-NYITOOM! – ordította Tom, majd megindult az ajtó felé. El nem tudta képzelni ki lehet az az elvetemült, aki vasárnap reggel 8- kor csenget náluk. Amikor kinyitotta kellemeset csalódott.

-Szia – köszöntötte mosolyogva fekete hajú barátját, akit egyből be is tessékelt a lakásba.

-Szia – mondta halkan Bill, majd ledobva cipőit, kérdés nélkül Tom szobája felé vette az irányt. Odabent hatalmas rendetlenség volt. A ruhák szanaszét voltak mindenhol, nem volt beágyazva, mindenütt tányérok és poharak voltak – többnyire üresen – és a tárgyak szét voltak szóródva… gyakorlatilag mindenütt.

Minden esetre Bill megpróbált találni magának valami helyet, így arrébb söpört pár újságot az ágyon és leült. Tom nem problémázott ezen, egyszerűen levágta magát a földre törökülésben, szembe Billel.

-Hogy vagy? – kérdezte a raszta mosolyogva.

-Öhm… jól – válaszolta kissé zavarban a fiatalabb. – És te?

-Jól, kösz – mondta, majd előrántott az egyik földön heverő póló alól egy chipses zacskót és Bill felé nyújtotta. – Kérsz?

-Nem, kösz – tartotta maga elé a kezét, mire a raszta csak rántott egyet a vállán és egy hatalmas marokkal a szájába tömött egy adag chipset. Amikor újra felnézett a fiúra látta rajta, hogy feszeng.

-Szeretnél mondani valamit? – nyögte ki végül, miután lenyelte a falatot.

-Én csak… - kezdett bele. – Mit terveztél mára?

-Semmit. Miért? – nézett az órára Tom. Nem pont erre számított.

-Csak mert arra gondoltam, hogy lóghatnánk együtt – fordította el Bill is a tekintetét.

-Hát… oké! Mit csináljunk?

-A múltkor elnapoltunk egy filmnézést, nem? – emelgette a szemöldökét Bill vigyorogva.

-Jó ötlet – mondta a raszta, majd felpattant, előkereste a DVD- t és a fiatalabb ölébe dobta. – Rakd be, addig én csinálok popcorn- t.

A film majdnem három órás volt, de izgalmas és pörgős. Na, meg persze vicces… A két fiú jól szórakozott, majd nem sokkal a stáblista után ismét megcsörrent  csengő, mire Tom arca egy pillanatra elfehéredett, majd felnevetett.

-Mi az? – kérdezte Bill gyanakvó tekintettel, miközben a raszta elindult, hogy ajtót nyisson.

-Mindjárt megtudod – mondta, majd pillanatokon belül vissza is tért, nyomában a nagymamájával.

-Oh, Blair – ujjongott. – De jó újra látni!

-Csókolom! – köszöntötte a fiú „lelkesen”, majd Tom felé küldött egy „ez most komoly?” pillantást. Az arcát nem látta, mivel háttal állt, de a vállai remegtek…

-Annyira örülök, hogy végre tudunk egy kicsit beszélgetni – ült le a néni is az ágyra, közvetlenül Bill mellé. – A múltkor elkergetett ez a csibész, de most maradok egy kicsit.

-A… aha… - bólogatott a fiú. Próbálta felfogni, hogy mibe is keveredett.

-Szóval? Mesélj! – csapott a térdeire a hölgy. – Mi van köztetek?

A kérdést követően Tom kiszaladt a szobából. Nem bírta tovább röhögés nélkül, így viszont Bill egyedül maradt a hölggyel.

-Hát… öhm.. izé… szóval… az van, hogy… - dadogta a fekete hajú. Aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy miért ne szívathatná ő is egy kicsit Tomot. – Nagyon boldogok vagyunk együtt!

-Oh, tudtam! – csapta össze a kezeit. – Az unokám nem mondott semmit, de én sejtettem ám, hogy van köztetek valami. Attól, hogy öreg vagyok, nem vagyok vak…

Mondja a néni, aki egy tányér méretű szemüveget visel, gondolta Bill.

-Hát, igen! – vakargatta meg a tarkóját a fiú. – Tudja, nagyon szeretem Tomot, és ő is rajong értem…

-Oh, kislányom! – mondta könnyes szemmel a hölgy, majd magához rántotta a fiút, hogy átölelje. Ekkor jött vissza a szobába Tom, aki kissé megrémült a jelenet és Bill ördögi mosolya láttán.

-Na, de én megyek! – tolta el magától Billt Tom nagymamája. – Amit akartam, megtudtam… - mondta, majd rákacsintott az unokájára és kisétált a lakásból.

Pár percig csend telepedett a két fiú közé, majd Tom a fiatalabbhoz fordult.

-Mit csináltál?

-Csak szórakoztam…

-Mi? Te azt mondtad neki, hogy mi…

-Pontosan! – nevetett fel Bill.

-Te hülye vagy! Basszus…

-Miért baj? Úgyis azt hiszi, hogy lány vagyok…

-De te… mrrr!

-Most mi a bajod? Azt hittem érted a viccet…

-Azt értem is csak… Most menj haza, oké! – mutatott az ajtó felé Tom, mire a fiatalabban megfagyott a vér.

-Tom, én… sajnálom! – állt fel. – Nem gondoltam, hogy ez baj neked…

-Csak menj! – emelte fel a hangját, mire a fiú összerezzent. Lehajtott fejjel felvette a cipőit és köszönés nélkül kisétált a lakásból.

Hazafelé menet legszívesebben megfojtott volna minden vele szemben jövőt. Nem értette, hogy Tom miért haragudott meg rá. Ő végre jól érezte magát és vicces kedvében volt. Olyan nagy baj ez?

Tom becsapta maga mögött a szobája ajtaját, majd nekidőlve lecsúszott a földre. Hogy lehet ilyen hülye? Egyszerűen muszáj volt elküldenie Billt. Nem tudott volna a szemébe nézni. Lehet – sőt, valószínű –, hogy ezzel most megbántotta, de nem ment. Viccet csinált abból, ami számára a valóság, bármennyire is ellenezte. Próbált ellene tenni, de képtelen volt.

-A francba is! – ütött egyet a földbe, miközben ismét csak arra tudott gondolni, mit érezhet most Bill…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés