A csók nem tartott sokáig, csupán alig pár pillanatig, de addig megállt az idő. Mintha az a pár pillanat csigalassúsággal telt volna, de ez egyiküket sem zavarta. Kifejezetten élvezték. Viszont egyszer csak újra elindultak az óra mutatói. Ekkor mintha csak pofon vágták volna, Bill óvatosan eltolta magától Tomot. Amint megtalálták egymás tekintetét, az idősebb önkénytelenül is elmosolyodott.

Bill értetlenül nézett rá, és szinte kétségbeesett arccal kereste Tom tekintetében a választ a kérdéseire.

-Tom… - kezdett bele elhaló hangon elhaló hangon, de nem tudta folytatni. Nem jött ki hang a torkán, de még ha jött is volna, akkor sem tudta volna, mit kérdezzen.

-Menjünk be, oké? – suttogta válaszul. Nyomott egy lágy puszit Bill homlokára, majd lassú léptekkel visszament a házba. Pár perc múlva, amikor magához tért, vett egy nagy levegőt, majd az ég felé meresztette a tekintetét. Olyan végtelennek tűnt. Olyan távolinak, és mégis, mintha csak egy karnyújtásnyira lennének a felhők.

Amint visszazuhant a valóságba, egy sóhajjal összeszedte a dolgait és ő is visszament a házba. Lezuhanyozott, majd friss pizsamában ledőlt az ágyára. Elmerült a gondolataiban. Ezer és egy felé irányuló gondolata menetek futottak végig a fejében. Elképzelte, hogyan írná le a jelenetet. Aztán kitalált neki egy saját történetet.  Majd ez kezdett összekapcsolódni a regénye történetével. Kezdett kialakulni egy új mellékszál. Egy új karakter, akit még nem ismert túlságosan.

Ahogy egyre inkább az új karakter körül járt az esze, észre sem vette, ahogy kopogtattak az ajtaján… egymás után háromszor.

-Bill? – nyitott be végül Tom, mire ő odakapta a fejét és nagyokat pislogva nézett rá. – Csak azt akartam kérdezni, hogy nem csinálsz vacsorát?

-Éhes vagy?

-Öhm… kicsit – rántott vállat, mire Bill elvigyorodott.

-És még azt hitted, hogy te vagy a cseléd…

-Én rabszolga vagyok, az nem ugyan az!

-Igen, persze – intette le, majd lehajtott fejjel, vigyorogva mászott le a konyhába.

Ahogy végignézett az igen csak megcsappant élelmiszer készleten, Tomhoz fordult.

-Szerintem már csak pirítóst tudunk enni. Minden más elfogyott.

-Az is jó.

-Majd valamikor el kell menni boltba… - mondta, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Tom! Agatha nem azt mondta, hogy csak rövid ideig leszel itt, aztán kiköltözöl?

-De – bólintott.

-És mikor jár le az idő?

-Holnap után – sóhajtotta Tom. Pár pillanatig nem szóltak semmit. Tom az asztallapot, Bill pedig Tom arcát vizsgálta.

-Értem – mondta végül, majd visszafordult a pirítósokhoz.

Vacsora közben nem szóltak egymáshoz. Csendben rágták a falatokat, majd egy köszönömöt motyogva Tom elballagott zuhanyozni. Egy kis rendrakás után Bill is otthagyta a konyhát. Épp ment volna fel a szobájába, amikor a dolgozószoba ajtaja előtt megtorpant. Kis hezitálás után lenyomta a kilincset és belépett. A helyiségnek volt valamiféle varázslatos hangulata, ami lenyűgözte őt. Nem olyan érzés volt ott lenni, mint a pavilonban. Az is varázslatos volt, de a kettő korántsem volt ugyan az. A pavilon inkább olyan volt, mint egy mini kastély, ami csakis az övé volt, és ahol könnyedén elreppenhetett más világokba. A dolgozószoba viszont inkább olyan volt, mint amikor a nagypapa meséli az unokáinak az esti mesét a kandalló mellett, miközben mind forró csokit iszogatnak, odakint pedig szakad a hó. A két kép szavak formájában futott át Bill fején, majd leülepedett egy olyan helyen, ahonnan még vissza fog térni írás közben.

Végigsimított minden könyvet, végigmért minden bútort és falat és még egyszer beleült az öreg karosszékbe, miután otthagyta a szobát. Még nem volt kedve felmenni az emeletre, így kicsit elnyújtózott a nappali kanapéján.

Ekkor vette észre a kettétépett papírlapot a dohányzóasztalon.

Jó darabig hezitált, hogy vajon átolvassa- e, vagy sem, de végül érte nyúlt.

Kedves Tom,

Tudod, milyen ritka bunkó tudsz lenni? Igaz, hogy nem ismerlek olyan rég óta, de azt tudom, hogy valami bánt. Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz habár engem érdekelne, de ha rád jön ez az érzés, akkor ne rajtam vezesd le. Amennyire ismerlek, szerintem kedves vagy. Vicces, hogy mennyire nem értesz a főzéshez. Szeretem, amikor egy egyszerű tál müzlitől teljesen el vagy ámulva, és nagyon büszke vagy olyankor magadra. Szeretem, amikor azt hiszed, nem tudok a függőágyról, és óvatosan kicsempészed a házból. Szeretem, amikor csak gondolsz egyet és beleveted magad a tóba. Szeretem a mosolyod, az illatod. Szeretem, ahogy rám nézel. Szeretlek Tom. Bárcsak te is észrevennéd…

Egy darabig csak bámulta a sorokat, majd egy kusza betűs kézírásra lett figyelmes a lap alján.

Észrevettem.

Bill nagyot sóhajtott. Nézte azt az egy szót, ami önmagában kevés volt, neki mégis olyan sokat mondott.

Elmosolyodott, visszarakta a levelet az asztalra, majd felsétált az emeletre. Ahogy hallgatózott, a fürdőben már nem folyt a zuhany. Tom ajtaja előtt mély levegőt vett, majd halkan bekopogott.

-Gyere be!

Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és nyikorogva is csukódott be Bill mögött. Az ölében nyomkodott még valamit a laptopon, majd lecsukta és Billre nézett.

-Itt van net? – mondta elvörösödve. Nem tudta mit mondhatna.

-Nincs, de van mobilnetem – mutatott a kis pedrive- ra emlékeztető dologra.

-Értem – bólintott, majd egy kis hezitálás után leült Tom mellé.

-Mit akarsz kérdezni? – sóhajtotta Tom, mire a fiatalabb nagy szemekkel nézett rá. – Majd kirobban belőled…

-Hát… - kezdett bele. – Csak azt szeretném kérdezni, hogy mit jelentett neked az a csók? Csak, mert olvastam a leveled. Illetve a választ, amit a levelemre írtál. Viszont pár nap múlva elmész és…

-Bill! Ne magyarázkodj! – monda mosolyogva Tom.

-Oké – hajtotta le lángvörös arcát.

-Inkább aludj rá egyet! Majd holnap, tiszta fejjel megbeszéljük, rendben?

-Rendben – bólintott Bill. Még kapott a homlokára egy puszit, majd visszatért a szobájába.

Még egy jó darabig nem tudott elaludni, így nekiállt írni a sárga füzetébe. Nagyjából egy órára rá már el is nyomta az álom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés