„splinter961: meghaltam

ironhide: te is?!

splinter961: ahha xD

ironhide: lol”

valli: megöltek

ironhide: na ez már vicc…

CoYoTe: mindig csalnak, megszokhattátok volna

Uraj: szerintem nem”

Bill kritikus szemmel figyelte az ellenfelek beszélgetését, miközben már csak másodpercek voltak hátra a győzelemig. Ez volt a legviccesebb része a LoL- nak, a közös chatfal. Ők Tommal sosem használták, hiszen úgyis egy szobában vannak, és csak időpocsékolás.

VICTORY

-Gyere ide! – nyújtotta a kezét Tom. A tekintetében valami szokatlan gyengédséget vélt felfedezni. Máskor is látta már, hogy gyengéden néz rá, de ennyire még sosem. Persze, nem habozott, egyből összekulcsolta az ujjaikat és pillanatokon belül Tom ölében találta magát.

-Csukd be a szemed! – mondta lágy hangon, mire Bill gondolkodás nélkül behunyta a pilláit. Szinte azonnal érezte, ahogy egy ujj érintése alulról felfelé végigmegy a hátán, amitől kirázta a hideg. Kinyitotta a szemét, és a tekintetével megkereste Tomét, aki ugyan úgy nézett rá még mindig.

-Olyan édesen tudsz nézni – suttogta mosolyogva, majd az egyik tenyerét Bill arcához emelte és a hüvelykujjával simogatta, mire elpirult.

A pillanatot egy pittyenés szakította meg, ami Bill gépéből jött.

A monitor alján villogó narancssárga ikont nézte, miközben azon gondolkodott, ráér- e megnézni, vagy szakadjon el Tomtól.

-Nyugodtan nézd meg – mondta a másik, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Bill kérdőn nézett rá, a tekintetével kérdezve, hogy biztos, de Tom csak még jobban elmosolyodott.

Végül kelletlenül felállt és lepuffant a székébe. Nem nézett Tomra, mert tudta, hogy vigyorog, amiért durcázik.

„saiv_lio0312: sziasztok :) jó hírem van

[2]: ?

saiv_lio0312: a bátyám elköltözött és eredetileg két külön xbox- unk volt, de most van egy felesleges és arra gondoltam nekem nem kell kettő, így el kéne ajándékozni, és rátok gondoltam ^^

[2]: ezt most nem gondolod komolyan, ugye? 0_0 tudod mennyibe kerül egy olyan?

saiv_lio0312: képzeld, igen…

[2]: de miért nem adod el? jobban járnál…

saiv_lio0312: így valakinek, akit ismerek, örömet szerezhetek, és sokkal jobban örül neki, mintha 380 euróért venné…

[2]: és miért pont nekünk?

saiv_lio0312: azt hiszem ez egyértelmű xD”

Mindketten meglepetten néztek egymásra, de nem jutottak szóhoz. Egyszerűen túl hihetetlennek tűnt, hogy csak így a kezükbe kapnak egy Xboxot. Eddig nem igazán vettek, mivel amikor elköltöztek a szüleiktől kötöttek velük egy megegyezést, miszerint minden hónapban kapnak egy bizonyos pénzösszeget, amit beoszthatnak a kiadásokba, amikbe nem tartoznak bele a számlák, mivel azokat állják. És ebbe az összegbe koránt sem fért bele egy Xbox, ami nem is lett volna elég kettejüknek.

És most egy félig ismeretlen lány felajánl nekik egyet. Túl irreleváns…

-Elfogadjuk? – nézett Tomra, aki úgy tűnt nagyon gondolkodik valamin.

-Több infó kell…

„[2]: és mit kérsz cserébe?

saiv_lio0312: ugyan már, Bill :D semmit, úgy adom oda, mint egy felesleges szendvicset xD

[2]: egy 380 eurós szendvicset!!!

saiv_lio0312: részletkérdés…

[2]: és hogyan kapnánk meg?

saiv_lio0312: a címetek kéne és akkor átviszem. a múlt hónapban szereztem jogsit :3 és megkaptam a bátyám volt kocsiját. Elköltözött Münchenbe, mivel oda fog járni egyetemre, és kapott anyáéktól egy új kocsit

[2]: rohadt sok pénzetek van 0_0

saiv_lio0312: a szüleinknek sok pénze van! hanyagoljuk a témát

[2]: oké

saiv_lio0312: szóval, kéne a címetek!”

-Tomi! – nyüszítette Bill. Még mindig nem emésztették meg a múltkori esetet, és még a gondolatától is megfájdult a feje, hogy valaki ide jönne.

-Tudom – sóhajtotta. – De ha belegondolsz, őt már korábbról is ismerjük.

-Azt nem nevezném ismeretségnek… - fordította el a fejét Bill. – Andreas még rendben volt, habár ő idegesített, de nem akarom, hogy Olivia idejöjjön.

-Miért? – kérdezte ártatlan tekintettel Tom, ám ahogy Bill a szemébe nézett, elment a kedve a játszadozástól. – Oké, oké… Értem, hogy miért. De, ha én nem félek tőle, akkor neked sem kéne…

-Tudom, csak – harapott az ajkába – folyton téged követett, és még utána is láttad párszor. És ha most idejön, akkor lehet, hogy te… hogy ti… hogy te és ő, érted?

Egyre nehezebben tudta visszatartani a könnyeit. Mióta újra megjelent a lány az életükben, ez járt a fejében, de nem merte elmondani Tomnak, és most, hogy kimondta, kicsit megkönnyebbült. Mintha csak egy kő esett volna le a szívéről.

-Ezen agyaltál annyit? – kérdezte Tom. – Látszott rajtad, hogy valami nem stimmel. Már kezdtem aggódni – A mondat végét elnevette, mintha csak saját magán szórakozott volna. – De emiatt igazán ne gyötörd magad! Egyrészt, mert ez csak egy alkalom. Átvesszük és már el is megy. Másrészt pedig sosem cserélnélek le téged.

Annyi érzelem volt a tekintetében és a hangjában, hogy Bill már igazán nem talált okot, amiért ne borulna a nyakába. Tom szorosan átkarolta és összeérintette a homlokukat.

-Szeretlek – súgta neki azt az egy szót, ami másfél év kimondatlanság után olyan kevésnek tűnt, és mégis olyan sokat jelentett.

-Én is szeretlek – súgta Bill, majd – nem tudni kinek a kezdeményezésére – egy csókba forrtak össze az ajkaik. Olyan szorosan kapaszkodtak a másikba, mintha az életük múlna rajta, és ezt az idilli pillanatot egy újabb csipogás szakította meg.

-Most ne! – Tom visszahúzta, mielőtt még megfordulhatott volna, és újra egy csókba vonta, majd azután elengedte és mélyen a szemébe nézett. Egyikük sem mondott semmit, csak élvezték a másik közelségét, mint mindig.

Újabb pittyenések.

Tom elvigyorodott. – Nézzük meg mit akar!

„saiv_lio0312: hahó, van ott valaki?

saiv_lio0312: sejtettem

saiv_lio0312: Bill?

saiv_lio0312: ottvagy?

saiv_lio0312: holvagy?

saiv_lio0312: baszki, eltűnt 0_0

[2]: itt vagyunk xD”

                Andreas kissé nyugtalanul írta a házidolgozatát, majd negyed óra kínlódás után feladta. Egyszerűen nem tudott nem Olivia szavaira gondolni. A lány megszabta, hogy amíg nem szól, nyugton kell maradnia a seggén, bármit is lát vagy hall. Ez kissé nyugtalanította, ugyanis azt már nem tudatta vele, hogy mit tervez, vagy meddig tart a várakozási idő. Minden esetre úgy döntött, jó lenne kicsit szellőztetni a szobában és inni valamit…

                YOU LOSE

Olivia egy fáradt sóhajjal nyugtázta a képernyőn megjelenő feliratot, majd továbbkattintott. Az ikrek vagy egy órája elmentek, így egyedül maradt. Mondjuk tényleg fáradtak lehettek, mivel az óra szerint már hajnali három volt. Ahogy kicsit feljebb emelte a tekintetét, látta a sötétben kirajzolódni a holnapra bekészített ruháját egy fogason. Megdörzsölte a szemeit, majd arrébb rakta a laptopját és felállt. Felkapcsolta a villanyt, majd körülnézett és megállapította, hogy jó pár tányért és poharat ki kéne vinni. Összeszedett mindent, majd a kupaccal a kezében elindult a konyhába. Ott a lehető leghalkabban manőverezve lerakta azokat a mosogató mellé, és egy újabb pohárba engedett magának vizet. Már kezdett kiszáradni a torka.

Olivia Sakura, japán cserediák. Az ikrek tízedik osztályig végezték el az iskolát, a lány pedig kilencedik elején érkezett hozzájuk. Első ránézésre kedvesnek, csendesnek tűnt, de a félév végére nyilvánvalóvá vált, hogy beleszeretett Tomba. A dolgok először egyszerűnek tűntek, és Tom letudta a dolgot annyival, hogy nem figyelt rá, de később egyre súlyosbodott a helyzet. Akár hova mentek, Olivia ott volt. Ha Tom randizott valakivel, másnapra az adott lány bejelentette, hogy neki ennyi elég volt. Először Tom magában kereste a hibát, de aztán rájött, hogy Olivia van a dolgok mögött. Ez a következő tanév elejére eltűnni látszott, de Tom biztos volt benne, hogy gyakran látta maga körül és nem csak paranoiás vagy képzelődik. Persze Olivia tudta, hogy nem képzelődik és mindig dühös is volt magára, amikor észrevette, de végül jobbnak látta, ha szemet huny fölötte. Amit viszont viccesnek, és egyben érdekesnek is talált, hogy Tom a félév után is látni vélte őt helyeken, amikor a lány már lemondott róla.

Miután kiitta a poharat, odahelyezte a halom mellé és nindzsát megszégyenítő léptekkel visszaosont a szobájába.

                -Tomi!

Válasz nem érkezett, így Bill becsukta maga mögött a szoba ajtaját és megpróbált úgy befeküdni mellé, hogy nem ébreszti fel. Miután sikeresen bemászott a takaró alá, szorosan Tomhoz bújt és az arcát kezdte tanulmányozni, amikor észrevette, hogy nyitva vannak a szemei.

-Hát te meg? – kérdezte Tom, amint észrevette, hogy Bill őt nézi.

-Nem akartam egyedül aludni – válaszolta, majd hagyta, hogy Tom átölelje. A lélegzetvételét hallgatva és az illatát érezve hamar elnyomta az álom. Másnap arra ébredt, hogy Tom mellette ül és zenehallgatás közben őt bámulja.

-Jó reggelt – köszöntötte, de Billnek csak valami morgást sikerült produkálnia rekedtes hangon. – Hogy aludtál? – Kivette a zsinórokat a füléből, majd Bill fölé térdelt, aki először fel sem fogta mi történik.

-Nagyon jól – mosolyodott el, amint észhez tért.

-Annak örülök! – Tom úgy simított végig az arcán, mintha az a legfinomabb porcelánból lenne, majd zavartan felnevetett. – Akkor menjünk reggelizni!

                RED TEAM WIN

Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy megint az ellenség nyert. Olivia morcosan kirántotta a fülesét, majd lejjebb csúszott az ágyon, hogy le tudjon feküdni. A sok üléstől már elgémberedett a háta, a sorozatos vereségtől pedig úgy érezte, kezd lehámlani az agykérge. Végül egy kis pihenés után bezárt mindent és kikapcsolta a gépet, amit utána lerakott a földre. Kinyújtózott és kihasználva, hogy még van ideje, felöltözött és az mp4- e társaságában elindult az utcára.

-Te meg hová készülsz? – kérdezte az anyja, aki az előszobában ülve szorgosan pötyögött valamit a laptopján, ami annyira fontos lehetett, hogy a tekintetét sem fordíthatta el.

-Futni.

-Meddig?

-Hát, arra gondoltam, hogy a parkig, azt megkerülöm, aztán vissza – mondta, mire egy színpadia sóhajt kapott.

-Nem úgy értettem. Mennyi ideig?

-Ja… Hát nem tudom. Most nem akarok rekordot dönteni, szóval… negyed óra?

-Jó, figyelni fogom! – figyelmeztette.

Persze, mint mindig, morogta magában Olivia, majd köszönés nélkül távozott. Odakint választott egy közepes tempójú zenét, majd arra kezdett el kocogni.

A park nem volt messze tőlük, még gyalog tempóval is ha öt perc. Odaérve keresett egy nagyobb árnyékot és lehevert a fűben. A zenét átállította egy kellemes, nyugtató számra. A szeme sarkából figyelte, ahogy egy kislány a csúszdán felfelé üldöz egy kisfiút, miközben az anyukák már a fényképező után nyúlnak.

-Szerinted nem aranyosak? – szólalt meg hirtelen Moe.

-Sosem értettem miért vannak úgy oda egyesek a kicsikért. Nyáladzanak, idegesítőek és semmiről sem lehet velük beszélni – panaszolta Olivia, majd a tekintetét inkább a felette lengedező fenyőágak felé terelte, amiket lassan lengetett a szél.

-Pont ez bennük a jó. Megtalálod bennük a régi önmagadat, amikor még te voltál ilyen gondtalan – Moe a térdére hajtotta a fejét, és úgy nézte a két apróságot. Aznap lila egyberuhát viselt és egy zöld masnis hajpánttal fogta hátra hosszú, barna haját.

-Most nincs kedvem beszélgetni, Moe – sóhajtotta Olivia, mire egy szemforgatást követően a lány köddé vált.

Olivia egy fájdalmas nyögéssel felült, és miután leporolta magát, folytatta a futást.

                -Andreas azt mondta megszerelték a villanyt, nem? – kérdezte Bill.

-Elméletileg, de a kapcsoló a lépcső tetején van – nyögött fel Tom.

-Én biztos nem megyek fel még egyszer, de ne hagyj itt lent! Mi van, ha lejön az az izé? – idegeskedett.

-Ha a szerelőt nem támadta meg, akkor minket sem fog – mondta bizonytalanul Tom.

-Ha fogom a kezed és mögötted megyek az jó?

-Miért én menjek előre?

-Mert én nem merek…

-Én úgy nézek ki, mint aki igen?

-Kérlek szépen! – könyörgött Bill boci szemeket meresztve Tomra, aki még így is kissé tétovázott. – Tomiii…

-Biztos fel kell mennünk azokért a ruhákért? Moshatnánk is akár… - mentegetőzött.

-Még ha tudnánk is hogy kell, nekem csak ez a pizsim van.

-Adok kölcsön! – ajánlotta fel Tom, mire a másik eléggé csúnyán nézett rá.

Úgy tűnt nincs választása, így szorosan megmarkolta Bill kezét és kinyitotta az ajtót. Egy kicsit várt, hátha megjelenik Szamara, ám miután a mellette álló türelmetlenül oldalba lökte, elindult felfelé. Először lassú léptekkel haladt a lépcsőfokokon, majd felmérve az esélyeit, megszaporázta a lépteit, majd odafent hevesen kezdett tapogatózni a falon. Amint meglett a kapcsoló, gyors mozdulattal felnyomta, de nem fordult meg, inkább várta Bill reakcióját.

-Na, mi van ott? – kérdezte, miután nem történt semmi, de Bill most sem válaszolt. Újra összeszedte minden megmaradt bátorságát, és amint belátta a helyiséget, megakadt a szeme az előtte gyülekező próbababákon.

A dobozok, amikben a ruháik voltak, ugyan úgy le voltak dobva a lépcső mellé, a babák viszont a helyiség többi részében voltak elszórtan úgy, hogy közlekedni még lehetett köztük. Volt, amelyiken nem volt ruha, ám a legtöbbön félkész vagy befejezett darabok voltak.

-Azta – szólalt meg végül Bill, és anélkül, hogy elengedte volna Tom kezét, elindult az egyik babához. – Hogy őszinte legyek, nem erre számítottam.

-Hanem? – kérdezte Tom.

-Nem is tudom… Egy hullára vagy hasonló – mondta, mire a raszta elnevette magát. Inkább nem vallotta be, hogy ő minimum egy Kör- kislányt várt.

-Azt nézd! – mutatott hátrafelé Bill.

-Melyiket?

-A sárgát!

A padlás hátsó részében volt egy fej és végtagok nélküli baba, akin egy sárga ruha volt. A stílusa azoknak a nőknek a ruháira emlékeztette Tomot, akik azokon a középkori festményeken voltak a művészettörténelem könyvében. Tele volt csipkékkel és gyöngyökkel, egyszóval tele volt díszítve. Látszott, hogy egy magasabb nő is a földön húzná maga után az alját, és a csuklórész is háromszögszerűen tágult.

-Vajon mennyit dolgozhatott ezeken valaki? – gondolkodott Bill.

-Lehet, hogy ez olyan volt neki, mint nekünk a játék – mondta Tom, majd megfordult és felkapta az egyik dobozt. – Viszont ezeket vigyük le! Utána, ha akarod még visszajöhetünk.

                Már csak egy óra volt hátra a megbeszélt időpontig, ennek ellenére Olivia már becsomagolta az Xboxot és kétszer leellenőrizte, hogy minden tartozéka bent van- e. Már fel is volt öltözve és milliószor leellenőrizte az igencsak minimális sminkjét.

-Miért vagy ideges? – kérdezte Moe, aki törökülésben az ágyon gubbasztott.

-Nem vagyok ideges – morogta Olivia, majd ennek bizonyítása képpen leült az íróasztalhoz és szembefordult a kitalált lánnyal.

-Persze, persze… Na, hallgatlak! – pislogott rá ártatlanul.

-Úgyis tudod…

-De szeretném a te szádból hallani! – erősködött, és úgy tűnt elérte a célját.

-Csak szeretném ezzel elintézni a dolgot és nem tovább bonyolítani.

-Sikerülni fog! – nevetett csilingelő hangon a lány, majd felállt és az akváriumhoz szökkent.

-Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott fel. – Lehet, hogy Bill átlát majd rajtam.

-És Tom? Régen nagyon odavoltál érte, vagy rosszul emlékszem?

-Igen, de… Miért beszélgetek én veled, ha úgy is mindenre tudod a válaszom?

-Mert túl egyedül vagy – Moe szembefordult Oliviával, és kissé szomorkás, komoly tekintettel nézett rá. Olivia erre nem tudott mit reagálni, de nem is volt alkalma, ugyanis a lány a következő pillanatban eltűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés