Billt egy hét múlva engedték csak ki a kórházból. Tom persze minden nap meglátogatta. Elvitte neki a Patrick által összeírt leckét és elmesélte neki, hogy mi történt aznap. A fiú figyelmesen hallgatta a beszámolókat, és legszívesebben ő is mesélt volna, de nem volt mit. Minden nap azt várta, hogy a raszta megérkezzen, megölelje, majd elkezdjen mesélni. Ez volt a kórházban töltött napjainak legérdekesebb része. A többiben csak feküdt és vagy a telefonját nyomkodta, vagy bámulta a falakat. Az utolsó egy- két napján megengedték neki, hogy felügyelettel kimehessen az udvarra.

Vasárnap ebéd után szintén kiment a friss levegőre. Már kora reggel összepakolta a cuccait és amint Tom is megjött, már szaladtak is le.

-Nem értem miért kell még egy napot maradnod… - mondta a raszta. – Mindjárt felrobbansz, annyi az energiád.

Bill erre csak felnevetett. Régóta nem érezte ilyen jól magát, és most, hogy újra visszatért belé az élet, valóban fel tudott volna robbanni az örömtől.

Tovább sétáltak csendben. A kórház udvara elég tágas volt. Egy kikavicsozott út szelte át, de ezen kívül csak fák és bokrok voltak mindenütt. Valamint pár pad az út mentén, de azok is elég megviselt állapotban voltak. Amikor épp szembe jött egy ilyen, Bill leült rá, majd Tom is követte a példáját. Csendben ültek ott egy jó darabig, mikor is léptek zaja törte meg a csendet.

Mindketten felkapták rá a fejüket. Simone igyekezett feléjük gyors léptekkel.

-Jobb, ha hagylak titeket kettesben beszélgetni – mondta halkan Tom, majd felállt és elsétált. De nem túl messze, épp annyira, hogy lássa, mi történik.

A nő leült Bill mellé a padra, megigazította a blúzát, majd a fiához fordult.

-Szia – mosolygott rá. – Hogy vagy?

-Jobban – vágta rá kedvetlenül a fiú. Ezután egy hosszabb csend következett be. Csak ültek egymás mellett és nem szóltak semmit. Ez egyiküket sem zavarta igazán, de azért volt bennük egy megszólalásra késztető érzés.

-Figyelj csak! – szólalt meg végül Simone. – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha újra pincér lennék. Igazából most többet keresek, de ez így nem mehet tovább.

-Na, ne mond! – horkant fel Bill. – Hirtelen fontos lettem neked?

-Mindig is az voltál!

-Tényleg? Tavaly is?

-Azt te csináltad saját magadnak!

-Te pedig hagytad – emelte fel a hangját. – Egy normális ember berángatott volna a fürdőbe, lemosta volna a karomról a vért és bekötözte volna a sebeimet. Te rohadtul nem ezt csináltad!

-Ne káromkodj!

-Miért ne? – rivallt rá a fiú. – Neked most komolyan ez a legnagyobb problémád?

Simone sóhajtott – mintha csak a nyugalmát akarná visszanyerni –, majd mélyen a fia szemeibe nézett. – Sajnálom.

A fekete hajú itt lefagyott.

-M… mi?

-Sajnálom – ismételte, majd felállt és karon ragadva Bill, magával rángatta. A fiú ellenkezett, de nem tehetett túl sok mindent. Az egy hetes fekvéstől az a nagyon kevés izma is elgyengült.

Az anyja egészen a szobájáig rántgatta vissza, ahol is becsukta maguk után az ajtót, majd Bill felé fordult. A fiú megdermedt, majd amikor elérte a felismerés, behunyta a szemeit. Pár pillanattal később egy kéz csattant az arcán. Nem volt erős, de gyenge sem.

A következő pillanatban újra csapódott a kéz, ugyan ott. Majd újra, és újra, és újra…

Vagy percekig folytatódott ez. Minden egyes ütés után Bill egyre jobban megértette, hogy mi is volt igazából az a „sajnálom”.

Sajnálom, hogy a fiam vagy…

Sajnálom, hogy nekem kellett nevelnem téged…

Sajnálom, hogy a világra jöttél…

Vagy valami hasonló, gondolta Bill. Miután abbamaradtak a csapódások az arcán, résnyire kinyitotta a szemeit. Az anyja megvetően nézett rá, majd megrántotta a vállán a táskáját és kiment a szobából.

Az elmúló pillanatok óráknak tűntek, ahogy Bill állt a szoba közepén. Végre boldog volt, ha csak egy kis időre is. De most azt is elvették tőle. Egy magányos könnycsepp indult útnak az arcán, mikor ismét kinyílt az ajtó.

-Bill! – kiáltotta Tom, majd odaszaladt a fiúhoz és szorosan átölelte. A fekete hajú kétségbeesetten csimpaszkodott belé, miközben még jobban megeredtek a könnyei. – Mit csinált veled?

Mivel válasz nem érkezett, a raszta kicsit eltolta magától és meglátta a vörös kéznyomokat az arcán. Először aggódó tekintettel vizslatta Billt, majd miután újra szorosan átölelte, a tekintetét átitatta a düh.

-Ez hihetetlen – morogta Tom.

Bill nem csinált semmit és nem mondott semmit. Csak élvezte az ölelést. Mielőtt Tom megjelent, senki sem ölelgette.

Pár perc múlva a fiatalabb kicsit elhúzódott és végignézett a fiú arcán. Elmosolyodott, majd visszabújt a karjai közé. A raszta először csak végigsimított a hátán, majd egy puszit nyomott a homlokára.

Kopogtak az ajtón.

-Tom! – hallatszott a nagymamája hangja. – Mennünk kell! Köszönj el szépen és gyere!

-Basszus – morogta a fiú.

-Menj csak! – tolta el magától Bill. – Majdcsak megleszek valahogy…

-Holnap rohadt korán fogok bejönni, arra készülj fel! – mondta, mire Bill elmosolyodott.

Késő este Bill arra ébredt, hogy csipog a mellette levő készülék, ami azt jelezte, hogy kifogyott az infúzió és ki lehet venni azt az idegesítően hosszú és vékony műanyag csövet a csuklójából. Kábán fel is állt, és maga után vonszolva a fém oszlopot elindult a porta felé, ahol – mint az kiderült – nem volt senki. Egy darabig állt ott, majd miután nem történt semmi bement abba a szobába, ahol a vérvétel is szokták intézni. Lecsatolta magáról a zacskót és a csövet, majd óvatosan leáztatta a ragasztót és kihúzta a csövecskét. Vizes vattával lemosta a véres részeket, majd bekötözte azzal a kötszerrel, amit az egyik szekrényben talált.

Az volt ráírva, hogy steril, szóval rossz csak nem lehet, gondolta Bill, miközben visszasétált a szobájába. Az állványt otthagyta, amint az infúzió lógott, de a szemeteket kidobta a kukába. Tudta, hogy meg kellett volna várnia valakit, aki szakszerűen kiveszi, de nem volt kedve kivárni.

Visszaérve a szobájába ismét elővette Tom levelét, de egy olvasás után már vissza is dobta az asztalra. Ha valaki kérte volna, kívülről fel tudta volna mondani.

Pár perc múlva ismét felült és az ablakhoz sétált. Kinyitotta, majd a lábát kilógatva felült a párkányra. Csak egyet kellett volna rugaszkodnia. De még nem volt hozzá bátorsága.

-Gyáva – suttogta magának. – Mindenkinek annyival könnyebb lenne, ha nem is lennél.

Fél órán át ücsörgött ott egyedül, majd visszasétált az ágyához.

Meg fogja tenni újra! Hamarosan, de nem most. Még nem áll rá készen…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés