Tom lecsapta a mellette csipogó órát, talán kicsit erősebben is a kelleténél. Az idegesítő kis tárgy már percek óta nem hagyta aludni. Az elején megpróbálta ignorálni a monoton hangot, de amint elkezdett fájni tőle a feje, feladta a harcot. A hátára fordult, karját pedig a szemei elé fektette. Végül egy sóhajjal elkezdte maga mellett keresgélni a telefonját és a fülhallgatóját, lemondva arról, hogy visszaalszik. Amint megtalálta, gyorsan keresett egy pörgősebb zenét a ’Ébresztő’ nevű listából és kétszeri hallgatás után már fent is volt. Csak zenére tudott elaludni, és csak zenére tudott kelni, máskülönben órákig csak jobbról balra dobálta magát az ágyon, vagy délig alszik.
Amint úgy érezte, hogy már képes nyitva tartani a szemét és nem áldozatául esni a párnák és a matrac csábító puhaságának, kimászott az ágyból. Kiválasztotta a szombati kupacból a legkényelmesebb gönceit, majd beágyazott és elindult a konyhába.
-BIIIILLL!!!- dörömbölt a szomszéd szoba ajtaján, ahogy elhaladt előtte. – REGGEL VAN!!! – kiáltotta még hozzá, majd lecammogott a lépcsőn.
-Mi? – jött a motyogó hang a takaró alól. Illetve mellől…
Bill sosem aludt a takaró alatt. Hiába ágyazott meg vagy próbált normálisan aludni, a vége mindig az lett, hogy összegyömöszölte maga mellett a takarót és hozzábújt. Csak így tudott elaludni, félig betakarva, félig mégsem. Ha alatta volt, túl meleg, ha felette, túl hideg. Meg aztán a lábfejét is mindenképp be kellett dugni a takaró alá, mert még gyerekkorából megmaradt az „ágy alatti mumus” félelme. Persze, már nem hitt benne, de a berögződés megmaradt.
Végül egész gyorsan sikerült helyre raknia a zűrzavart a fejében. Tom ébresztette, mert… mennyi is az idő? Lassan kiemelte a takaróba fúrt fejét, és felnézett a falon levő órára, ami 13:17- et mutatott.
Még csak reggel 10 van, mondta magában és visszanyomta a fejét a takaróba. Az óra már fél éve három órát késett, de valahogy mindig volt jobb dolga, minthogy átállítsa. Majd valamikor nyáron újra állítani kéne úgy is, akkor meg tök mindegy, nem? Meg délben harangoznak, úgyhogy annyira nem tévedhet el időben. Az átállításhoz létrát kéne keresni, vagy egy széket, amire felállhat. Aztán fel kéne rá lépni, levenni az órát, eltekerni a helyes időre, aztán visszatenni, visszavinni a széket és eldicsekedni Tomnak. Túl sok meló, egy hét alatt sem lenne képes mind megcsinálni egyedül.
Apropó Tom, akart valamit, nem? Fel kéne kelni, nem? Nem? Ugye nem? De…
-Mrrr…
Végül a összeszedte magát, lerúgta a takarót a földre és imbolygó léptekkel elindult a konyhába.
Tegnapi pizza vagy müzli? Pizza vagy müzli? Hmm, a müzli egészségesebb, de nem kéne elpazarolni a pizzát. Nehéz döntés…
-Mit csinálsz? – jött mögüle egy fáradt hang.
Ijedtében megfordult és az öccse fáradt szemeivel találta szembe magát.
-Bill! – kiáltott rá. – Már mondtam neked, hogy ne úgy közlekedj, mint egy szellem és ne lopózz a hátam mögé mikor gondolkodom… öhm, mit csinálsz?
-Müzlit eszem, tiéd lehet a pizza – mondta egykedvűen, majd elővett egy karton tejet hűtőből és leült az asztalhoz.
-Hát… oké, de csak most az egyszer – mondta Tom, majd ő is leült mellé.
Szinte végig csendben ültek, aztán amikor Bill befejezte az evés, behunyta a szemeit és előre döntötte a fejét. Tom nem mozdult és nem adott ki hangot, várt. Pár másodperc múlva az öccse felemelte a fejét és mosolyogva nézett rá.
-Játszunk?
Halkan osont át a sikátoron. Próbált olyan lassan menni, amennyire csak tudott, hogy ne csapjon zajt. Ha észreveszik, hogy fut, azonnal kiszúrják, így csak lassan, sétálva mozoghatott. Amint kiért az utcára, a napsütésbe, meglátott egy három- négy tagból álló csoportot, akik a túloldalon beszélgettek. Odaállt közéjük, de nem a beszélgetés miatt, csalinak. Nemsokára meg is jelent az ellenfél. Ő is sétált, nehogy Bill kiszúrja. Kár, hogy korábban látta futni…
Valószínűleg észrevette a csoporthoz csapódó Bill, így egyenesen elindult feléje, mielőtt viszont odaérhetett volna, a semmiből előtűnt egy csuklyás alak és szinte azonnal nyakon szúrta az ellenfelet.
-Nyertünk – kiáltott fel Bill, majd hátrébb rugaszkodott az asztaltól. A fejhallgatóját az ölébe fektette és büszkén a szomszéd asztalnál ülő bátyjára nézett. – Ügyes voltál, Tomi!
-Jól odacsaltad, mattot adtál neki, én pedig megnyertem nekünk a kört – dőlt hátra ő is a székében, majd hátrafordult és simogatta Bill fejét. – Te is nagyon ügyes voltál!
-Tudom – mondta vigyorogva, majd visszagurult a székével a monitor elé. Az üzeneteik közé persze újra került egy rakás új „csalók!”, „cheaterek!”, „rohadjatok meg!” és egyéb hasonló, de Bill szokás szerint csak otthagyta őket olvasatlanul, míg Tom rendszeresen törölte ezeket.
-Most játszunk valami mást! – jelentette ki Bill. – Mára elég volt ennyi Assassin’s Creed…
-Oké. Mit szeretnél? – kérdezte Tom mosolyogva.
-Nem tudom. Mindenhol mi tartjuk a rekordokat, így nem vicces. Nincs benne kihívás…
-Keressünk valami újat?
-Oké – bólintott, de mire kimondta, Tom már meg is nyitotta a böngészőt.
-Mit szeretnél? TPS vagy FPS? Vagy valami MOBA? Úgy hallottam abból most van egy új, ingyenesen letölthető. Rákeresek!
-Oké.
-Heroes of the Storm. Hmm… jól hangzik és jól is néz ki.
Bill monitorán megjelent Tomtól egy üzenet, amiben egy linket küldött a játék hivatalos oldaláról. Valóban ígéretesnek tűnt, de pont ugyan olyannak is, mint egy League of Legends, vagy Dota 2.
-Ebben sincs semmi új – húzta el a száját.
-Na, majd én mutatok nektek valami újat!!!
A szoba ajtaja kivágódott és Andreas lépett be rajta. Bill csak nagy szemekkel nézett a szomszédban lakó barátjukra, Tom pedig ijedtében felkiáltott.
-Miért mászkáltok úgy, mint egy nindzsa? – kiáltott rájuk.
-Ne ordíts már, kiszakad a dobhártyám…
-Különben is, mit keresel itt, Andreas? – kérdezte halkabban, de még mindig idegesen Tom.
-Szóltam Billnek, hogy jövök – morogta, amolyan „mintha nem lenne egyértelmű” hangnemmel.
-Tényleg? – sziszegte Tom. – Mintha elfelejtette volna említeni…
-Hát öhm… Hogy is volt az a játék, Tom?
-Nem, nem, nem, nem, nem!!! – vágott közbe Andreas. – Semmi játék, és most mindketten kikapcsoljátok a gépet, különben baltával vágom el a netkábelt!
-Könyörülj rajtunk! – nézett rá ijedten Bill.
-Mit ártott neked az a szerencsétlen kábel?
-Nekem semmit, nektek viszont annál többet – nézett végig rajtuk. Tom kiengedett rasztákkal és ötször nagyobb ruhákban, mint amikben kéne, Bill pedig pizsamában.
Őszintén szólva, nem volt meglepve. Mióta betöltötték a tizenhatot és elköltöztek a szüleiktől, nem járnak iskolába és minden idejüket a számítógép előtt töltik valami játékot játszva. Kétségtelenül számtalan helyen ők tartják a világcsúcsokat mindenféle csalás nélkül, de ez akkor is függőség. Billnek eszméletlen memóriája van, a logika felső határát megtestesítve, Tomnak pedig remek érzéke van a stratégiához és a különböző rendszerek kiismeréséhez, és ezzel megteremtik a tökéletes páros bármilyen játékhoz, viszont az, hogy másfél éve nem mozdultak ki a házból – és igen, még a kaját és a bevásárlást is házhozszállítással képesek végezni – nem normális.
-Mire készülsz? – nézett rá gyanakvóan Bill.
-Tom, kikapcsolod mindkét gépet, most! – utasította az idősebbet. – Bill, te pedig velem jössz! Veled kezdem!
Bill nem mozdult a helyéről, Tomot nézte válaszra várva, az idősebb viszont szó nélkül nézte Andreast.
-Nem! – mondta.
-Ki kell mozdulnotok!
-Tudod mi fog történni…
-Nem a városba, csak a kertbe kezdetnek. Kérlek! Jót fog tenni nektek!
-Nem!
Andreas felsóhajtott. – Nézd, Tom! A legjobb haverom vagy és nem akartam ehhez folyamodni, de nem hagysz választást. – Két várakozó, kíváncsi szempár meredt rá a besötétített szobából. – Játszunk egy játékot!
Széles, gonosz vigyor jelent meg Tom arcán. – Játékot?
-Igen! Téttel!
-Hallgatlak – mondta. Billnek rossz előérzete volt. Andreasnak két lehetősége van, hogy legyőzze Tomot. Vagy valami kültérit játszat vele, vagy valamit, amihez izomzat kell. És mivel a tét a házból való kimenésük volt, csak a szkander jöhetett szóba. A mozgáshiánytól Tom izomzata már- már teljesen leépült, így Andreasnak 90% volt győzni. Túl sok…
-Benne vagyok! – mondta Tom, majd felállt a székéből.
-Mi? Miről van szó? – kapta fel Bill a tekintetét. Már megint elbambult gondolkodás közben.
-Szkanderezünk – nézett felé magabiztosan mosolyogva a szőke.
-Nem létezik…
-Hatból három? – kérdezte lihegve Tom.
-Nem tök mindegy? – nézett rá Andreas unottan. Mindhárman tudták, hogy nem nyerhet Tom, de úgy látszik neki a „vereség” kínai szónak számított.
-Újra – mondta elszánt tekintettel.
-Nem – mondta Bill. – Most én játszok!
-Te? – nézett rá kétkedve Andreas. Tom sem tűnt bizakodóbbnak.
-Helycsere – mondta, majd törökülésből felállt a székről és máris ott állt Tom helyére várva. Végül a bátyja átengedte neki a helyét és Bill Andreasszal szemben találta magát, aki már nyújtotta is a kezét, azonban Bill elemelt az asztal másik végéből egy kártyapaklit.
-Póker – mondta.
-A-a, szkanderről volt szó – rázta a fejét a szőke.
-Ha legyőzöl engem pókerben, kimegyünk veled – mondta teljesen komoly arccal a fekete hajú. Nagyon ritkán látni ilyen komolynak, gondolta magában a másik kettő.
-Legyen – sóhajtott lemondóan Andreas, majd meglepődött, amikor Bill átnyújtotta neki a paklit. Miközben a lapokat osztotta, rádöbbent, hogy kivel játszik épp. De aztán rájött, hogy ez félig szerencsejáték, hiába számolja Bill a lapokat. Ugyan annyi esélye van nyerni, mint veszíteni.
Mielőtt felemelték volna a kártyákat, Bill megkérte Tomot, hogy húzódjon mögéje, így nem látja Andreas kártyáit és eltávolodnia sem kell.
Már régen is, minél távolabb kerültek egymástól az ikrek, annál életképtelenebbek lettek. Külön szobában aludtak, de Andreas már megfigyelte, hogy az ágyaik ugyan ahhoz a falhoz vannak húzva, hogy közel legyenek még álmukban is. Egyszer szemtanúja volt Tom kirohanásának, amikor az öccse nélkül volt. Teljesen el volt veszve, mindenkivel csak ordítva tudott beszélni, és Billt kereste. Amikor megtalálták egymást egyértelművé vált, hogy Billel sem volt jobb a helyzet. Sírva borult a bátyja karjaiba és közben bocsánatot kért. Később kiderült, hogy pár srác poénból bezárta a wc- be, Tom pedig úgy tudta, visszament az osztályterembe. Abnormálisan viselkedtek egymás nélkül. Viszont, ha együtt voltak Tom lenyugodott, Bill pedig magabiztossá vált és biztonságban érezte magát.
A játék csupán pár percig tartott. A befejezés következett, az utolsó kártyaletétel. Andreas pimasz mosollyal az arcán nézett Billre.
-Sajnálom, Bill… – mondta, majd leterítette a lapjait. - …de ez Full House.
A meglepődés és kétségbeesett arc elmaradt, helyette Andreas Tom gonosz mosolyával nézett szembe.
-Tényleg sajnálatos – mondta Bill egykedvűen, majd ő is kiterítette a lapjait. – Royal straight flush.
-Nyertünk – vigyorgott Tom, majd átkarolta az öccse derekát és a vállára tette a fejét. – Na? Maradsz még vagy hazamész?
-Mi a szar? – nézte a lapokat Andreas. – Egy évezredben egyszer fordul elő egy ilyen…
-Úgy látszik mázlim volt – váltott a mosolygós, vidám énjére Bill.
Nem akarta elhinni. – Visszavágó!
-Nem, sajnáljuk – mondta Tom még mindig győzelemittasan vigyorogva. – Megegyeztünk. Ha legyőzöd Billt, kimegyünk.
Megvagytok!, vigyorodott el Andreas.
-És ti sosem csaltok, ugye? – mosolyodott el halványan.
-Soha, csak a vesztesek csalnak – mondta Tom.
-És mindig betartotok mindent…
-Mire akarsz kilyukadni? – nézett rá gyanakvóan Bill.
-Hát, arról nem volt szó mi történik, ha ti nyertek…
-Ha mi nem csalunk, te sem csalhatsz Andreas – morogta Tom.
-De… Játszunk még valamit!
-Nem! Mi vissza felmegyünk játszani, te meg csinálj, amit akarsz!
-De én még játszani akarok, Tomi – mosolygott rá édesen Bill. A szeme úgy csillogott, látszott rajta, hogy tényleg élvezi.
Hiszen ezt akartad, nem?, gondolkodott magában Tom. Valami új játékot kipróbálni, ugye Bill?
-Miben akarsz veszíteni? – kérdezte szigorúan méregetve Andreast.
-Én? Semmiben – mondta. – Ti játszotok egymás ellen. Méghozzá sakkoztok.
-Jó!
-Nem!
-De miért, Tomi?
-Egyrészt: Valami nem stimmel, csak az arcára kell nézni. Másodszor: Nem játszok ellened.
-Még sosem játszottunk így. A póker is tetszett, kérlek Tom – nézett a bátyjára azzal a tekintetével, amelyikről tudta, hogy a gyengéje.
-Bill…
-Kérlek, olyan jól szórakozom!
-Bill!
-Tomiiiii….
-Bill!!!
-El van a gyerek, ha játszik, Tom – nézett rá az asztal másik oldaláról Andreas. – Estig meggondolhatod magad. Majd felhívlak, ha nem változott a számotok…
-Nem – vágta rá Bill vigyorogva.
-Oké, akkor szerintem hagylak gondolkozni – állt fel a szőke. – Győzködd a bátyádat, ha játszani akarsz, Bill!
-Fogom – ígérte meg, majd Andreas anélkül, hogy bárki kikísérte volna, távozott.
-Mondtam, hogy olyan, mint a Dota – mondta Bill. Már este 11 felé járt az idő, de ők még játszottak az új játékkal, amit Tom talált, mielőtt Andreas megjelent.
-De azért mégis más – toldotta meg Bill gondolatát Tom, de gyorsan elterelődött a figyelme. – Ugye nem akarsz sakkozni holnap?
-Dehogy nem – vágta rá egyértelműként a kisebb. – Vicces lesz, és ha valamelyikünk veszít is nyerünk. Hiszen mi mindig egyként játszunk, nem? A másik győzelme a mi győzelmünk is.
Olyan aranyosan mosolygott Tomra, hogy muszáj volt átölelnie. Bill szorosan hozzábújt és az arcát a nyakába fúrta, így Tom érzett minden kifújt levegőt.
-De igen – suttogta a fülébe, majd megcsókolta. – Mindenképp nyerünk. Mi mindig nyerünk.
-Ez csak természetes – vigyorgott Bill.
Olyan, mint egy kisgyerek, gondolta Tom. Látszatra, tette hozzá, majd a számítógép órájára nézett, ami pontosan járt.
-Mindjárt 11 – mondta. – Lefekvés.
-De még nem vagyok álmos – mondta megszeppenten a fekete hajú, de Tom már felemelte és elkezdte a szobája felé cipelni.
-Akkor még játszunk egy kicsit…
-Tudod, Andreas, most valami fontos közepén vagyok – morogta a telefonba, majd nyugtatóan rámosolygott az alatta fekvő Billre, aki csak visszamosolygott jelezve, hogy megvárja.
-Nem akarlak sokáig feltartani a lanparty*- ban, de meg kell kérdeznem, hogy belementek- e a játékba.
-Bele.
-Tényleg? – kérdezte meglepetten a szőke.
-Igen – morogta Tom egyre türelmetlenebben.
-Oh… Hát, jó – motyogta. – Amúgy mizu?
-Andreas! – kiáltott rá.
-Jó, szia – mondta, majd védekezőn lerakta a telefont.
-Már épp ideje volt – morogta Tom, majd a földre ejtette a mobilt és visszafordult Billhez. – Hol is hagytuk abba?
-Odalent – mondta mosolyogva Bill, és Tomnak nem kellett kétszer mondani.
*lanparty = amikor a játékosok egy szobában ülve játszák egymással és az egyetlen átróható szabály, hogy nem nézhetik egymás monitorját.
*TPS = amikor a játék beli karakterünket külső nézetből látjük
*FPS = két jelentése van
a) amikor a játék beli karakterünk szemén át látunk
b) „lövöldözős játék”
*MOBA = arénában játszható mérközés, általában 10 vs. 10 játékossal, algonometrikus nézetből
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés