Andreas leállította a motorokat, és ahogy felnézett az emeleti ablakokra, valami furcsa érzés kerítette hatalmába ismét. Segíteni akart a barátain, vagyis inkább azon a két emberen, akik régen a barátai voltak. Most már mintha csak két idegen lett volna, akik egy percre sem hajlandók felállni a számítógép mellől. Végül pár perc várakozás után kiszállt, kivette a két táskát a hátsó ülésről, majd bement a házba. A bejárati ajtó szokás szerint nyitva volt, ami hatalmas felelőtlenség, de inkább csak felírta a fejében a többi szemrehányás közé, és ment tovább. A folyosón levő órát meg sem nézte - úgyis késik -, így inkább előhalászta a mobilját és megállapította, hogy még fél órája van összeszedni valamennyire a két idiótát.

A szobájukban ültek, és most már valami teljesen mással játszottak.

-Megjöttem – sóhajtotta Andreas köszönés képpen, de egyikük sem reagált. Lehet, hogy csak nem vették észre a fejhallgatók miatt, de az is lehet, hogy túlságosan koncentráltak. Akárhogy is, Andreas csak ledobta a táskákat és beállt kettejük közé. Tényleg elképesztő volt, ahogy végigtaroltak a pályán. Senki sem tudta őket leszedni, ellenben ők egymás után tűntették el az ellenfél játékosait. Végül természetesen nyertek, és amint ezt egymással is közölték – közben teljesen ignorálva Andreas jelenlétét – Bill felemelte a tekintetét a szőkére.

-Nyertünk – ismételte el neki is, majd visszafordult a képernyőhöz, hogy elutasítson néhány kihívást és barátnak jelölést.

-Mi a… Honnan van netetek? – Andreasnak csak akkor tudatosult az elmúlt negyed óra.

-Tomi megragasztotta a kábelt, én pedig segítettem – vigyorgott büszkén Bill.

-Ő vágott celluxot – mondta Tom a válla felett.

-És hajszál pontosan elég lett, úgyhogy ügyes voltam – tapsikolt, majd megpördült a székében, hogy Andreasszal szembe legyen, aki viszont ismét elég idegesnek tűnt. – Valami baj van?

-…hat, hét, nyolc…

-Miért számolsz?

-…kilenc, tíz, tizenegy…

-Andreas, miért számolsz?

-…tizenhárom, tizennégy…

-Andiiiiiiiiiiiiii…

-…tizenhét, tizennyolc, húsz…

-Kihagytad a tizenkilencet – jelentette ki Bill büszkén, amiért észrevette. Andreas kétségbeesett tekintettel nézett rá, és nem jött ki hang a torkán. Pedig tudott volna mit mondani…

-Abbahagytad a számolást? Miért számoltál? Andreas! Válaszolj már, kérlek!

-Én… lemegyek inni – mondta elkeseredett hangon.

-Hozz nekünk is – kiáltott utána Tom, mire Andreas becsapta az ajtót.

-Most meg mi baja? – fordult Tom felé Bill.

-Csak megint hisztizik.

-Oh… - sóhajtotta a kisebb, majd hátradőlt a székében.

-Ne legyél emiatt szomorú, ma ilyen napja van és kész… Inkább játszunk valamit!

-Oké – Bill visszafordult a képernyőhöz, ami újabb üzeneteket jelzett, most viszont nem volt kedve sértődött emberek leveleit olvasgatni. Így is itt volt neki egy hisztis Andreas, aki nemsokára vissza is tért a szobába.

-Na, de Andreas! – mondta gúnyos mosollyal Tom. – Mondtam, hozz nekünk is inni. Tudod, milyen fárasztó egy ilyen meccs? Hogy lehetsz ennyire bunkó? Legalább Billnek hoztál volna…

-Tom?

-Igen?

-Menj a picsába! – jelentette ki teljesen nyugodt hangon Andreas, azonban arra nem számított, hogy a következő pillanatban egy pofon csattan az arcán. Hosszú másodpercekig farkasszemet nézett Billel, majd a fekete hajú kifújta az eddig benntartott levegőt és elmosolyodott, de végül nem mondott semmit, csak leült a helyére.

Azonban Tom tekintetétől kirázta a hideg. Mintha keresztüllátott volna rajta, úgy vizslatta mélybarna szemeivel.

                Fél óra múlva az ajtócsengő zaja törte meg a csendet.

-Mi volt ez? – kapta fel ijedten a fejét Bill.

-Csak a csengő. Megjött a villanyszerelő – mondta Andreas, majd felállt a földről és az ajtó felé indult.

-Mi? Idehívtál egy idegent? – kérdezte Tom elkerekedett szemekkel.

-Megjavítja a villanyt odafent – utalgatott a padlásra.

-Nem akarom, hogy bejöjjön, Tomi – nyüszített Bill.

-Küld el! – parancsolt a szőkére.

-Dehogy fogom! Gyorsan megcsinálja, lehet, hogy csak kiégett az égő…

-Nem érdekel a padlás, küld el!

-Ha nem akartok találkozni vele, maradjatok idebent – hátrált ki az ajtón a szőke, majd egy sóhajjal otthagyta őket.

-Most mi legyen, Tomi? – fordult felé Bill.

-Maradjunk itt– vágta rá.

-De nem akarok! – toporzékolt Bill. Tom pár pillanatig gondolkodott, majd a csuklójánál fogva felrántotta az öccsét a székéből, amint viszont kiléptek a folyosóra, majdnem beleütköztek Andreasba.

-Ők itt a tulajok – mutatott rájuk Andreas, mire mindketten felkapták a fejüket, és az idegenre szegeződött a tekintetük a szőke mögött.

-Sziasztok, fiúk – köszönt rájuk kedvesen mosolyogva.

Mr. Schwarz mindkettejüknél magasabb volt, és testesebb is, ami nem segített a dolgokon. Bill hirtelen összekuporodott a földön, átkarolva a térdeit, és valamit motyogott magában, míg Tom meg sem bírt mozdulni.

-Menjen előre! A folyosó végén van a feljáró – mondta Andreas. – Mindjárt megyek én is.

-Rendben – mondta bizonytalanul a férfi, majd otthagyta a szőkét, aki elsőször Billhez hajolt le és óvatosan megrázogatta.

-Hé, itt vagy még?

Bill nem válaszolt, csak tovább motyogott valamit, amit Andreas nem értett rendesen. Végül elengedte és Tomhoz fordult, aki még mindig lesápadtan abba az egy pontba meredt, ahol Mr. Schwarz állt.

-Tom! TOM!!! – szólongatta. – Billnek szüksége van rád!

-Bi… Mi? – fordult a szőke felé, majd hirtelen észbe kapott és máris az öccse mellett térdelt. Egy darabig nyugtatóan simogatta a hátát, majd valamit súgott a fülébe, mire Bill felemelte a fejét. – Gyere, menjünk vissza a szobába!

Bill csak bólintott, majd Tomba kapaszkodva követte. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Tom leültette Billt az ölébe és átölelte.

-Nem sokára elmegy – suttogta nyugtatólag.

-Úgy megijedtem, Tomi – bújt még szorosabban hozzá.

-Én is, de most már itt vagyok, nem kell félned.

-Azt akarom, hogy még közelebb legyél – dünnyögte legfőképp magának, Tom viszont elmosolyodott rajta.

-Játszani akarsz?

-Ühüm…

-Majd ha elment az az alak, jó?

-Megígéred? – nézett mélyen a szemébe Bill.

-Megígérem – mondta, majd a tarkójánál fogva lejjebb húzta, hogy megcsókolhassa. Ahogy érezte Tom nyelvét átcsúszni az ajkai között, máris újra biztonságban érezte magát. Nem számított, hogy meddig marad itt a szerelő, csak Tom soha többé ne engedje el. És teljesen biztos volt abban, hogy a másik is így érez. Ahogy egyre szorosabban ölelte, ahogy ránézett mindig, ahogy megvédte, ha Andreas gorombáskodott.

Vajon hogy szabadulhatna meg tőle?

Sosem mondták ki, de egyértelmű volt, hogy igen félős. Ha valaki csak egy kicsit is megijeszti, vagy valami váratlan történik, egyből Tom mögé bújik. Már megszokta, hogy megvédi, viszont most ő is segíteni akart.

Miután elváltak, Tom nyakába fúrta az arcát, miközben az a hátát simogatta. Behunyta a szemét, kizárt mindent és megpróbált gondolkodni.

                -Tom, ezt muszáj… Mi a franc? – kiáltott fel Andreas, amint belépett a szobába, ahol az ikrek még mindig nem mozdultak. – Miért vagyok egyáltalán meglepve?

-Azt sem tudom miért vagy itt – mondta Tom nyűgösen, miután megzavarták.

-Andreas – nyögött fel Bill, miután hunyorgatva felemelte a tekintetét. Bántotta a szemét a folyosói villany fénye. – Nem játszok veled!

-Mi? – nézett meglepetten rá Andreas. Úgy tűnt nem is érti, mit akar Bill.

-A játék, amit a kertben akartál játszatni velünk. Nem játszunk – ismételte részletesebben, mire a szőke szemei elkerekedtek.

-Meggondoltad magad? – kérdezte halkan a másik.

-Meg – mosolyodott el.

-Hülyéskedsz? Már nem gondolhatod meg magad! Belementél! – erősködött Andreas.

-Különben? – kérdezte Bill ártatlan tekintettel, és a szőke már épp válaszolt volna, de nem jutott az eszébe semmi értelmes. – Különben is, minek kéne kimennünk? Jól megvoltunk addig is, amíg nem jöttél…

-Nem mentetek ki már több, mint egy éve, világvége van számotokra, ha idegen emberrel találkoztok, és úgy ragaszkodtok ahhoz a két számítógéphez, mintha az életetek múlna rajta. Ez nem normális – mondta egyre hangosabban és ingerültebben Andreas. – Legalább menjetek ki egy kicsit a levegőre, könyörgöm!

-Utána békén hagysz minket?

-Nem! Vissza akarom kapni a régi Billt, aki nem bírt öt másodpercig megmaradni a seggén és mindig menni akart valahova, és a régi Tomot, akivel lehetett hülyülni és le tudott nyomni szkanderben. Azt akarom, hogy normális életetek legyen, járjatok suliba és ne a gép előtt éljétek le az életeteket.

-És nem gondolod, hogy ezt előbb kellett volna kitalálnod? – szólalt meg Tom. – Mármint, az elmúlt másfél évben valahogy úgy tűnt, senkinek sem hiányzunk…

-Mert…

Az ikrek türelmesen várták a választ, ami végül nem jött. Andreas próbált kinyögni valami értelmes választ, de semmi olyan nem jutott eszébe, ami nem vetne fel még több kérdést.

-Csomószor elküldtünk a francba, de te még mindig itt vagy, hogy kivigyél minket a kertbe, de miért? – folytatta Tom.

-Figyeljetek! A szerelő most végzett. Kikísérem, és megyek én is. Most már fel tudtok menni, van világítás odafent és majd holnap megbeszéljük, oké? Fáradt vagyok. Ti fárasztottatok le!

Andreas ezután becsapta maga mögött az ajtót és elment. Az ikrek egymásra néztek és végül Tom szólalt meg.

-Nyertünk!

                Egy kielégült sóhajtással Tom végül lemászott Billről és lefeküdt mellé, majd szorosan magához ölelte. A kisebb persze készségesen odabújt Tomhoz, úgy érezte belehal, ha nem teheti. Pár percig csak nézték egymást a félhomályban anélkül, hogy bármit mondtak volna a másiknak.

Nem volt szükségük szavakra ahhoz, hogy megértsék egymást.

Végül szép lassan mindkettejüket elnyomta az álom. Reggel Bill ébredt fel elsőként, aki jó darabig küzdött, hogy kinyissa a szemét. Viszont a látványért egyértelműen megérte. Tom arca igen közel volt az övéhez, a szája résnyire nyitva volt – mintha nyáladzott is volna, de Bill ebben nem volt biztos – és egyszerűen nem tudott ellenállni annak, hogy megcsókolja, mire persze a másik felébredt.

-Jó reggelt – motyogta, majd vissza is aludt. Bill csak megszeppenten pislogott rá és nem értette, hogy tud visszaaludni.

-Tomi! Tomiiii! Tomtom torororoooom! – szólongatta dalolászva, de egy halk morgást leszámítva Tom nem nagyon reagált. – ÉBRESZTŐ! – üvöltött rá, mire persze a raszta szemei egyből kipattantak, de abban a pillanatban le is akartak csukódni.

Bill káromkodva ment át a másik szobába, majd Tom telefonjával és fülhallgatójával tért vissza, amiket durván hozzá is vágott a tulajdonosukhoz.

-Áu! – kiáltott fel, majd kibogozta a fülhallgatót és elindított egy számot, amit Bill nem akart megvárni, így lement a konyhához és várt az ajtó előtt. Nem sokkal később – negyed óra múlva – Tom is megjelent felöltözve, kissé morcos arckifejezéssel.

Egy darabig matatott a hűtőben, majd egy sóhajjal feladta és elővett a hűtőből egy pizza rendelő lapot, amit Bill elé dobott.

-Milyent szeretnél enni? – kérdezte, miközben elővett egy serpenyőt és két tojást.

-A gombás- sonkás- kukoricás az jó, mint mindig – sóhajtotta. – Meg kell várni, amíg kihozzák?

-Nem, csinálok magunknak rántottát – mondta. – Kihangsúlyozom: MAGUNKNAK!

Bill halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott az egy… két héttel… egy hónappal ezelőtti eset? Mindegy, végülis ki számolja… Minden esetre akkor is Tom csinált tésztasalátát és a 4/5- ét ő falta fel, amin Tom kissé meg is sértődött, ugyanis utána egy hétig nem supportolta Leauge of Legends- ben. Szinte hallotta Andreas szavait a fejében.

Micsoda tragédia… Bill, nem vagytok normálisak!

Folyton ezt hajtogatta, pedig ezzel ők maguk is tökéletesen tisztában voltak. Minden esetre az ő életük ilyen és nem akartak rajta változtatni. Az élet egy open world játék, ahol nem tudod a szabályokat és a célt. 7 milliárd játékos azt lép, amit akar. Nem állíthatod meg, nem menthetsz, és nem tudhatod hol, mikor és miként lesz vége. Nem lehetsz sem jó, sem rossz. Ha sokat beszélsz, kiközösítenek, ha hallgatsz, elkerülnek. Logikával és stratégiával nem mész semmire, csak csinálnod kell, amit a többiek és megfelelni a társadalom hülye normáinak. Az élet csak egy szar játék.

Amint Tom kész volt a főzéssel, Bill komótosan elkezdte majszolni a rántottáját, majd amint befejezte, a feje elnehezedett. Minden elhalkult egy pillanatra és megállt az idő, de csupán alig egy percre. Az alatt úgy érezte, minden oldalról nyomják a fejét és belülről szét akarják szakítani a gyomrát. Nem tudott megmozdulni vagy segítségért kiáltani. Nem jött ki hang a torkán. Mintha az idővel együtt ő is megállt volna, mintha meghalt volna. Aztán, amikor már úgy érezte nem bírja sokáig, véget ért minden fájdalom és mintha csak feltámadt volna, sokkal jobban érezte magát. Felemelte a tekintetét, ami egyből össze is találkozott Tom mosolytól csillogó szemeivel.

-Játszunk? – kérdezte Bill, Tom pedig mosolyogva bólintott.

                Mindketten a rúnáikat állítgatták a meccs előtt. Még tegnap megbeszélték egy „full- platina” csapattal, hogy játszanak. Már kétszer játszottak ellenük, de egyszer sem tudták legyőzni az ikreket. Nemsokára meg is érkezett az ellenfél csapata, ami négy főből állt, így Bill és Tom kénytelen volt két- két karaktert irányítani.

-Tomi – szólalt meg hirtelen Bill. – Pisilnem kell! Mindjárt jövök!

-Oké, siess! – mondta, majd visszafordult a betöltő képhez. Miért ne, gondolta. Végülis, örökké tart, amíg betölt.

Úgy tűnt, ez az alkalom kivétel, ugyanis amint Bill mögött becsukódott az ajtó, betöltött a játék.

-Bill! Gyere gyorsan vissza! – kiabált utána, de nem jött válasz.

„Thirty second to the minion spawn”

-Francba! –Tom gyorsan középre húzódott és egyszerre irányított négy karaktert. Néhol igen nehéz volt mindenre figyelni, és kétségtelenül ejtett hibákat, amiket amúgy nem szokott – néhol elég drasztikus és zöldfülű hibákat –, de még így is nyert.

-Azta! Nagyon ügyes voltál, Tomi! – tapsikolt Bill a háttérben, mire Tom megpördült a székében.

-Te meg hol voltál? – kiáltott rá, mire Bill kissé összerezzent.

-Hát, először vécén, aztán nem akartalak zavarni, mert láttam, hogy nagyon koncentrálsz, így csendben megvártam a végét. De nagyon büszke vagyok rád! – Kitárta a karjait arra várva, hogy Tom majd megöleli, de nem történt semmi.

-Mi a baj? – kérdezte meglepetten, de Tom továbbra sem szólalt meg. – Azért haragszol, mert nem játszhattunk együtt?

Tom végül feladta és bólintott. Nehéz lett volna megmagyarázni Billnek a dolgot. Lehet, hogy a logikai dolgokban mindenkit lesöpört, de az emberekhez nem nagyon értett…

-Sajnálom – mondta biggyesztett ajkkal, mire Tom felnevetett.

-Úgy nézel most ki, mint az a fura majom.

-Mi?

-Tudod?

-Nem.

-Amit a múltok…

-Ja, az?

-Aha!

-Oh, megvan – vigyorodott el a kisebb, majd lehuppant a székébe és feltette a fejhallgatóját.

                -Kérem, szükségük van magukra! – folytatta Andreas, annak ellenére, hogy már kétszer is megkérték, hogy távozzon.

-Nem! Elköltöztek, mi álljuk a költségeiket, de nem kell foglalkoznunk velük. Hányszor kell még elmondanunk, Andi? – kérdezte kétségbeesetten Jörg.

-Nem kell foglalkoznia, vagy nem akar?

-Mindkettő – vágta rá a férfi, majd felállt. – Most pedig már tényleg menned kéne.

-De kérem! Maga nem látta mi van ott!

-És nem is fogjuk – Jörg megragadta Andreast a karjánál fogva és elindult vele a kijárathoz.

-Könyörgöm! Csak gondolja át, és beszéljen a feleségével erről!

-Nem szükséges, és ajánlom neked, hogy kerüld el! Viszlát, Andreas!

Az ajtó becsapódott Andreas orra előtt, és teljesen tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy későn jutott eszébe segíteni rajtuk, de akkor is helyre akarta hozni a dolgot, viszont arra már rájött, hogy egyedül nem fog menni. Bill gyorsan megtalálta a kiskapukat, Tom pedig nem félt a szemébe mondani, ami fáj neki, és ezzel egyedül nem vehette fel a harcot. Először a nagyszüleik, majd az apjuk is hátat fordított, akit nem akart magára haragítani azzal, hogy felkeresi Simone- t.

Az eső már szemerkélt, neki pedig aznapra teljesen elfogyott minden energiája, és időre haza kellett érnie, így a telefonhívást út közben kellett megejtenie.

Ha ő sem segít, akkor senki nem fog…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés