Bill nem tudta, mikor tért vissza a férfi és mi történt utána, mivel a csomagtartóban töltött 5- 10 perc után elvesztette az eszméletét.

Azt sem tudta, hogy mikor ébredt fel.

Lassan nyitotta ki a szemeit, de mivel azt hitte, hogy megint a szobájában vagy a kórházban fog ébredni, csalódnia kellett. Egy ismeretlen helyen ébredt, amit betöltött a pia és az ürülékszag. Vak sötét volt és Bill nem tudott megmozdulni. A tudattól, hogy csapdába esett egy ismeretlen helyen, pánikolni kezdett. Próbált segítségért kiáltani, de csak nyöszörgés jött ki a torkán.

A szemeiben könnyek gyűltek.

-Hálló – vette fel álmosan a mobilját Tom. Nem tudta ki keresheti hajnali háromkor.

-Tom? Te vagy az? – kérdezte egy női hang. – Simone vagyok, Bill anyukája.

Tomnak ösztönösen ökölbe szorult a keze. – Mit akar?

-Csak azt szeretném megkérdezni, hogy ott van- e nálatok Bill…

-Nincs – morogta. – Már 7- kor hazament.

-Mi? – kérdezte ijedten a nő. – Hiszen nem jött haza!

-Nem? – kérdezett vissza szintén ijedten Tom. – Akkor…

-Hívom a rendőrséget! – mondta Simone, majd letette a telefont.

Tom egy darabig csak pislogott. Próbálta felfogni, hogy mi is történt.

-Basszus! – kiáltotta, majd átrohant az apja szobájába, hogy felébressze azt.

Léptek zaja hallatszódott, amik egyre csak közeledtek. Bill szívverése rohamosan felgyorsult, azonban amikor a léptek elkezdtek távolodni, kifújta a bent tartott levegőt.

Megpróbálta megmozdítani a lábát, de a mozgás hatására erős fájdalom töltötte el. Hangosan felszisszen, majd ismét csak fülelt és csendben gondolkodott. Hol van? Mit keres ott és ki hozta ide?

-Még mindig nem veszi fel? – kérdezte aggódó arccal Gordon, aki miközben próbált a vezetésre koncentrálni, feszülten figyelte fia minden mozdulatát.

-Nem – morogta, majd zsebre vágta a mobilját. – És az anyja sem.

-Tök mindegy, mert megjöttünk – sóhajtotta. Befordult a következő sarkon, majd leparkol a Kaulitz ház előtt. Amint megállt a motor, Tom már ugrott is ki az ajtón és rohant be a házba. Rendőrautónak semmi nyoma nem volt.

Az apja próbált lépést tartani vele, több- kevesebb sikerrel. Amint utolérte, ledermedt.

-Mi a faszt csinál? – ordította a raszta. Simone nyakig bebújt a takaró alá, a mellette levő férfi pedig rohamtempóban kapta magára az alsógatyáját.

-Dolgozom – morogta a nő.

-És Bill? – ordított tovább. – Mi van azzal, hogy „hívom a rendőröket”, hm?

-Ráér – legyintett. – Valószínűleg jól van…

-És, ha nem? – tett egy lépést előre, majd a férfira nézett. – Tünés!

-Mi? – pislogott.

-Mondom, TÜNÉS!

-De én…

-Menjen már el, a rohadt életbe! – kiáltotta Tom, mire a férfi fújtatva összeszedte a cuccait és egy mérges pillantást vetve Simone- ra és Tomra, kislisszolt Gordon mellett, aki még mindig elvörösödve figyelte az eseményeket.

-Hol a telefonja? – morogta Tom.

-Miért érdekel az?

-Amiről hívott, hol van?

-Ott, az asztalon – mutatott a nő egy kisasztalra a szoba sarkában. Tom odasétált felkapta, majd a nőhöz vágta.

-Most pedig felhívja a rendőröket, elmondja, hogy kit keressenek és felöltözik!

A nő gúnyosan fújtatott egyet, majd tárcsázott.

Kinyílt az ajtó, mire Billnek automatikusan bezáródtak a szemei.

A nagy sötétség után kellett egy kis idő, amíg megszokja a szeme az ilyen erős fényeket. Érezte, ahogy egy vagy több elemlámpával a képébe világítanak, mire megpróbálta elfordítani a fejét. A mozgás miatt ismét csak felnyögött a fájdalomtól.

-Ni’ má’! – röhögött fel az egyik férfi. – Ébren van a kiscsaj!

-Ez nem kiscsaj, faszfej! – kiabálta a másik, és a hangok alapján fejbe is csapta. – Ez srác!

-Srác? – mondta meglepetten. – De hiszen… olyan, mint egy csaj…

-Francba is, Russel! – kiabált tovább. – Hol szedted össze?

-Egy kurvánál… - mondta, mire Bill kiáltásnak szánt nyöszörgéssel reagált. – Nézd! Él…

-Tök mindegy – köpött a földre a másik, majd odalépett Billhez. Megragadta és átrántgatta egy másik helyiségbe. A fiúnak mindene fájt, de annyira, hogy ordítani tudott volna.

A férfi végül ledobta a földre, majd ajtócsukódás és ismét csend.

-Hívjátok Lizzy- t!

Ez volt az utolsó dolog, amit Bill hallott.

-Szóval ez a fiú tűnt el? – kérdezte végtelen nyugalommal a rendőr, miközben egy fotót vizsgálgatott.

-Nem az! A másik, a fekete hajú! – mutogatott Tom. Billt összekeverték Georg- gal.

-Értem – mondta, majd a képet félbe hajtotta. Odaadta az egyik kollégájának, majd ő is elment.

-Ez hihetetlen – morogta a háttérben Simone.

-Mi? – nézett fel Gordon.

-Feltúrják a házamat. Pedig nincs is rá engedélyük…

-Oh, fogja már be! – emelte fel a hangját a raszta.

-Már elnézést, de…

-Hagyjon békén! – mondta Tom, majd kiment a rendőrökhöz.

Amint kilépett az ajtón, egy hirtelen fájdalom nyilallt a térdébe. Olyan volt, mintha valahonnan jött volna. Mintha csak egy lánc csapta volna meg, amit követnie kell. Nem tudta mi ez az érzés, de egyszer már érezte és akkor Bill kórházba került.

Körbenézett, majd halkan, észrevétlenül kiosont a kapun és futva megindult az utcákon.

A hosszú csendet ismét a kivágódó ajtó zaja törte meg. Egy negyvenes éveiben járó nő lépett be rajta, üveggel a kezében. Bólogatva végigmérte Billt, majd felkapcsolta a villanyt, bevágta az ajtót, majd lehúzta a fél üveg tartalmát. Nagyot sóhajtott, majd lerakta a földre és Billhez sétált.

-Lizzy – ütött a mellkasára. – Te?

-B… Bill – nyöszörögte. Először az jutott eszébe, hogy ez olyan, mintha ősemberek lennének.

A nő csak hatalmasat bólintott – mintha csak lefejelte volna a levegőt –, majd sétálgatni kezdett a teremben.

-Hogy kerültél ide? – sóhajtotta.

-Nem tudom – nyögött fel Bill. Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemében.

-Hmm…

-Mi lesz velem? Mit fognak csinálni? – kérdezte kétségbeesetten.

-Nézd, Bill! – guggolt le eléje, hogy valamennyire a szemébe tudjon nézni. – Tudod, én azért vagyok itt, mert amikor annyi idős voltam, mint te, engem is elraboltak és idehoztak. Megerőszakoltak, majd amikor el akartak intézni, lekevertem egy hatalmasat a pasasnak. Ezután meggondolták magukat és befogadtak. De én erős voltam és vagyok. Te annak tartod magad?

Nem. Egyáltalán nem, gondolta Bill, de nem akarta kimondani. Sosem volt erős, sosem volt képes megvédeni magát. Mindig Georg, Gustav vagy valaki más segített neki. Vagy senki. ÉS most is ez volt. Senki sem tudott segíteni neki. Még Tom sem. Tom…

-Minden esetre – folytatta a nő, miközben felállt, ezzel kizökkentve Billt a gondolataiból. – Választhatsz!

-Mit?

-Élni akarsz, Bill? – nézett rá komoran. – Vagy inkább a halált választod?

Mintha csak pofon vágták volna. Tálcán kínálták a lehetőséget, hogy meghalhasson. Amire olyan régóta vágyott. De… ott volt az a hang a fejében, ami ordított, hogy válassza az életet. Ha nem is másért, akkor csak Tomért. Tom…

-Nos?

Tom…

-Választottál?

Tom…

-Igen!

Tom…

-És?

Tom!

-Én…

TOM!!!

A raszta egészen a kikötőig rohant. Nem tudta miért ment oda, csak érezte. Mintha a lánc oda húzta volna.

Az egyik leghátsó, üres raktárhoz ment, amiben égtek a lámpák. Az ablakok mellett osonva, halk léptekkel fülelt, hátha meghall valamit.

-Hülye vagy! – röhögött egy férfi. – Aggyá’ má’ még egy sört!

Ez nem az, gondolta Tom. Tovább lépett a következőhöz, amit tíz perc csend után ott is hagyott. Így ment egészen az utolsóelőttiig, ahonnan már jöttek hangok.

-Nos Választottál? – kérdezte egy mély, női hang.

-Igen! – jött egy gyenge nyöszörgés. A hang hallatás Tom szívverése felgyorsult.

-És? - mondta furcsa hanglejtéssel a nő, mire Tom megpróbált úgy belesni az ablakon, hogy ne vegyék észre.

-Én… - kezdett bele, de nem tudta folytatni, mivel a nő arca eltorzult.

-Héj! – kiáltotta az ablak felé, majd előkapta a háta mögött rejtegetett pisztolyát, majd egymás után négyszer elsütötte.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés