-Te kezdesz, Tom!

Tom felnézett a csipogóról a csapat fickóra, akik várakozó tekintettel figyelték.

Az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a csipogóját figyelte, hátha hajlandó jelezni, ezzel okot adva, hogy meglátogassa Billt. Már több mint egy hét telt el, mióta HP- val beszélt, kevesebb, mint egy hét, mióta leült Bill mellé a konyhaasztalhoz, és közel öt másodperc, mióta utoljára gondolt erre.

Próbált távol maradni, de tényleg. Amikor látta azt a mély szomorúságot Bill szemében, ahogy arra gondolt, hogy még mindig nem tudja megérinteni, már tudta mit kell tennie. HP- nak igaza volt; Tom összekötötte magát vele, és ez nem volt igazságos. Billnek normális barátokra van szüksége, barátokra, akikért nem kell bajba kerülnie, hogy beszélhessenek. Szüksége volt barátokra, akiknek a létező vállán sírhatja ki magát, szó szerint és átvitt értelemben is.

Tom ezt nem tudta megadni neki, bármennyire is akarta.

Felemelte a dákót, ami a falnak volt támasztva közvetlenül mellette, majd az asztalhoz csoszogott a kicsi, sötét, füstös kocsmában. A fények annyira homályosak voltak, hogy azt remélte, elrejtik az arckifejezését, de ahogy a többiek bámultak rá rájött, hogy egy korom sötét szoba sem rejthetné el azt a frusztráltságot és gyötrelmet, ami érez.

Tom felkapta a fehér golyót, hogy aztán átlökje az asztalon, hogy eltalálja a másik oldalon várakozó háromszöget. Letette a golyót a zöld területre, majd még egy pillantást vetett a csipogóra, mielőtt újra elrakta volna. Elhelyezkedett a dákóval, majd hunyorogva, fél szemmel próbált célozni.

Miért is billiárdozott egyébként?

Fontosabb dolgok is voltak, dolgok, amikkel már nem tehetett semmit, így csapdába esett egy billiárd játszmában, amire nem is figyelt igazán. Csak gondolkodás nélkül cselekedett.

-Azt várod, hogy leugorjon egy hídról vagy mi? – ugratta egy srác, mire Tom felnézett és meg sem próbálta elrejteni a dühöt és a dacot a szemében.

-Nem – mondta, habár legszívesebben azt mondta volna: igen. Tényleg azt várta, hogy Bill valami veszélyeset tegyen, hogy ürügye legyen meglátogatni? Ez volt az a pillanat, amikor talán először érezte ennek a súlyát. Reménykedett abban, hogy Bill árt magának, hogy újra láthassa. Veszélyes volt és kockázatos, és Tom értette is miért.

-Hagyjátok békén, srácok! – szólt közbe Andi, és próbálta lecsitítani a társaságot, mielőtt az irányítás kisiklik a kezéből. Ismerte annyira a barátját és szobatársát, hogy tudja, képes bajba keverni magát olyasmi miatt, amit meg akar védeni. És ez a… dolog – bárminek is számított Bill – határozottan ilyesvalaminek számított. Andi a saját kárán tanulta meg, már jó pár alkalommal…

Tom tapasztalt tekintettel az asztal fölé görnyedt, visszahúzta a botot, és megütötte vele a golyót, ami átlövellt az asztalon és hangos csattanással megtörte a többi golyó háromszögalakzatát. Dákóval a kezében, Tom megkerülte az asztalt, ismét beállt a fehér golyó mögé, és felkészült a következő lövésre. – Különben is, senkinek semmi köze hozzá – mondta figyelmeztető csengéssel a hangjában. Számára véget ért a beszélgetés.

-Igaza van – értette egyet Andi, mire Tom vetett rá egy gyilkos pillantást jelezve, hogy ne legyen túl lekezelő. – Ez csak rá és HP- ra tartozik.

Tom, akit enyhén szólva irritált a szőke, az ajkába harapott, hogy megkóstolja az oda kapaszkodó fémet. Megtalálta a szöget a tökéletes lövéshez, ismét az asztal fölé hajolt, elhelyezkedett a bottal, hogy a fehér golyót pontosan a közepén találja el. Épp lőtt volna, amikor hirtelen megszólalt a csipogója, mire majdnem elejtette a botot annak ellenére, hogy az ujjai erősen markolták.

Gyorsan a zsebébe nyúlt, hogy előkeresse a kis fekete csipogót. Időtlen ideig azt figyelte, és mégis ilyenkor szólal meg. Legnagyobb megdöbbenésére – vagy talán mégsem, figyelembe véve a heves szívdobogását – tényleg nem képzelődött. Billnek szüksége van rá.

-Mennem kell – mondta, gyorsan az asztalnak döntve a dákót. Ahogy oda ejtette nagyot koppant, de ezt teljesen figyelmen kívül hagyta. Kelletlenül jött, gyorsan távozott.

-Tom, várj… - próbálkozott Andi, de a raszta angyal már nem volt ott, egyenesen Billez tartott.

Amint odaért Bill szobájába, ő éppen az ágyán heverészett és telefonon beszélt valakivel. Meglepetten nézett rá; Tom eddig sosem tűnt fel közvetlenül előtte. Mindig sunyi módon bukkant fel, amikor Bill hátat fordított, és amikor visszafordult, ott találta. Furcsa volt így látni, és a pánik Tom arcán volt az igazi ok, amiért aggódni kezdett.

-Mi történik? – Tudni akarta. A telefont az ágy szélére dobta, majd kihúzta maga alól a lábait és felállt. Félt, a hideg kirázta, ahogy figyelte a félelmet a barátja szemében. Tom tudott dolgokat, amiket Bill nem, és bízott benne annyira, hogy higgyen a tekintetének. – Valami baj van?

-Mit csinálsz? – kérdezte Tom, ugyan olyan kétségbeesett hangon, mint Bill, csak ő kapott egy üzenetet, miszerint azonnal szüksége van rá.

Az ágya mellett állva, Bill hunyorogva nézett Tomra, összevont szemöldökkel, ahogy próbálta kitalálni, hogy került oda hirtelen Tom, és érezte, hogy valami nem stimmel, nincs rendben. – Én… itt állok és egy nevetséges beszélgetést folytatok veled.

-Netevséges? – hőkölt hátra Tom, egyre türelmetlenebbül. Kapott egy üzenetet, hogy szükség van rá, mivel Bill bajban van. Semmiképp sem lehetett téves riasztás – a Nagy Ember nem volt ilyen kegyetlen, azt meg végképp nem engedte volna meg, hogy Tom a kelleténél több időt töltsön Billel. – Ki volt a telefonban?

Dacosan, Bill keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. – Te most az apám vagy?

-Természetesen nem – mondta Tom. – De kaptam egy üzenetet, miszerint szükséged van rám, aztán idejövök, viszont úgy tűnik teljesen rendben vagy. Egy kicsit szeszélyes, de--

-Nem vagyok szeszélyes! – vágott a szavába Bill. Résnyire összehúzta a szemeit, ám amikor rájött, hogy Tom még mindig izgul és aggódik miatta, úgy döntött elmondja neki, amit tudni akar. – Egy haverom volt az, a suliból – magyarázta. – Elhívott, hogy lógjak velük pár órára a síneknél.

-Mármint a vasúti síneknél? – kérdezte Tom, mire Bill csak egy bólintással reagált. – Minek?

Bill vállat vont, a karjai még mindig keresztbe voltak fonva előtte, de sokkal kevésbé volt ideges, ahogy telt az idő. – Csak hülyülni, inni, akármi. Felnőttek nem járnak arra éjszaka, szóval…

Valami nem stimmelt ezzel a válasszal, Tom szerint legalábbis. Mintha Bill valami olyasmibe vágná a fejszéjét, ami nem neki való, de mégis… Ez csak egy éjszaka pár iskolatárssal, semmi több. Viszont ő mégis ennél egyenesebb, szorgalmasabb és érettebb volt. Nem nagyon bírta az alkoholt, ehhez pedig társult az ügyetlensége, és az, hogy éjszaka a vasúti síneknek akár csak a közelében legyen, már adott elég okot Tomnak az aggodalomra. – Nem fogsz elmenni, ugye?

Hitetlenkedve, Bill szemöldöke felszaladt majdhogynem a homloka közepéig. – Miért ne? Nem az a dolgod, hogy mindig foglalkoztass.

Tom sosem jött rá, mennyire egyszerű kijelenteni egy olyan dolgot, egy vádat, ami ennyire keresztülhasít rajta. Hasonló érzés volt, amikor HP- val szemben állt. A főnöke azt akarta, hogy fogja vissza magát, de tudta, hogy Billnek ez rosszul fog esni, és ezt sem akarta, de azt meg végképp nem, hogy kirúgják, és akkor egyáltalán ne láthassa Billt. Tudta, hogy a jelenléte hatással van a fiúra, és azt is tudta, hogy HP azt mondaná, nem kellett volna már az első helyen ilyen helyzetbe kerülnie.

Elengedett egy hosszú, szenvedő sóhajt.

-Nem lehetek az egyedüli barátod, Bill – mondta szomorúan. Ha Bill ezt szeretné, semmi baj. De Tomnak a szabályok szerint kellett játszania, és nem volt más választása.

Bill összecsapta a kezét. – Azt hiszem, pont ezért megyek a sínekhez.

Megfordult, megragadta a tárcáját, ami eddig az éjjeliszekrényen feküdt, és beszuszakolta a hátsó zsebébe. Lehajolt, hogy elővegye az ágy alól a cipőit (a szobájában kész káosz lett, mióta Tom nem járt ott), és amint újra kiegyenesedett, Tom megragadta a karját. Bill nem érezte a tenyerének melegét, de azt viszont érezte, hogy nem tudja szabadon mozgatni a karját, mire szúrós tekintettel hátra fordult, és rángatózva kiszabadította magát a szorításból.

-Ne menj! – könyörgött Tom. Csak azon járt az esze, mi történhet ott, és a pánikot még mindig hallani lehetett a hangjában, amit az előtte álló srác miatt érzett. – Kaptam egy üzenetet, hogy bajban vagy. Ha elmész…

Nem tudta befejezni a mondatot. Igaz, hogy az ő dolga megvédeni Billt, amihez meg is volt az ereje, de még zöldfülű volt ebben a játékban. Félt, hogy elcsesz valamit, és a végén képtelen lesz megvédeni Billt. Ez az a fajta kötődés volt, amiről HP is beszélt? Vajon Tomnak is ugyan olyan rossz volt ez, mint Billnek?

-Velem maradsz ma este? – kérdezte.

-Persze – egyezett bele Tom azonnal, egy bólintás kíséretében.

-Úgy értem egész éjjel, nem csak egy két órára – tisztázta Bill, és Tom újra csak bólintott. Ha ez azt jelentette, hogy Bill nem megy a sínekhez, és nem kerül bajba, akkor Tom bármit megtett volna. – Rendben – mondta Bill, majd kivette a tárcát a farzsebéből és a cipőit visszarugdosta az ágy alá. Tom megkönnyebbültnek, vidámabbnak érezte magát a gondolattól, hogy maradjon.

-Hol voltál egyébként?

Bill visszaült az ágyára és megpaskolta maga mellett a takarót, ezzel jelezve, hogy Tom üljön mellé. Tom szintén ledobálta a cipőit, ezzel felfedve a piros zokniját, ami illett a fehér, piros feliratos trikójához. majd felmászott a fekete hajó srác mellé az ágyra. Bill szerette volna hallani a választ, és Tom tudta, hogy számtalan mód van arra, hogy elkerüljék a problémákat, köztük az, hogy csak a lényeget mondja el neki.

-Otthon – mondta egyszerűen. Nem akarta elmondani Billnek, hogy arra utasították, maradjon tőle távol, és amit épp most csinál az szabályellenes, és igen közel áll ahhoz, hogy áthelyezzék. Nem akarta, hogy aggódjon a mi-van-ha- k és a talán- ok miatt, amik talán nem is voltak fontosak. Csak egy egyszerű barátságot akart. Egy normálisat. – Ami azt illeti, páran billiárdozni voltunk, amikor jött az értesítés.

Bill habozott, majd egyszer csak hirtelen elkerekedett szemekkel nézett Tomra. – Szóval azt mondod, hogy csak ki kell találnom valami veszélyeset, és te máris jössz?

-Bill… - nézett rá Tom figyelmeztetően. Tudta, mi jár épp Bill fejében; okos gyerek volt, az már biztos. – Ne találj ki semmit! – Bill pont annyira hajlamos a balesetekre, mint volt. Tom látta az ősz, ráncos önmagát, ahogy épp Billel foglalkozik, teljesen egyedül.

Bill elmosolyodott Tom reakcióján, majd vállat vont. – Ez így már fairebb, egy kicsit – nézett rá gúnyos tekintettel.

-Kitalálhatsz annyi veszélyes dolgot, amennyit csak akarsz, és én itt leszek, de nem fogod látni, amikor jövök – mondta Tom, és megpróbálta lelassítani a Bill fejében ezerrel kattogó kerekeket. – Szerintem nem tudod, mennyiszer volt már így…

A vallomást követően Bill szeme elkerekedett, a szemöldöke felszökött. – Milyen gyakran? Minden nap?

Tom bólintott. – Mindig. Én mindig veled vagyok, még akkor is, ha nem – mondta, idegesen megvakargatva a tarkóját. – Még ha ennek nincs is sok értelme.

-Szerintem van – suttogta Bill, majd egy nyugodt, kellemes csend telepedett kettejük közé.

Bill mocorogni kezdett, és addig- addig csúszott távolabb, míg a fejét a párnákra nem tudta hajtani, és ki nem tudta nyújtani a lábát, és keresztbe tenni. Megpaskolta maga mellett a matracot, mire Tom szintén elkényelmesedett mellette, csupán pár centi helyet hagyva maguk közt. – Azért jössz, amikor jössz, mert jönnöd kell vagy mert te akarsz jönni?

Bizsergést érzett a hasában, amikor arra gondolt, Tom egyszerűen magától van ott, és remélte, hogy a válasza is ez lesz. Tom tétovázott, miközben Bill türelmetlenül várta a választ, miközben két ujját közelebb tolta Tomhoz, visszatartva egy reménykedő nyögést.

-Igazából nekem sosem kell – ismerte el Tom, és Bill hasában a bizsergés felerősödött. Tom szabályt szegett azzal, hogy ilyen közel volt hozzá? Meg akarta kérdezni, hogy ez volt- e a helyzet, hogy ez volt- e az ok, de épp, amikor már nyitotta a száját, a szavak a torkán akadtak, és inkább hallgatott.

Tom az oldalára fordult, hogy szemben legyen Billel, aki erre felé fordította a fejét, és összeszorított ajkakkal nézett vissza rá, mintha csak titkolni akarta volna az érzelmeit, de legszívesebben inkább mindent elmondott volna Tomnak: mintha minden percben csak arra gondolt volna, mikor jön újra Tom, amikor épp nem volt vele; hogy semmire sem vágyik jobban, minthogy érezhesse a bőrét az ujjai alatt.

-Sajnálom, azt hiszem tényleg szeszélyes vagyok – fakadt ki Bill, miközben egyre nehezebben tartotta magában a  titkát.

-Ne legyél – mondat Tom, majd végignyalt a száján, és arrébb tolt egy kóbor rasztát az arcából. Az utcai lámpák fénye beszűrődött az ablakon, megvilágítva Tom arcát, és Bill szerette volna megérinteni, végighúzni az ujját a sötét és világos vonalakon, de visszafogta magát. Tudta, hogy úgy is csalódnia kéne. – Tudom, hogy neked ez nagyon furcsa – Tom tétován az alsó ajkába harapott. – Igazából szerintem ezért vannak a szabályok.

-Megszeged őket azzal, hogy most itt vagy? – kérdezte Bill, nem tudta elfojtani a kíváncsiságát. Nem akarta, hogy Tom bajba kerüljön, de nem akarta elveszíteni sem. A tekintetét egy másodpercre sem szakította el Tométól, miközben ő a válasszal küszködött.

-Ne aggódj miattam – válaszolta végül, majd visszafordult a hátára és a plafont bámulta. Bill tétován figyelte. – Azért vagyok itt, hogy aggódjak érted, nem pedig fordítva.

Bill felsóhajtott, és hagyta lezárulni a témát, miután megtudta, amit akart. Legyőzte a vágyakozást és a vágyat. Azt akarta, hogy Tom valódi legyen, és nem csak neki, hanem mindenki másnak körülötte. Meg akarta érinteni, fogni a kezét, és a rasztáival szórakozni. Ahogy Tom ott feküdt mellette hagyta, hogy az észérveken felülkerekedjenek az érzelmei, és már nyúlt is Tom kezéért, nem számított, hogy úgy sem érez többet, mint a vágyainak suttogását.

Amikor megérezte a meleg bőrt az ujjai alatt, összerezzent és elrántotta a kezét, mintha csak megégette volna. A szemei elkerekedtek a meglepetéstől, és gyorsan felült az ágyon, ami miatt, Tom azonnal pánikba esett.

Az angyal felült, és hasonlóan nézett Billre. – Mi? – kérdezte gyorsan, tágra nyílt, félelemmel teli szemekkel. – Mi történt?

-Én -- kezdte Bill, majd hirtelen megállt. Nevetséges volt azt gondolni, hogy tényleg érezte Tomot? Nem volt benne biztos, és hangosan sem nagyon tudta kimondani, de valamit megérintett, érzett. – Szerintem… Én… Mármint… Éreztem… - Újra felemelte a kezét, hogy megérintse Tom karját, hátha újra érezheti a puha bőrt, de az ujjai átsiklottak rajta, mintha ott sem lett volna. Tom türelmesen bámult rá. – Semmi, azt hiszem – mondta lesütött szemekkel. A remény buborékja kipukkadt.

Abban az egy pillanatban Bill érezte. Tom kezét a sajátja alatt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés