-Nagyon csend van – jegyezte meg Tom. Lassan dél volt. Bill épp a gázon fortyogó levest kavargatta, ami mellé spagettit csinált, Tom pedig a laptopján pötyögött.

-Aha – motyogta a raszta, majd mintha mi sem történt volna, tovább kevergette a levest.

-Úgy értem TE vagy csendes – mondta, majd felemelte a tekintetét a képernyőről. – Min gondolkozol ennyire?

-Csak… Mindegy – sóhajtott. Letette a fakanalat, majd rárakta a fedőt a fazékra és leült Tommal szemben. – Mit csinálsz?

-Csak nézegetem, hogy mi újság ismerőseimmel – rántott vállat. Egy darabig csak bámult Bill mély, barna szemeibe, amikben ismét semmi nyoma nem volt az előbbi érzéseknek, csak a vidámság és az életkedv áradt belőlük. – Ugye nem fogod elmondani, hogy min gondolkodtál az előbb.

-Nem – rázta meg a fejét mosolyogva.

-Később sem?

-Hmm… Talán – döntötte oldalra játékosan a fejét.

Tom ettől teljesen összezavarodott. Az egyik pillanatban még a mélyen a gondolataiba van merülve aztán, mint akit fejbe vágtak. Vajon megjátsza, hogy ilyen vidám? És ha igen, vajon máskor is játszotta már meg? Nem tudta pontosan mit reagálhatna erre a viselkedésre, ezért inkább csak értetlenül bámult tovább, amit Bill észre is vett.

-Mi az?

-Semmi, csak… olyan furán viselkedsz.

-Hogy érted?

-Úgy, hogy furán viselkedsz – mondta Tom, mire a fiatalabb csak a szemét forgatta. Épp akart valamit mondani erre, amikor a nappaliban megszólalt a telefonja.

-Oh, biztos Gustav. Mindjárt jövök! – intett, majd kirohant a konyhából. Tom szíve a torkában dobogott, miközben lecsukta a laptopot és Bill után ment. Máris megbánta, hogy kinyomta a múltkor.

-Szia! – kiáltott bele a telefonba, majd kicsit eltartotta a fülétől. – Oké, ha most nem süketültem meg, akkor soha nem is fogok – nevetett fel, majd lehuppant a kanapéra. – Jól, és te? … Mikor? … Nem volt nem fogadott hívásom… Én nem… Héj, Gustav! Halló! Halló?

Pár pillanatig még értetlenül meredt maga elé, majd ledobta a dohányzóasztalra a mobilt. – Lerakta.

-Mit mondott? – kérdezte Tom, erősen leplezett idegességgel a hangjában.

-Hogy tegnap este hívott, én meg kinyomtam – húzta el a száját. – Biztos csak elment a térerő vagy a hálózat vagy mit tudom én…

-És most haragszik rád?

-Gustav ilyen! Eléggé sértődékeny és hisztis – mondta szórakozottan. – Majd visszahív később.

-Ebben ilyen biztos vagy? – ráncolta a szemöldökét az másik.

-Aha – bólintott. – Már nagyon régóta ismerem.

-Mióta?

-Óvodából – mondta. – Egyszer osztoznunk kellett a gólyalábakon, akkor barátkoztunk össze.

-Értem, de… Hogy lehet a gólyalábakon osztozkodni? – röhögött fel Tom, ahogy elképzelte, amint Bill meg egy szőke srác – csak ennyit tudott róla – egymásba csimpaszkodva, fél lábbal a gólyalábon dőlnek épp el a homokozóban.

-Nem akarod tudni – suttogta Bill, majd visszament a konyhába.

Ebéd után Bill kiült a pavilonba írni, ami Tom számára csak annyit jelentett, hogy sötétedésig akármit csinálhat. Ha dömperrel hajtana végig a házon, Bill azt sem venné észre, de ha egy légy rászáll az előző oldal sarkára, akkor világvége van…

Amiért hirtelen ilyen rengeteg szabadideje lett, nem is tudta mit csináljon, aztán végül megegyezett magával abban, hogy elmegy fürdeni és közben majd kitalálja. Ami igen hasznos is lett volna, ugyanis minimum 40 fok volt.

Fürdés után úgy döntött felmegy a padlásra, ahol valószínűleg még fülledtebb és melegebb a levegő, de hát ha egyszer ott vannak a jó cuccok…

Az emeleti folyosóra érve lehúzta a létrát, majd felmászott rajta. Odafent minden pontosan ugyan úgy volt, ahogy hagyta. Letakarva a por ellen mindenféle nejlonnal és zsákokba rakva. Összesen két ablak volt, amiből az egyik gyakorlatilag csak egy lyuk volt a falban, mivel az üveg már az előtt kitört, hogy Tom először felfedezte. A másikon pedig akkora koszréteg volt, hogy belülről barnának látszott, és a fényt is kevésbé engedte be.

Tom odasétált a fehér nejlonnal letakart padhoz. Lerántotta róla a pórvédőt, majd egy zsákból előhúzott 3- 4 párnát, amiket szépen elrendezgetett. Majd a padlás egyik leghátsó részéből előbányászott egy gitártokot, amiben ugyan úgy ott volt a gitár. Amikor először megtalálta csak elment mellette, de később rájött, hogy egész jó időtöltés, és még szereti is csinálni. Theodor még tanította is egy ideig, ami pont elég volt arra, hogy utána már magától is tudjon tovább fejlődni.

Egyesével behangolta a húrokat, ami eltartott egy ideig, mivel szinte mindegyik lógott. Először csak véletlenszerűen pengetett akkordokat, majd elkezdett komplett dalokat játszani.

Élvezte. Mindennél jobban. Ha tehette volna ebből élt volna meg. Tehetsége volt hozzá, kétségtelenül, de a szülei sosem mentek volna bele. Inkább fizették volna ők az egyetemet, de semmiképp sem hagynák, hogy a fiuk a zenéből éljen meg.

-Mi a… ? – nézett fel Bill a papírról, ami viszonylag elég ritka, de most volt valami. Mintha egy gitárt hallana.

Letette a tollat és a ház felé fordult, ahonnan a dal is szólt. Valószínűleg Tom hallgat valamit, gondolta, majd visszafordult a füzetéhez. Viszont pár percen belül rá kellett jönnie, hogy Tom az, aki a dalokat játsza, ugyanis a dallam mellé társult egy elég hangos dúdolás is.

-Ezt nem láttam jönni – mondta elismerően bólogatva. – Mármint, jól játszik. Nagyon jól! Te, ezt megnézem!

Egy lábon ugrálva bevitte a füzetét a házba, majd letette a kanapéra. A dal még szólt, ezért valószínűleg Tom nem vette észre. A lépcsőn felfelé már seggen csúszva ment, az létránál pedig megoldotta egy lábon is. Odafent szerencsére Tom félig meddig háttal ült a feljárónak, így Bill sántítva, de oda tudott menni mögé. Látszott, hogy teljesen elmerül a dalban és nem zavarja semmi. Ha égne a ház, sem hagyná abba, gondolta Bill. A dúdolt dallam szinte teljesen összhangban volt a dallal, csak hát… Tom jobban teszi, ha gitározik, az éneklést pedig valaki másra hagyja.

Amint a vége lett a dalnak, Tom hátradőlt a padon és elégedetten felsóhajtott.

-Nagyon ügyes vagy – szólalt meg mögötte Bill, amitől összerezzent. A pad támlájába kapaszkodva állt egy lábon.

-Ülj le! Ne erőltesd a lábad! – húzódott arrébb, hogy le tudjon ülni a másik. – Amúgy kösz.

-Mióta gitározol?

-Pár éve.

-És ezt a dalt te írtad? – kérdezte.

-Ja…

-És szöveg is van hozzá? – vigyorgott sokat sejtetően Bill.

-Próbálkoztam szöveget írni, de nem ment. Sosem tudtam verset írni, dalszöveget meg még annyira sem. Erőlködtem, de nem igazán jött össze semmi értelmes – húzta el a száját.

-Hát, én sem költő vagyok – kezdte Bill. – De megpróbálhatok írni valamit.

-Áh, nem kell… - mosolyodott el Tom. – Ezek a dalok nem érnek meg ennyi munkát.

-Ezek jó dalok, csak ki kell dolgozni őket – mondta, majd a térdére csapott. – Van valahol papír és valami íróeszköz?

-Mindjárt jövök – nevetett fel Tom, majd lement a dolgozószobába. Egy üres füzettel, ceruzával és tollal a kezében tért vissza.

Nagyjából egy két óráig vesződtek egy dallal, aminek végül a refrénje és az egyik verzéje lett kész. Habár Tom tiltakozott, Bill eldöntötte, hogy holnap befejezik a dalt. Habár amennyire a fülébe mászott a dallam lehet, hogy később egyedül is befejezi…

Estefelé jött egy rövidebb nyári zápor, ami bevert a teraszra és a pavilonba is, így Bill kénytelen volt a dolgozószobában írni. A mobilját is maga mellé rakta, ami egész nap meg sem mukkant. Először arra gyanakodott, hogy valami baja van, ezért többször is újraindította, de semmi. Gustav nem kereste. Lehet, hogy most jobban megsértődött?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés