A kocsiból kiszállva Bill nagyot nyújtózkodott. Úgy érezte végtelen energiája lenne bármihez, és tudta, hogyha Tom ezt meghallja, örülni fog. Na, meg persze egoistán fog vigyorogni egész nap, amiért ez nagyrészt neki köszönhető, de ezt képes volt elviselni.

A kocsi másik felén is becsapódott az ajtó. Tom zsebre vágta a slusszkulcsot, majd az öccse felé fordult és elmosolyodott. Bill is visszamosolygott. Úgy tűnt, hogy hosszú ideje ismét ugyan arra gondolnak, és ez mindkettejüket megnyugtatta némiképp.

Tom úgy érezte a lehető legjobb úton van ahhoz, hogy megfejtse Billt. Ahogy rá mosolygott, büszke volt magára. Tudta, hogy az a mosoly neki szól, és valahol, még ha Bill nem is annak szánta, egy köszönet.

Aztán megpillantotta valamivel távolabb a bejárati ajtóban álló anyjukat.

- Sziasztok, fiúk! –Ahogy ott állt, részben úgy nézett ki, mint egy türelmetlen anya, aki némiképp csalódott a fiaiban, azonban egyáltalán nincs meglepve; részben, pedig mint egy megfáradt nő, aki álmatlanul végigaggódta az éjszakát.

- Szia, anya! – szólalt meg végül Tom. – Hogy vagy?

Simone egy darabig rezzenéstelen arccal nézte őket, majd felsóhajtott, és visszasétált a házba.

Bill ekkor kifújta a levegőt, amit eddig észre sem vett, hogy bent tartott.

- Nehogy most úgy tegyél, mintha megbántad volna! – lépett mellé Tom, szúrós tekintettel. És igaza volt, rohadjon meg ott ahol van, igaza volt. Nem tehetett úgy, mintha Tom erőszakkal rángatta volna el, mert magától követte. Nem tehetett úgy, mintha végig kellemetlenül érezte volna magát amiatt, amit csináltak, mivel élvezte. – Gyere, menjünk! – mondta kis idő után Tom, majd elindult a ház felé.

Bill nem tehetett mást, követte.

Az ajtót becsukva maga után az egyik fele azonnal a szobájába akart menekülni, a másik viszont egyenesen, magabiztos léptekkel a nappaliba ment és leült Tom mellé a kanapéra, szembe az anyjukkal. Most, hogy újra egésznek érezte magát, nem akart újra elmenekülni. El Tomtól. El a felelősségtől. Nem akarta darabokra hullva bámulni a világot, miközben egész álló nap önmagát gyűlöli minden gondolatával. Feledni akart, és ha ehhez Tom segítségére volt szüksége, akkor Tom mellett marad.

- Nos… - kezdett bele Simone. – Hallani akarom, hol voltatok tegnap este! Részletesen. Mindent.

Az ikrek tanácstalanul egymásra néztek. Bill az ajkába harapott, Tom pedig hosszan, mélyeket lélegzett.

- Nem hallom, hogy valamelyikőtök kezdené – türelmetlenkedett.

- Mi… - kezdett bele Bill. – Átmentünk Andreashoz. Filmet néztünk és Tom elaludt, mi pedig nem akartuk felébreszteni, úgyhogy gondoltuk nem lesz baj, ha ott töltjük az éjszakát.

Bill csak reménykedni tudott abban, hogy jól emlékezett a történetre, amit Tom talált ki alibinek.

- Tudod, Bill – sóhajtott az anyjuk, - ezt még el is hinném, ha nem hívtam volna fel este Andreasékat, hogy nem- e tudják, hol vagytok…

Bill megdermedt, és hirtelen eltűnt belőle minden magabiztosság, amit addig érzett.

- Tom? – fordult az idősebbik felé, aki nyelt egyet.

- Nos… Mi csak meglátogattuk a nagyiékat – mondta. Ez igaz is volt…

Simone egy darabig felváltva hol Tomra, hol Billre nézett.

- És erről nekem miért nem lehetett szólni? – kérdezte.

Egy rövid csend következett, mivel hirtelen egyiküknek sem jutott eszébe semmi jó kifogás.

- Nem tudom – mondta Tom. – Billnek szüksége volt arra, hogy kicsit távol legyen a farmtól, viszont nem akartam, hogy még ezzel is foglalkoznod kelljen. Sajnáljuk!

Tom még saját maga is meglepődött, milyen könnyedén jutott eszébe az egyik kibúvó a másik után úgy, hogy közben nem is hazudott. Billnek tényleg szüksége volt erre. És az anyjuk tényleg jobban járt, hogy nem tudott róla. Csupán azt hagyta ki, hogy miről…

- Ugye tudod, hogy egész este egy percet sem aludtam. Azt hittem valami bajotok esett. Hogy valahol ti is az erdőben… - Hirtelen nem tudta folytatni. Mély levegőt vett, majd a tenyerébe temette az arcát. – Most egy kicsit… Hagyjatok.

Mindketten gondolkodás nélkül felálltak és elsétáltak. Bill meg akarta kérdezni, hogy „minden rendben lesz?”, de rájött, hogy felesleges. Semmi sincs rendben. Itt már jó ideje semmi sincs rendben.

Ő egyenesen feltrappolt az szobájába, és habár hallotta maga mögül Tom követő lépteit, nem bírt különösebb jelentőséggel. Csak a négy fehér falat akarta, amik körbezárják, mintha csak egy cella falai lennének. De vajon ez a cella kint tart valamit, vagy bent? Ezt még Bill sem tudta megmondani, habár nagy esély volt arra, hogy mindkettő.

Súlytalan mozdulatokkal leült az ágy végébe, majd görcsösen a térdeibe kapaszkodva a parkettát bámulta.

Tom leült mellé, de nem közvetlenül, ahogy Bill tette korábban, hanem egy arasznyit távolabb. Aztán vagy egy órán át nem történt semmi. Tom azt próbálta kitalálni, mire gondolhat az öccse, Bill viszont próbált semmire sem gondolni, csak a falon levő óra mutatóinak monoton ütemére koncentrált. Ez valahogy megnyugtatta, egy idő után el is felejtette, min is idegeskedett.

Tom hirtelen oldalba bökte, amitől kicsit összerezzent, de végül felemelte a tekintetét a rasztára, aki az ablak felé mutatott.

Egy apró veréb szállt le a nyitott ablak párkányára. A fejét oldalra fordította, az ikreket nézte. Csiripelt kicsit, majd a másik oldalára fordította a fejét, és azzal a szemével is megnézte magának őket. A következő pillanatban a nap előbújt egy felhő mögül, és az ablakon át bevilágított a szobába. Látni lehetett, hogy por száll a levegőben mindenfelé.

A madár barna tollain megcsillant a napfény, ahogy verdesett párat, majd rászállt a szék támlájára, pontosan az ikrek elé. Tovább csiripelt.

Tom és Bill halványan mosolyogva összenéztek.

Amilyen apró és törékeny állat volt, annyira volt szabad, mégsem röppent el, amikor Bill kinyújtotta felé a kezét. Egy darabig csak még hangosabban csiripelt, majd kitárta a szárnyait és felröppent a szekrény tetejére, ahova már nem értek el a napsugarak, viszont ez nem igazán zavarta.

- Hagyd, meg van ijedve! – suttogta Tom, viszont Bill már felállt és kinyújtotta a mutatóujját a veréb felé. Az apró madár nem törődött vele, csak az egyik, majd a másik szemével is lenézett rá. – Bill! Hagyd szegényt!

A következő pillanatban a veréb visszaröppent az ablakba. Egy darabig kifelé nézett, majd hátrafordult, még egyszer megnézte mindkettejüket, csiripelt egyet, és elrepült.

A nap ezt követően pedig bebújt egy újabb felhő mögé, mintha a napfény csak a veréb jöttét és mentét kísérte volna, majd a madárral együtt távozott.

- Elijesztetted! – korholta le Tom az öccsét, aki közben az ablakhoz sétált, mintha csak azt nézné, merre szállt a madár.

- Tom? – fordult felé egy kis idő múlva Bill. – Nem megyünk fel a dombra?

Tom ettől teljesen ledöbbent. Bill, aki eddig ismeretlen okból kifolyólag ebbe az emeleti vendégszobába száműzte magát, most fel akart menni a dombtetőre, ahonnan Gordon minden nap a farmot kémlelte a lemenő nap fényében. Igaz, Bill azóta járt már odafent, de akkor egyedül ment fel vagy Tomot követte oda. Az lepte meg főleg, hogy elhívta magával. Azt akarta, hogy mindketten menjenek. Együtt. Egyszerre.

Talán már újra bízik bennem…

- De hát… még csak kora délután van… - mondta Tom. Ő maga sem tudta, miért hozta fel ezt az érvet, hiszen Bill elég nagy lépést tett előre azzal, hogy elhívta magával a dombra. Miért visszakozik akkor meg?

- Tudom – válaszolta Bill kifejezéstelen arccal. – Ezért most akarok felmenni. Már rengetegszer láttam a naplemente fényében a farmot és az erdőket. De így még… hát, szerintem sohasem.

      A konyha és az előszoba mellett elhaladva nem látták Simone- t, így biztosra vették, hogy a szobájában van. Arra az esetre, ha aludna, hangtalan léptekkel hagyták el házat. Az erdő felé közeledve Bill esküdni mert volna rá, hogy verébcsiripelést hall.

A szokásos útvonalon mentek felfelé, és egy idő után Tomnak feltűnt, hogy ikre egy pontba néz végig, fel a célhoz. Kétszer majdnem orra esett, de egyszer sem fordította el a tekintetét, mintha nem akart volna meglátni valamit. Vagy az egész erdőt nem akarta látni. Úgy ment át rajta, mintha ott sem lett volna.

Érdekes…

Amikor felértek, Tom törökülésben helyet foglalt a fa árnyékában, Bill pedig kissé a szemét dörzsölgetve, de követte a példáját. Sikerült pislogás nélkül végigmennie a fák közt, amivel enyhén a frászt hozhatta a bátyjára, a szeme pedig kiszáradt, de sikerült.

Tomot ezúttal sem kötötte le a látvány. Sosem értette Gordon mit látott olyan csodálatosnak ebben a képben. Talán azt, hogy a farm, ami előtte elterül, az ő otthona. Innen fentről kicsinek tűnik, ám az övé. Igen, ebből a szemszögből még sosem vizsgálta a dolgot.

Megpróbálta ugyan úgy látni az elé terülő látványt, ahogy Gordon tette.

Sikerült is neki. Ugyan azt látta, mint amit a nevelőapjuk. Gordon Trümper otthonát. Nem Bill Kaulitzét, vagy Tom Kaulitzét. Gordon Trümperét.

Vajon Bill mit lát, ha lenéz?

Nagy esély volt arra, hogy ugyan azt. Sőt, lehet Bill már korábban is látta, amit Gordon látott. De ha nem ugyan azt látja? Az megmagyarázná, miért nem akarta látni az erdőt felfelé menet.

Hirtelen odafent ülve annyi lett újra a megválaszolatlan kérdés a mellette ülő személlyel kapcsolatban, hogy a két kezén sem tudta volna megszámolni. És a kérdéseiből kapott vajon eddig bármelyikre is választ? Lehet, hogy csak nem vette észre…

Ami egyértelmű volt eddig: Billt valami belülről emészti, aminek köze van Gordon halálához, de nem konkrétan az esemény maga.

A történtek után hosszú ideig Bill nem beszélt senkivel, mindenkit került. Csak akkor ment ki a szobájából, ha ennivalót vitt fel magának, vagy Andreast látogatta meg.

Vajon Andreas tudhat bármit is?

Mindenképp meg kellett látogatnia a szőkét. Tudni akarta, mi marcangolja Billt belülről. Segíteni akart rajta, és ha Bill nem hajlandó elmondani, miért fordult be, akkor majd kideríti magától.

„- Már nem Gordon miatt vagy ilyen?

- Milyen?

- Ilyen… magányos

- Talán véd…

- Mitől?

- A világot tőlem.”

       Nem sokkal később elindultak vissza a farmra. A napi teendőket mindenképp el kellett végezni, habár mindketten szívesen maradtak volna fent, a gondolataikba merülve.

Tom meglepődött, amikor visszafelé Bill már nem csak egy pontba fókuszált, hanem úgy ment végig a fák közt, mintha felfelé is hasonlóképp tette volna.

- Át kell öltöznünk… - törte meg a csendet Bill, amikor már majdnem az ajtónál jártak. Tom pillanatokig csak értetlenül nézett rá. – Ilyen cuccokban nem almozhatunk…

Tom felfogta és bólintott. Túlságosan elmélyedt a saját világában.

Bill felment az emeletre, Tom pedig először a szobájába ment be, ahol előkotorta a munkás ruháit, az ágyra dobálta, majd a fürdő felé fordult. Két ajtó nyílt oda, egy a folyosóról, egy pedig Tom szobájából. Ahogy megérintette a kilincset észrevette, hogy a küszöbön fény szűrődik át halványan.

Kettőt kopogott.

- Anya, bent vagy? – kiáltott be, de nem jött semmi válasz. Újra kopogott. – Anya!

Lehet, hogy csak felkapcsolva maradt a villany, gondolta, majd lassan kinyitotta az ajtót.

Először az tűnt fel neki, hogy a kádnál el van húzva a függöny, mint amikor valaki fürdik.

- Anya?

Egy lépéssel ment csak közelebb. Érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban kalapál a mellkasában és a torka összeszorul.

- Anya…

Csak egy nagyon kicsit húzta el a függönyt. Épp hogy csak belásson, nem tovább. A víz vörösre színeződött, és a test mozdulatlanul feküdt benne. Ennyit látott. Nem többet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés