„Megjelent Bill Kaulitz, a nagy sikerű német író legújabb könyve. A regényt állítólag egy Görögországi kis szigeten írta, nem kevesebb, mint két hónap leforgása alatt. A kritikusok imádják az új szerzeményt, melyből már több mint 3 millió példány fogyott el, pedig még csak egy héttel vagyunk a kiadás után. A rajongók már várják a dedikálások időpontját és az író- olvasó találkozókat, de egyenlőre semmit nem hallani Bill Kaulitz felől.”

Egy sóhajjal dobta arrébb az újságot, és inkább felhúzta a pulcsija cipzárját. Odakint esett az eső, és hiába jósoltak meleg időt, sokkal hűvösebb volt, mint Görögországban. A többi utas, akik rövid ujjúban voltak, furcsán néztek Tomra, amikor elővette a pulcsiját a bőröndjéből, de őt pont nem érdekelte, hogy hányan bámulják.

-Tom, meddig akarsz még itt lenni? – nyitott be Agatha kopogás nélkül az ajtón.

-Nem tudom – mondta alig hallhatóan.

-Már megint itt tartunk? – kérdezte a nő, majd becsukta maga mögött az ajtót és leült Tom mellé az ágyra.

-De ha legalább tudnám, hogyan csesztem el. Ez zavar a legjobban…

-Nem hagyott hátra valami üzenetet?

-Semmit – sóhajtotta. – Többször is átkutattam mindent, de nincs sehol semmi.

Agatha egy darabig gondolkodott, mérlegelte a helyzetet, majd újra megszólalt.

-Tudod, amikor beszéltem vele, mielőtt hazament, ő is elég rosszul nézett ki – kezdte. – Mintha lelkileg összetört volna…

-Szóval azt mondod, az én hibám, hogy elment? – Tom elfordult a faltól, aminek irányába eddig feküdt és Agatha szemébe nézett.

-Bill okos és kedves. Kissé szerencsétlen, főleg ami a lábát illeti – mondta szórakozottan, majd újra komolyra váltott. – Nem ismerem annyira, de szerintem nem ment volna el ok nélkül.

Tomnak ekkor bevillant az agyában AZ a beszélgetés. Az utolsó beszélgetése Billel, amikor először tűnt fel az a csalódottság a szemében.

A vonat megérkezett az állomásra. Ezelőtt sosem járt még Lipcsében, így nem igazán tudta, merre kéne elindulnia. A netről megtudta, hol lakik Bill, így ezzel nem volt gond, de az állomástól messze volt a ház.

Tom leült egy padra, majd megropogtatta az elgémberedett nyakát, mielőtt tovább indult.

-Bill! – kiáltott utána. A fekete hajú megfordult a lépcső tetején, és kíváncsian várta mit mond, habár még mindig olyan furcsa volt a tekintete. –Aludhatnék mostantól nálad?

Bill egy darabig rezzenéstelen arccal nézte. – Ma inkább egyedül aludnék, ha nem baj.

-Öhm… Nem, persze.

Azt remélte tetszeni fog neki az ötlet, és ellenkezni sem fog a tegnap este után, de úgy tűnt valami bántja. Végül Tom letudta annyival, hogy Billnek szüksége van egy kis egyedüllétre. Lehet, hogy Gustav mondott neki valamit? Ha így volt, kitekeri a nyakát.

A raszta eltűnt a lépcsőforduló tetején. Ekkor látta utoljára.

8… 10… 12… 14…

16, megvan!

Tom egy darabig zavarodottan nézte az óriási házat, és eltűnődött, hogy vajon biztosan jó helyen jár- e, de aztán meglátta a „Kaulitz” nevet az egyik oszlopon. Elképedt, hogy Bill tényleg ebben a háznak nevezett kastélyban él. Számíthatott volna erre, de valahogy mégsem sikerült összeraknia magában a képet. Az a Bill, aki belelépett a kagylóba, vizes, koszos, poros, homokos göncökben mászkált, aki maga csinálta a reggelit, aki olyan angyali hangon énekelt, aki minden nap kiült a pavilonba írni, aki odaadta magát neki a szigeten.

Végül megnyomta a kapucsengőt.

-Azonnal jövök! – szólt bele egy hang, majd le is tették.

Pár perccel később egy öregúr érkezett.

-Maga Johann Meerer? – kérdezte.

-Nem, öhm…

-Akkor ki maga? – fintorodott el, ahogy végigmérte Tomot.

-Izé, a nevem Tom Trümper. Bill itthon van?

-A fiatal úr itthon van, avagy Bill, ahogy maga nevezte, habár nem tudom miért tegezi, mert nehezen tudom elképzeli, hogy egy magafajtával bármi dolga lenne…

-Kérem, muszáj beszélnem vele! – erősködött Tom.

-Tudja, hogy jött?

-Öhm… Nem hiszem… - húzta el a száját.

-Akkor nincs miről beszélnünk – Az öregúr már majdnem sarkon fordult, de Tom megragadta az ingét és visszarántotta. – Mit képzel magáról? Ki maga?

-Könyörgöm! Csak mondja meg neki a nevem, tudni fogja, ki vagyok! Itt megvárom, de kérem! Szóljon neki, hogy itt vagyok! – kérlelte tovább Tom.

-És én ezzel mit nyerek? – fonta keresztbe a karját az öreg.

-Ön itt valamiféle… lakáj?

-Komornyik, kérem! – javította ki Tomot.

-Akkor, ha jól tudom kötelessége szólni az érkező vendégekről…

Az öreg még egyszer végig mérte Tomot, majd egy sóhajjal sarkon fordult és visszasietett a házba.

-Meddig fogod még ezt folytatni? – kérdezte Theodor, miközben a pecabotot fogta, és figyelmesen várt a kapásra.

-Hm?

-Azt kérdeztem, meddig folytatod ezt? – ismételte.

-Mit?

-Valamivel megbántasz valakit, aztán ő elmegy, és te ölbetett kézzel nézed végig – morogta. – Tudod, milyen volt annak a fiúnak a tekintete, amikor elhoztam onnan?

-Ne gyere te is ezzel! – nyögött fel.

-Utána kéne menned…

-Hogyan? Hova? Mivel? És mit mondanék neki? Ha úgy döntött, hogy vége, akkor miért kéne utána mennem?

-Egyet mondj meg nekem! – fordult felé. – Szereted?

-Igen – vágta rá egyből.

-Akkor ez minden kérdésedre a válasz…

-Sajnálom, de a fiatalúr azt állítja, nem ismeri – mondta az öregúr, amikor visszatért. – Most pedig, ha megbocsájt, távozom!

-Várjon, kérem!

-Nem hallotta, amit mondtam? Nem ismeri…

-Talán arcról felismer! Ismernie kell! Én voltam vele azon a szigeten, könyörgöm! Hadd beszéljek vele! – könyörgött tovább, mire az öreg megfordult.

-Elnézést, mit mondott?

-Hogy muszáj beszélnem vele – ismételte Tom.

-Nem, az előtt!

-Hogy én voltam vele a szigeten – ismételte azt is Tom. Kezdte papagájnak érezni magát.

-Tom Trümper? – A komornyik újra végigmérte összeráncolt szemöldökkel. – Teljesen véletlenül nem Görögországból jött?

-De…

-És nem ismer valami Agatha- t és Thobias- t?

-Agatha és Theodor, igen – javította ki Tom.

-És egy Daisy nevű lány…

-Daisy egy hattyú – nevetett fel. Kezdte visszanyerni a reményt. Úgy tűnt Bill elmesélt mindent, és a komornyik is végighallgatta.

-Szóval, maga AZ a Tom Trümper?

-Nem nagyon látok másikat – mutatott körbe szórakozottan Tom, majd újra az öreg szemébe nézett. – Kérem, hadd beszéljek vele!

-Nem kéne beengednem… - hezitált.

-De be akar? – kérdezte ravasz tekintettel. Az öreg egyszer visszanézett a házra, majd elővett egy kulcsot és kinyitotta az oldalsó kaput.

Az út a házig fehér kaviccsal volt felszórva, ami egy elég hosszú távolság volt. A ház maga is hófehérre volt festve, ami egy elég előkelő kisugárzást kölcsönzött neki, és ahogy Tom megállt a bejárati ajtóban megállapította, hogy még nagyobb, mint amilyennek messziről tűnt.

-Erre tessék! – nyitotta ki előtte az ajtót, majd Tom megköszönte és belépett.

Az öreg felvezette az emeletre és megálltak egy világosbarna ajtós szoba előtt, ami eltért a többi sötét ajtótól.

-Odabent van, még alszik – suttogta a komornyik, majd nyújt is a kilincsért.

-Hohoho! Ha alszik, hogyan mondta, hogy nem ismer?

Az öreg zavartan nézett hol az ajtóra, hol Tomra, majd egy sóhajjal legyintett. – Csak menjen már!

Tom végül vett egy nagy levegőt és benyitott. A szíve hevesebben vert, mint valaha és nem volt benne biztos, hogy képes lesz végigcsinálni, de amikor odabent meglátta a békésen szuszogó rasztát, ledermedt, és az öregnek kellett becsuknia utána az ajtót.

Lassú, halk léptekkel ment oda hozzá. A hátizsákját lerakta az ágy mellé, majd levette a cipőjét és felült Bill mellé az ágyba. Kisöpört egy tincset a szeméből, hogy láthassa az arcát.

Nem változott, állapította meg megkönnyebbülten.

Bill mocorogni kezdett, és átfordult a másik oldalára, Tommal szembe. Az idősebb egy kis gondolkodás után lefeküdt mellé. Egy ideig az arcát simogatta, majd a raszta hunyorogni kezdett.

-Jó reggelt! – suttogta neki. Bill résnyire kinyitotta a szemét, majd elmosolyodott és visszacsukta.

-Álmodom – mondta halkan, majd közelebb bújt Tomhoz.

-Nem álmodsz – mondta, majd hátrébb tolta és először a homlokukat, majd az ajkaikat érintette össze. Lehet, hogy csak azért, mert akkor ébredt, de Bill nem ellenkezett. Sőt, hagyta, hogy Tom nyelve utat törjön magának. De hamar felébred, mivel eltolta magától Tomot és hatalmas, kérdő szemekkel nézett rá. – Különben ezt most nem érezted volna.

-Hogy kerülsz ide? Miért vagy itt? Ki engedett be?

Látszott Billen, hogy egyre csak idegesebb, ahogy kezdi felfogni a dolgokat, ezért Tom visszarántotta magához.

-Nyugi – csitítgatta. – Csak hadd mondjam el, amiért jöttem! Sajnálom! Tudom, hogy ez egy hónap után nagyon hülyén hangzik, de sajnálom! Tudom, hogy elkéstem, tudom, hogy ennyi nem elég, de most itt vagyok, és arra kérlek, hogy ne haragudj rám! Sokat jelentettél, Bill, és még mindig sokat jelentesz. Ne haragudj, amiért azt mondtam az az este nem jelentett semmit. Te is tudod, hogy jelentett! Miután eltűntél ott voltam a szigeten az utolsó napig. Három hónapig, mert azt reméltem visszajössz. Ne röhögj, ki voltam borulva és… Theodor ébresztett rá, hogy ezt neked is kell mondanom. Szeretlek, Bill!

Az utolsó szavakat suttogva mondta, majd pár percig nem szólalt meg.

-Most el fogsz küldeni, ugye? – kérdezte, de nem kapott választ. – Ne haragudj! Talán eddig a percig nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányoztál. És ha már nem is találkozunk ez után, legalább elmondtam.

Bill még mindig nem mondott semmit. Tom tudta, hogy mennie kéne, de nem akart megmozdulni. Olyan kellemes volt, hogy újra érezheti a közelségét. Hogy újra ott fekszik mellette. Azt akarta, hogy az a pillanat sose érjen véget.

-Kérlek, szólalj meg! – suttogta Tom.

-Nem akarok – Bill nem mozdult mellette, csak a lélegzetvételeit érezte. – Mond még egyszer!

-Szeretlek – ismételte mosolyogva Tom.

-Még egyszer!

-Szeretlek, és ezt annyiszor mondom el, ahányszor csak akarod, de kérlek, mond, hogy nem haragszol!

Bill ismét hallgatott. Végül pár perc elteltével kissé elhúzódott, hogy láthassa Tom arcát, majd halványan elmosolyodott.

-Eljöttél idáig, hogy ezt elmond?

Tom felnevetett. – Nem, Bill, hallucinálsz. És pontosan 5 perc, 47 másodperc múlva el fogok tűnni, te pedig mindent elfelejtesz.

-Ne merj! – dorombolta, majd visszabújt Tomhoz.

-Pedig azt hittem ezt szeretnéd…

-Hülye vagy – mondta. – És még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy…

-Mitől hinnéd el?

-Mond mégegyszer! – kérte Bill, és a hangjából lehetett hallani, hogy mosolyog.

-Szeretlek!

-Én is szeretlek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés