utat, csak nem tudta hol kéne keresnie a kapcsolót vagy a gombot. Még alig párszor vezette a kocsit vagy bármilyen járművet és megijedt, amikor Tom azt mondta neki kell elmennie a doktorért, de muszáj volt, hiszen egy ember élete függött rajta.
Teljesen biztos volt benne, hogy Gordon rendbe fog jönni, de mégis rossz előérzete volt. Tudta, hogy nem sokára leparkol a ház előtt, kiszállnak és a doktor meg fogja menteni a nevelőapjukat. Nem létezett számára más lehetőség. Gordon nem halhat meg. Ő soha!
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a ház feltűnt előttük. A fehérre festett gerendák élénken verték vissza a fényt. Az emeleten égett csak a villany.
-Vigyázz! – kiáltott a doktor. Bill elbambult egy pillanatra, így vissza kellett rántania a kocsit az útra, nehogy nekimenjenek a kerítésnek.
A ház előtt hirtelen fékezett, és mivel egyikőjük sem volt bekötve, majdnem lefejelték a szélvédőt, ami amúgy is piszkos volt és karcos. Gordon mindig azt mondta, hogy csak akkor kell lemosni, ha már nem látnak ki rajta.
Az orvos vetett egy pillantást Billre, majd kiugrott, becsapta maga mögött az ajtót és beszaladt a házba, ahova Bill is követte. A férfi futott is fel az emeletre, a fiú viszont megállt a lépcső előtt. Remélte, hogy csak rosszul látta.
Tett hátra pár lépést hátra, majd megtorpant, amint meglátta Tomot. A nappaliban ült a kanapén és mereven bámult maga elé.
-Hülye vagy, ember? – kiáltott rá Bill. – Mit művelsz? Anyával kéne lenned odafent!
Tom ekkor lassan felemelte a tekintetét, mintha csak most vette volna észre, hogy Bill ott van. A szemei vörösek voltak, az arcán pedig csillogtak a könnyek.
Bill rájött, hogy ezt nem érdemelte azok után, amit látott.
-Gyere! Menjünk fel! – mondta lágyabban. Tom egy darabig kétségbeesetten nézett rá, mintha a tekintetével akarna valamit mondani, aztán ismét lehajtotta a fejét.
-Akkor menj a francba és ücsörögj itt lent! – kiáltotta, majd felcsörtetett az emeletre.
Ahogy közeledett Gordon szobája felé, az anyja keserves, hisztérikus zokogásának hangja egyre csak erősödött. Az ajtó előtt megtorpant, mély levegőt vett, majd benyitott. Odabent először Dr. Greene- t pillantotta meg, ahogy az ablak melletti széken ülve, elsápadt arccal nézi Simone- t, ahogy kétségbe esetten kapaszkodik Gordonba. A férfi szemei a semmibe meredtek. Az orrán és a mellkasa mozdulatlanságán lehetett látni, hogy nem lélegzik. Bill közelebb lépett és leült az ágy szélére, közvetlenül a nevelőapja mellé.
-Nem tehettem semmit. Amikor ideértem már halott volt – mondta halkan az orvos a szoba másik felében. – Sajnálom.
-Nem… NEM! – ordította el magát, majd rávetette magát a férfira és tovább üvöltött. Dr. Greene felpattant a székből és megpróbálta lehámozni őt a holttestről. Az egyik karját sikerült letépni, amikor Bill hátra fordult.
-Rohadék! – üvöltözött az orvossal. – Miért nem segít? Ez a maga feladata! Segítsen! MÉG NEM HALT MEG!
A doktor megdermedt és elengedte a fiú karját, mire az visszafordult Gordonhoz. Rágatni kezdte, és torka szakadtából ordította, hogy ébredjen fel. A test nem mozdult, mire Bill erősebben kezdte rángatni. Egyszer csak két kar fonta át a derekát és teljes erőből lerántották Gordonról. Próbálta kiszabadítani magát és visszajutni az ágyhoz, de nem sikerült.
-Nyugodj le, Bill!
-Tom? – fordult hátra meglepetten. – Eddig hol voltál? Miért csak most jöttél fel? ENGEDJ EL! MEG KELL MENTENI GORDONT!
-Nem, Bill – mondta teljesen nyugodt hangon a bátyja. – Vége. Meghalt.
Bill ledermedt. Meghökkent és mereven bámul a szemébe, hogy milyen könnyeden ejti ki a szavakat a száján, amik a mindent jelentettek, és rántották a mindent a semmibe.
-Sajnálom, doktor úr – fordult Tom Dr. Greene- hez. – Kérem, ne haragudjon!
-Ez természetes reakció – mondta a férfi.
-Köszönjük, hogy eljött. Lekísérem.
-Nem kell – kapta fel a táskáját, majd kilépett a szoba ajtaján. – Egyedül is kitalálok. Hívok egy halottaskocsit is.
-Köszönöm – mosolyodott el szomorkásan Tom. Dr. Greene csak megértően bólintott, majd lesétált a földszintre. Amint hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó, elengedte Billt, aki rugóként pattant ki a szorításból. Egy pillantást vetett Tomra, majd leült az ágyra Gordon mellé, de abban a pillantásban minden benne volt. A harag, a düh és megsértettség. Mintha csak elárulta volna őt.
Tom sóhajtott egyet, majd becsukva maga mögött az ajtót, lesétált a konyhába. Elővett egy poharat és teletöltötte whiskyvel. Lehajtotta az egészet, majd csak percekig bámulta az üres poharat.
Remélte, hogy helyesen tette, amit tett. Elvégre valakinek józannak kellett lennie.
Sóhajtott, majd újra teletöltötte a poharat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés