Bill nagyon nem akart felkelni. A tegnap este után annyira nem, hogy ennyire még sohasem. Még mindig ki volt akadva a tegnap este miatt, de hétfő volt és az ébresztő monoton csipogása is zavarta a visszaalvásban, így kénytelen volt felkelni. Lerántotta magáról a takarót és ideges léptekkel átsétált a szoba másik felébe kinyomni az ébresztőt. Ezt még az anyja találta ki, amikor elsős volt. Sosem tudott könnyen felkelni, így átrakták az órát a szoba másik felébe, hogy ki kelljen szállnia az ágyból a csend megteremtéséhez.

Miután abbamaradt a csipogás Bill nagyot sóhajtott, majd a naptárra tekintve még egy morgást is eleresztett.

Szeptember 2.

-Hurrá - motyogta élettelen hangon Bill, miközben kicammogott a konyhába, ahol az anyja már az újságot böngészve itta a reggeli kávéját. Amikor meglátta a fiát, a tekintete szomorkássá vált. De csak egy pillanatra, majd a figyelmét újra a félbehagyott cikknek szentelte.

Bill kifejezéstelen arccal egy húzásra megitta a saját kávéját, majd visszasietett a szobájába. A legkevésbé sem volt kedve az anyjával beszélni. Tegnap már megvolt a jelenet, nem kellett még egy.

Gyorsan felötözött, feldobott egy egyszerű sminket, elrakta a fülhallgatóját, bepakolt a táskájába, majd indult a suliba. Mielőtt még kilépett az bejárati ajtón hallotta, ahogy az anyja mond valamit, de nem nagyon érdekelte mi lehetett az, így gyorsan és hangosan be is csapta az ajtót.

Ahogy az utcán sétált bedugott fülekkel, zenét hallgatva, lehajtott fejjel, teljesen feketébe öltözve fél szemmel azt figyelte, ahogy az emberek kíváncsi és/vagy lenéző tekintetei őt figyelik. Kétségtelenül élvezte ezt a fajta figyelmet. Mindig el is mosolyodott, amikor felpillantott valakire erősen kifestett szemeivel, mire az elfordította a tekintetét. Vicces volt így suliba menni, ahol már megszokták a látványt, így csak néha- néha kapott rajta valakit, amint épp bámulja.

Az iskola ajtaján belépve Bill kirántotta a fülhallgatóját és kikapcsolta a zenét, amint az osztályterem felé igyekezett. Pont az előtt vágta zsebre, mielőtt odaért volna a folyosó végén levő ajtóhoz. Amikor benyitott azt várta, hogy teljesen üres legyen a terem, ahogy az mindig szokott lenni. Mindig ő ért be elsőnek. Azonban most valaki ült az utolsó padban. A padban, ahol eddig egyedül ült.

Egy fiú volt az. Olyan pólót és nadrágot viselt, amibe négy- öt Bill is elfért volna. Alsó ajkába egy körpiercing kapaszkodott. A fejére kendőt kötött, amire még sapkát is húzott. De Billnek leginkább a raszta tincsek kötötték le a figyelmét. A haja barna volt, de néhol szőke tincsekben végződött. Épp a mobilját nyomkodta, amikor Bill megállt mellette. Barna szemeivel felnézett rá, majd elmosolyodott.

-Szia – köszönt rá. Bill megszeppent tekintetét látva halkan felnevetett. – Én vagyok az új osztálytársad. Mellesleg Tom vagyok.

Meg sem tudott szólalni egy ideig, de végül összeszedte magát és megköszörülte a torkát.

-Bill vagyok – mondta. – Miért ülsz a helyemen?

-A tanár úr azt mondta ide üljek, mert csak itt van szabad hely.

Ez igaz, gondolta. Minden évben ő ült egyedül a leghátsó vagy a legelső padban attól függően, mennyire volt jó az elmúlt időszakban. De most már nem. Ezen túl ott fog ülni mellette ez az új gyerek – mi is mondott, Tom? – és őszintén szólva Bill először nem tudta, hogy ennek örülnie kéne vagy sem. Minden esetre vett egy nagy levegőt és leült Tom mellé. Már megszokta, hogy az üres székre teszi a táskáját, de most a földre kellett tennie. Ez nem volt hatalmas probléma, de semmiképp nem volt megszokott sem. Ezen túl sok dolog nem lesz megszokott, gondolta magában Bill, majd kipakolta a matekcuccait a padra.

-Öhm… Bill? – szólt Tom. Bill kíváncsi tekintettel fordult felé. -Lenne egy kis elintézni valóm és… hát… - morogta. Úgy tűnt zavarban van.

-Mi az? – sürgette Bill, mire a raszta nagyot sóhajtott.

-Megmutatod hol a slozi?- nyögte ki. Billnek hatalmasra tágultak a szemei.

-Ezt miért volt olyan nehéz kimondanod? – nevette el magát, mire Tom is elmosolyodott. Mintha megkönnyebbült volna.

Bill felpattant és intett Tomnak, hogy kövesse. A vécé a folyosó másik végében volt, majdnem az étkező mellett. Amíg a fiú odabent „intézte a dolgait”, addig Bill odakint várta. Ő sem tudta miért csinálta ezt, hogy mért volt olyan nyitott ezzel az idegen fiúval, de úgy érezte ez a helyes. Georg- on és Gustav- on kívül nem engedett senkit közel magához. De még őket sem ilyen könnyen és ilyen gyorsan. De ahogy Tom szemébe nézett meglátta ugyan azt a megszeppentséget, amit ő érzett minden nap. Csak a különbség az volt, hogy Tom az új hely miatt érezte ezt pár napig, Bill pedig minden miatt minden nap. De valahogy még ez sem tudta megakadályozni abban, hogy barátkozzon vele.

-Héj, Bill – jött egy kiáltás, mire felkapta a fejét és meglátta, hogy Georg szalad felé. Ő szokott másodikként megérkezni. Eredetileg így barátkoztak össze.

-Szia – mosolygott rá Bill, amikor a lobogó barna hajú fiú lihegve megállt előtte. – Mi ez a nagy sietség?

-Csak… fuh… - lihegte, majd vett egy mély levegőt és kifújta. Ettől nagyjából helyre állt a légzése. – Hallottad a nagy hírt?

-Nem – nézett rá Bill, miközben a homlokát ráncolta. Ő ezekből valahogy mindig kimaradt.

-Új osztálytársunk lesz – mondta vigyorogva Georg.

-Oké. És mi a nagy hír? – nézett nagy szemekkel a fiúra. Ekkor kinyílt a vécé ajtaja és Tom lépett ki rajta. Georg- gal végigmérték egymást, majd mindkét fiú kérdőn nézett Billre.

-Tom, ő itt Georg. Nyugi nem harap… Illetve harap, de az azt jelenti, hogy szeret – hadarta Bill. –Ő pedig itt Tom, az új osztálytársunk.

-Szia – mondta mosolyogva Tom, mire Georg is morgott valami „helló” félét. Valószínűleg nem erre számított. Bill vállba verte, mire Tom felnevetett.

Miután visszamentek az osztályba, mindhármukra kínos csend telepedett. Aztán elkezdtek beesni a többiek is, akik hasonló tekintettel néztek Tomra, mint Georg. De még Gustav is. Látszott a fiún, hogy nagyon meg van zavarodva e miatt és Bill ettől mérges lett. Tudta milyen, amikor megbámulnak, mert más vagy, mint amit várnak, de amíg Billt szórakoztatták a furcsálkodó tekintetek addig úgy tűnt Tomot zavarják.

Amint belépett a tanár, lecsapta a papírjait az asztalra, mire a tömegre csend telepedett. Mr. Oliver győzelem ittasan elmosolyodott.

-Gyerekek – kezdett bele a beszédébe. – Van egy rossz és egy jó hírem. Kezdem a jóval. Tegnap megvolt az évnyitó, amin ketten nem vettek részt. Ebből az egyik Bill Kaulitz, akitől kérnék majd egy igazolást, a másik pedig az új osztálytársatok, Tom Trümper, akit pedig megkérnék, hogy fáradjon ki ide és mutatkozzon be. Gyere csak!

Tom nagyot nyelt, majd kimászott a padból és kisétált a tanári asztalhoz. Ott vetett egy segélykérő pillantást Billre, aki egy megnyugtatón mosolyogva válaszolt.

-Hát… - húzta ki magát Tom. – A nevem Tom. Egy hete költöztünk a városba, ami egyelőre tetszik. Szeretek gitározni és…

Itt megállt, mintha csak azon tanakodott volna, hogy elmondja- e, amit akar vagy ne. – Ja, ennyi! – mondta végül mosolyogva. A tanár a székéből figyelte a rövid beszámolót.

-Ha csak ennyit akarsz mondani, rendben – sóhajtott a tanár. – Akar valaki kérdezni valamit Thomas- tól?

-Csak Tom – javította ki a tanárt a fiú.

-Mindegy… - intette le, majd visszafordult az osztályhoz, ahol három kar emelkedett a magasba. Ami Billt a leginkább bosszantotta, hogy az egyik kéz Georg- é volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés