A késő délelőtti nap fénye ébresztette Tomot, ahogy élesen a szemébe világított. Először csak a szeme elé rakta a karját, de már nem tudott visszaaludni, akár mennyire is akart. Végül a hasára fordult, és úgy próbálta kinyitni a szemeit. A tekintetével Billt kezdte keresni, de hamar rájött, hogy ő már korábban felkelt.

Kénytelen volt hát ő is kikászálódni az ágyból, amiben erős ösztönzést adtak neki a finom illatok, amik feltehetően a konyhából jöttek.

Gyorsan felkapta az először kezébe akadó felsőt és álmos tekintettel lekullogott a lépcsőn.

-Jó reggelt! – mormogta, amint belépett a konyhába. Bill épp a serpenyőben igazgatott valamit, amikor pedig Tom megérkezett mosolyogva hátrafordult.

-Neked is! Jól aludtál? Nem akartalak felkelteni…

-Amiért hálás vagyok! – huppant le a székre. – Mit csinálsz?

-Most épp palacsintát, de ebédre – és most kapaszkodj meg valamiben! – spenótos- sajtos lasagne- t!

Tom egy darabig csak nagy szemekkel pislogott rá, majd megpróbálta elképzelni az említett ételt.

-Ne fintorogj! – szólt rá Bill. – Finom lesz. Amúgy nem ez volt rajtad tegnap is?

-Mi? – nézett végig magán, majd megállapította, hogy sikerült az átizzadt, tegnapi felsőjét felvennie. – Ja, csak felkaptam, ami a legközelebb volt.

-A hideg kiráz ettől – ráncolta a szemöldökét. – A nagyapám úgy hívja ezt, hogy „asszonyverő”.

-Hol látsz te itt asszonyt? – mutatott körbe szórakozottan Tom.

-Nem úgy értettem, csak mondtam…

Lehajtotta a gázt, és a palacsintát a többire rakta, majd a tányért lerakta Tom elé az asztalra. – Eddig ennyit sikerült csinálnom. Azt kensz rá, amit akarsz, a hűtőben van minden, addig én csinálok még.

-Amúgy mit terveztél mára? – kérdezte, miközben felállt és kinyitotta a hűtőt.

-Ma be szeretném… Nem, be AKAROM fejezni a könyvet. Már csak az utolsó két fejezet van hátra és kész – mondta büszkén.

-És én addig mit csináljak? – nevetett fel Tom, miközben visszaült a helyére, a kezében nutellával és két féle dzsemmel.

-Nem tudom, találj ki valamit – mondta, majd hirtelen átfutott az agyán a gondolat. – Te terveztél mára valamit?

-Most hogy így mondod… - mondta drámaian elnyújtva a mondatot Tom. – De ha inkább írni szeretnél, akkor áttolhatjuk holnapra.

-Mire gondoltál? – kérdezte, miközben egy újabb adag tésztát öntött a serpenyőbe.

-Meglepetés, de tetszeni fog – biztosította teli szájjal.

-Először is, nyeld le a kaját, mielőtt beszélsz! – mondta Bill. – Másodszor, félnem kéne?

-Nem, jó lesz – nyugtatgatta, majd lenyelte a falatot. – Na? Van kedved jönni?

-Hát… - Kicsit hezitált, ugyanis tényleg szerette volna befejezni a könyvet, de ugyan akkor nagyon kíváncsi volt arra is, mit talált ki Tom. Végül aztán úgy döntött a könyv tud várni, Tom viszont nem. – Oké, menjünk! Hova is megyünk?

-Már mondtam. Meglepetés – mosolyodott el a fonatos, majd a szájába tömte a palacsintát.

-Nem szeretem a meglepetéseket – panaszolta. – Széttép az ideg, amíg meg nem tudom mi az…

-Megfürdök, és utána azonnal indulhatunk – mondta Tom.

-Megfürdesz, keresel egy normális felsőt ÉS utána mehetünk – javította ki Bill.

         -Minek a kenyér?

-Majd megtudod – mondta Tom, majd elindult a tó felé.

-„Meglepetés”, „majd meglátod”, „majd megtudod”… Kezdesz az agyamra menni!

Tom gyorsan megpördült annyira, hogy sikerült Billel összeütköznie. Nem mintha alapból nem ezt akarta volna…

-Úgyis tudom, hogy két másodpercnél tovább nem tudsz rám haragudni – mondta halk hangon, miközben végigsimított az arcán.

-Néha befoghatnám az a nagy számat – rázta meg rosszallóan a fejét Bill, mire Tom elvigyorodott, majd nyomott egy gyors csókot az ajkára. Pár másodperc múlva viszont Bill nem nagyon akart elszakadni, így megragadta Tom vállát és visszarántotta magához, amin ő csak mosolygott.

Tom elengedte, magfordult és begörnyedt annyira, hogy Bill gond nélkül fel tudjon ugrani. Erősen fogta a combjait, miközben a raszta a nyakába kapaszkodva próbált nem leesni.

-Gyí, paci! – kiáltotta, majd a lábfejével meglökdöste Tomot, mintha igazi ló lenne.

-Ez az utolsó! A végén még hozzászoksz…

-Szeretlek – suttogta Bill, majd nekidöntötte a fejét Tom tarkójának.

-Én is – mondta, majd indult tovább.

Miután elhaladtak a pavilon mellett, lementek egészen a tó partjáig, de nem álltak meg a mólónál, hanem addig mentek, ahol egy rés van a nádason, és a föld találkozik a vízzel.

-Leszállás! – mondta Tom, mire Bill kelletlenül leugrott a hátáról. Nem kellett egy másodperc sem, máris kiszúrta a nádas közt figyelő szempárokat.

-Kiskacsák!

-Kishattyúk – javította ki Tom. – Én is csak tegnap vettem őket észre.

Bill letérdelt, és lassan kezdte kinyújtani a kezét feléjük, amikor Tom megállította.

-Ne nyúlj hozzájuk! Amíg nagyok nem lesznek, az anyjuk kilöki őket a fészekből, ha ember hozzáér valamelyik kicsihez – magyarázta.

-Daisy, de gonosz vagy – morogta halkan Bill, majd távolról, mozdulatlanul figyelte a megszeppent kishattyúkat, akik kíváncsian, mégis kissé rémülten figyelték őt.

-Menjünk! Nem ezt akartam mutatni, ez csak egy kis… extra – mondta Tom, majd a kajánál fogva felhúzta Billt álló helyzetbe.

Negyed órát gyalogoltak a parton, amíg el nem értek egy ponthoz, ahonnan már az erdőben mentek tovább. Az egész séta együtt véve majdnem fél óra volt, de végül egész elképesztő helyre értek.

Egy fákkal körülvett kicsiny, sekély tó volt az erő közepén. A víz gyémántként csillogott, ahogy rásütött a napfény, de a parton majdnem mindenütt árnyék volt.

A tó bal oldali partján Bill egy kis pokrócot vélt felfedezni, ahova pár pillanat múlva Tom odavezette.

-Ez gyönyörű – mondta, miután leültek az árnyékban. – Hogy nem találtuk meg ezt eddig?

-Én tudtam, hogy itt van – vallotta be Tom. – És eddig senki másnak nem mutattam meg, de most úgy gondoltam ez a hely a tökéletes az ünneplésre.

-Ünneplés? – nézett rá kérdőn. – Mit ünneplünk?

-Ma van egy éve, hogy utánad mentem Lipcsébe – emlékeztette Tom, mire Bill a homlokához kapott.

-Basszus, elfelejtettem!

-Valahogy nem lepődtem meg… - röhögött fel Tom.

-Ne haragudj! Csak… én ezt nem tartottam számon!

-Nekem is csak Agatha szólt – vallotta be Tom, mire Bill a szemét forgatta.

-Valahogy nem lepődtem meg…

Tom elmosolyodott, majd ledőlt és kényelmesen elnyújtózott a pokrócon. Bill egy darabog csak nézte, figyelte a vonásait, amivel – ezek szerint már egy éve – nem tudott betelni, majd végül megadta magát és odabújt hozzá.

-Olyan, mintha csak a múlt héten lett volna – mondta halkan. – Még mindig emlékszem anya arcára, amikor bemutattalak.

-Nem is tudom… Engem inkább a komornyik kopasz, vörös feje kísért rémálmaimban – mondta, mire Bill felnevetett. – Beleégett a retinámba…

-Szegény Albert, ha tudná, hogy ezt mondtad rá…

-Hát többet nem engedne be a kapun.

-Az biztos – nevetett Bill. - Tegnap előtt felhívott. Megkérdezte hogy vagyunk, nem- e vagyunk ebolásak, ilyesmik…

-És mit mondtál neki?

-Hogy de igen, haldoklunk – mondta gúnyosan. – Szerinted? Ha mást mondok, minthogy „minden rendben, köszi”, akkor nem jön ide azonnal és ráncigál haza?

-Valószínű…

-Eléggé – mosolyodott el. – Márpedig nélküled nem bírnám ki.

Tom az oldalára fordult, hogy szemben legyen Billel. – Szeretlek!

-Én is szeretlek! – suttogta, majd hagyta, hogy összeérjenek az ajkaik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés