-Ne hívj már Blair- nek! – morogta Bill. Épp matekóra volt, a tanár a táblára írt, Tom pedig lehajtott fejjel rázkódó vállal ült a helyén.

-Miért? – suttogta a raszta. – Szerintem tök jó név! Illik hozzád!

Bill csak a szemét forgatta és próbált a feladatra koncentrálni. Ez általában nem ment neki, mivel Tom mindig kitalált valamit, amivel idegesítheti. Az órák többsége így telt napok óta. Ebből az órából már csak tíz perc volt hátra, de Bill számára ez inkább éveknek tűnt.

-Héj, Bill! – lökte oldalba Tom.

-Mivan? – sóhajtotta. – Vettél nekem szülinapomra bugyit?

A kérdést követően Tom hangosan felröhögött, mire az egész osztály felé fordult.

-Trümper! – szólt a tanár. – Mi olyan vicces?

-Se- se- semmi ta- tanár úr – dadogta Tom, aki alig tudott beszélni a visszafojtott nevetőgörcs miatt.

-Nekem nem úgy tűnik – morogta. – Állj fel, fiam, és gyere ki ide!

Hirtelen nagy csönd lett. A raszta megszeppent arcot vágva csoszogott ki a táblához. Végigmérték egymást a tanárral, majd végül a fiú törte meg a csendet.

-Öhm… tanár úr? – mondta halkan. – Kimehetnék vécére?

-Tartsd vissza! – morogta a tanár. – Most pedig meséld el, min röhögtél!

Tom egy darabig tanakodott, hogy mit mondjon, illetve hogy mondjon- e valamit, de végül megszólalt.

-Egy lányon – jelentette ki, mire a tanárnak a plafonig szaladt a szemöldöke.

-Csak ugyan?

-Igen, tanár úr – hajtotta le a fejét a raszta.

-És megtudhatnánk, hogy ki az a lány?

-A neve… - vigyorodott el a fiú. - …Blair.

-Milyen Blair?

-Dögös! – mondta Tom, mire mindenki felnevetett, kivéve Billt. Ő leesett állal ült a helyén. Nem akarta elhinni, amit lát…

-Na, de Trümper! – csapott az asztalra a tanár. – Ez a hölgy itt tartózkodik?

-Nem tudom! – nevetett fel Tom, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Billével, aki le volt sokkolódva. Okkal.

-Hogyhogy nem tudja? – vonta fel a szemöldökét a tanár. – Itt van vagy nincs?

-Mondom, nem tudom! – billentette oldalra a fejét a fiú. – Kimehetek már?

-Persze, persze… - intett a tanár, majd visszafordult a táblához. – A társaság pedig hagyja abba a röhögést. Igen, Kaulitz?

-Kimehetnék én is? – kérdezte Bill.

-De csak gyorsan! – legyezett a tanár, de mire kimondta, a két fiú már kint volt az ajtón. A mosdóig szótlanul mentek, majd a fiatalabb magukra zárta az ajtót.

-Ez meg mi volt? – rivallt a rasztára, aki vigyorogva meresztett rá nagy szemeket.

-Hogy érted?

-Meg fogják kérdezni, hogy ki az a Blair – lökte vállba Bill, mire a mosoly eltűnt. – Mit fogsz mondani?

-Nem tudom… - rántott vállat, amitől a fiú csak még idegesebb lett.

-Azt ugye tudod, hogy ki ül az ablak mellett leghátul? – fonta keresztbe maga előtt a karjait.

-Ja! Drawson! – vágta rá.

-Milyen Drawson? – vonta fel a szemöldökét Bill.

-Bla… Úr isten! – csapott a homlokára Tom, majd megragadta a fiatalabb vállát. – Segíts!

-Én ugyan nem! – tolta el magától. – Te keverted bele maga, Mr. Világ barma, te is mászol ki belőle!

-De kérlek! Könyörgöm! – esett térdre Tom. – Annyira csúnya…

-Azért ennyire nem csúnya!

-Nekem igen! – vágta rá Tom. – Kérlek! Kaptál tőlem egy telefont!

-Ajándékba! – nevetett fel Bill. – És mégis, hogy segítsek?

-Nem tudom! – állt fel Tom. – Csak VALAMIT!

-Jól van, na! – sóhajtott Bill. – De kérek gondolkodási időt! Addig ne beszélj senkivel és maradj a közelemben, oké?

-Oké, de siess!

Aznap Billnek már nem jutott eszébe semmi mentő ötlet Tomnak, pedig jó páran keresték a kérdéseikkel. Rendesen elszúrta a dolgot! Még otthon is ezen agyalt, miközben várta, hogy véget érjen az anyja „műszakja”, de nem jutott semmire. Másnap reggel, amikor végigmérte magát a tükör előtt, hirtelen ötlete támadt. Gyorsan összeszedte magát és egészen a suliig futott, ahova kivételesen előbb ért be, mint a raszta. Minden perc idegőrlő volt, amíg rá várt. Amikor a fiú végül megérkezett, Bill csak annyi időt hagyott neki, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Egyből elmesélte neki az ötletét, minek következtében Tom enyhén szólva lesokkolódott.

-Hogy mit csináljak? – szedte végül össze magát. – Te tiszta hülye vagy!

-Nyugi, nem lesz gond! – nyugtatgatta Bill. – Ez után senki sem fog emlékezni a tegnapi alakításodra.

-Nem, mert azzal lesznek elfoglalva, hogy…

-Tom! – nézett rá csúnyán a fiatalabb. – Megcsinálod vagy bevallod nekik, hogy én vagyok „a dögös Blair”?

Tom egy kicsit hezitált, amire Billnek csak annyi volt a reakciója, hogy: - Oh, ugyan már! Vicces lesz!

A raszta nagyot sóhajtott.

-Egyszer még kinyírlak ezért! – mondta morcosan, majd mindketten helyet foglaltak. – De nincs B terved? Mármint…

-Tom!

-… mi lesz, ha…

-Tom!!!

-… de én nem…

-TOM! – kiáltotta Bill, de egyikük sem tudta folytatni, mivel megérkezett Georg. Mindkét fiú a hosszú, barna hajút nézte, aki csak véletlenül keveredett bele a beszélgetésbe.

-Mi van? – törte meg végül a csendet. – Baj, hogy most nem a klotyóban találtam rátok?

Aznap is elérkezett az ebédszünet ideje. A négyes – Bill, Tom, Georg, Gustav – ismét együtt ültek és épp ették a kajájukat, amikor Bill oldalba bökte a rasztát, aki csak fintorgott egyet, majd felállt.

-Hova mész? – kérdezte Gustav.

-Mindjárt meglátod – sóhajtott Tom, majd felállt az asztalra és megvárta, amíg mindenki rá figyel. Még vetett egy utolsó pillantást Billre, aki vigyorgott, mint a tejbe tök, majd visszafordult a tömeghez.

-KAJACSATA! – kiáltotta, majd felkapott egy sütit és Billhez vágta, akit váratlanul ért a dolog, de örült, hogy Tom meg merte csinálni. Annak pedig még jobban örült, hogy a dolog hatást ért el, ugyanis a többség elkezdett az étellel dobálózni. Eközben a két fiú fogta a táskáját és kislisszolt az udvarra.

-Amikor azt mondtam, hogy „dobj meg valakit!”, nem úgy értettem, hogy engem – mondta a fekete hajú, miközben futottak a folyosón.

-De azt sem mondta, hogy ne téged! – nevetett Tom, mire Bill is elmosolyodott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés