Másnap reggel Bill olyan gyorsan ült fel az ágyában, hogy bele is szédült. Szemeivel a rasztát kereste, de nem volt a szobájában. Csalódott sóhajjal zuhant vissza, majd ismét felült, amikor a gyomra korogni kezdett.

Kicsit megdörzsölte a szemét, majd felállt és óvatos léptekkel, az infúziót tartó oszlopba kapaszkodva kibotorkált a folyosóra. Ott egy nővér egyből ki is szúrta és odarohant hozzá.

-Nem, nem, nem! – mondta, majd óvatosan elkezdte visszavezetni a szobájába. – Még nem kelhetsz fel!

-De éhes vagyok – panaszolta Bill, miközben visszaült az ágyába.

-Mindjárt hozok be neked valamit. Remélem még maradt a reggeliből… - mondta mosolyogva a nő, majd sarkon fordult és kiviharzott a szobából.

Bill ismét egyedül volt.

Tévé és minden egyéb szórakoztató eszköz hiányában újra elővette Tom levelét és olvasgatni kezdte. Pár perc múlva az ápoló visszatért két vajas kenyérrel. Ez is több volt, mint a semmit és ebédig jól is lakott vele. Miután már majdnem, hogy kívülről fújta a levelet, felállt és az ablakhoz sétált. Nem volt egy hihetetlen jó kilátása, de épp elég volt ahhoz, hogy a nézegetése elkösse a figyelmét egy kicsit. Ahogy az kocsik haladtak el az úton, ahogy az emberek sétálgattak a járdán… Leginkább ezeket figyelte.

Csak ebédelni ment ki a szobájából. Gyorsan belapátol, amennyit csak tudott, majd nem törődve az őt kémlelő tekintetekkel, vissza is sétált. Mivel jobb dolga nem volt, ismét csak az ablakon túli világot kezdte bámulni. Egy idő után ki is nyitotta azt, hogy beáramoljon a friss levegő, amibe mélyen beleszippantott. Végre valami, aminek nincs gyógyszerszaga, gondolta. Ahogy a kora őszi szellő nyaldosta az arcát, a gondolatai elkalandoztak valahova máshova. Először haza, a szobájába, ahol igazán otthon érezné magát. Aztán eszébe jutott a suli, ahol ott van Georg és Gustav. Na, meg persze Patrick, aki mostanában olyan furcsa. És persze végül eszébe jutott Tom, akinél végleg leragadt. Még mindig nem tudta igazán, hogy úgy szereti- e, vagy sem. Az, hogy a raszta szerette őt, az már kezdett kellőképpen egyértelmű lenni, de Bill nem tudta ilyen könnyedén meghatározni a saját érzelmeit.

A gondolataiból akkor rázódott ki, amikor két kar körbefonta a derekát, majd szorosan magához húzva átölelte. Bill egy pillanatra megdermedt, de amikor az idegen engedett a szorításból, a fiú megpördült.

-Szia – köszöntötte a vele szemben álló raszta.

-Öhm… szia – köszönt vissza a fiatalabb félénken, mire a másik elmosolyodott.

-Olvastad a levelem, mi? – kérdezte, miközben hátrébb lépkedett.

-Párszor – mondta. Ezt követően pár pillanatig csend volt, amit végül Tom tört meg.

-És? Mi a véleményed?

-Őszintén? Nem tudom! – fakadt ki Bill. – Nem tudom, hogy én is úgy érzek- e irántad, Tom. Az óta a csók óta ezen gondolkozom, de még mindig nem tudom igazán eldönteni.

A raszta egy kicsit gondolkodott, majd odalépett a fekete hajú elé és megragadva mindkét vállát, mélyen a szemébe nézett.

-És nem lehetne csak simán megpróbálni? – kérdezte. – Hátha közben rájössz, hogy mit is érzel…

-Nem tudom, erre mit mondjak… - sütötte le a szemeit Bill.

-Pedig neked kell döntened – mondta a raszta, majd elengedte és a fiú ágyához sétálva felült rá. A fekete hajú követte a példáját és magával ráncigálva az infúziót, lehuppant a raszta mellé. Csendben ültek perceken át. Tom várta, hogy a fiatalabb mondjon valamit, Bill agya eközben pedig ezerrel pörgött. Végül kinyílt a szoba ajtaja és Tom nagymamája lépett be rajta.

-Szia, Blair – köszöntötte mosolyogva, majd az unokájához fordult. – Elmegyek, elintéztek pár dolgot a városban. Legfeljebb egy óra, addig itt hagyhatlak?

A raszta kérdően Bill felé fordult, aki csak mosolyogva bólintott.

-Majd vigyázok rá! – vigyorgott Tom. – Szia, nagyi!

-Sziasztok, gyerekek! – köszönt el a hölgy, majd becsukva maga után az ajtót, elment.

-Van egy olyan érzésem, hogy neked is fog hozni valamit… - mondta Tom.

-Hogy érted?

-Úgy, ahogy mondtam. Csak azt remélem, hogy nem valami retardál, rózsaszín, lányos baromságot vesz…

-Hát azt én is!

-Habár… - gondolkodott Tom. - Jól állna neked a csipkés melltartó…

-Pofa be! – mondta Bill, mire mindketten felröhögtek. – Akkor már neked is kéne egy.

-Nézd! – nyomta ki a mellkasát. – Ez itt a mellem!

Erre a fekete hajú még jobban felröhögött. A raszta megragadta a pólója kivágását, és majdhogynem a hasáig lehúzta.

-Na, tessék! Dekoltázs! – mondta büszkén, mire Billnek könnyek szöktek a szemébe a nevetéstől.

-De várj! – mondta Bill, alig érthetően a röhögéstől. – Ha én vagyok Blair, akkor te leszel…

-Jaj, ne!

-Miért ne? – kérdezte Bill, mire Tom felmutatta a középső ujját.

A raszta megvárta, amíg a fiatalabb kiröhögi magát, majd komoly arccal fordult hozzá.

-Akkor, mi legyen? – kérdezte.

-Mivel? – pislogott nagyokat Bill, aztán leesett neki. – Oh…

-Igen… szóval?

Egy darabig csendben maradtak, majd Bill felemelte a fejét és határozott tekintettel Tom szemébe nézett.

-Lehetne pár kérdésem?

-Öhm… persze! – mondta Tom.

-Elmondanánk az embereknek? Mármint a szülőknek, Georg- nak, Gustav- nak… érted? Bárkinek.

-Nem tudom! – rántott vállat Tom.

-És ha nem jön össze, attól még barátok maradnánk?

-Nem tudom!

-És ha közben megváltozna az… identitásunk? Akkor mi lenne?

-Nem tudom!

-Ugye tudod, hogy ezzel most nem nyugtattál meg? – vonta fel az egyik szemöldökét Bill.

-Tudom – mondta Tom. – Figyel! Nem tudom, hogy mi lesz. Én azt tudom, hogy mi van, és az van, hogy szeretlek.

Az elhangzottaktól Billnek a torkában gombóc lett, a szíve hevesebben kezdett verni és hirtelen melege lett. Óráknak tűnő percekig ültek egymással szemben lehajtott fejjel, a gondolataikba merülve, majd Bill megszólalt.

-Kérdezhetek még két valamit?

-Kérdezz! – sóhajtott Tom.

-Ha azt mondom, hogy nem, akkor mi van?

-Akkor nincs semmi. Barátok maradunk. Ennyi – rántott vállat Tom.

-És, ha igent mondok?

-Azt úgyis tudod – mosolyodott el halványan Tom.

-Nem, nem tudom! Titokban járni fogunk, vagy mi?

-Olyasmi…

Bill nagyot sóhajtott, majd közelebb húzódva Tomhoz átölelte. A raszta először meglepődött, majd mosolyogva visszaölelt.

-Ezt vehetem igennek?

-Ühüm – hümmögte Bill Tom vállába, mire a raszta eltolta magától. – Most mi van?

-Bill! Nem muszáj igent mondanod, ha nem akarsz!

-Ide figyelj! – sziszegte Bill. – Meggyőztél, hogy mondjak igent, szóval ne most hátrálj meg, mert lehúzok neked egy kurva nagy pofont!

Tom egy darabig nagyokat pislogott, majd elvigyorodott. Egyik kezét a fiú arcához emelte, majd közelebb hajol és megcsókolta. Ezúttal Bill is behunyta a szemét és odafigyelt a csókra. És igen, élvezte.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés