Mióta csak Bill megkapta a feladatot, hogy írjon a számára tökéletes társról, aki lehetőleg ne a szüleire hasonlítson, képtelen volt kiverni a fejéből a Tommal való randi gondolatát. Tudta, hogy lehetetlen, még millió év munkájával is, de ugyan akkor kezdett rájönni, hogy tényleg akarja és azon gondolkodott, hogy vajon tízből hány szokatlan kapcsolat működhet. A barátsága Tommal már sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az összes többi, amikkel az iskolában fáradozik, hogy fenntartsa. Bárcsak megérinthetné őt. Ha érezhetné, minden kőbe lenne vésve; nem lenne már kérdés, hogy képesek- e rá. Egész idő alatt érezte, hogy több van köztük.

Ez elég ironikus, gondolta. Általában az érzések máshonnan érkeztek és valahogy beleették magukat az emberbe. De Tomnál, az érzések belülről indultak. Minden esetre, Bill remélte, hogy megtalálják az kifelé vezető utat.

Amikor hazaért, az anyja Billt a konyhában találta, ahogy az ablakon bámult ki épp. A lába dobbant a padlón, a kulcsa megcsörrent a kezében, a táskája pedig puffant az asztalon – még Charlie is hangosan köszöntötte – , de Bill továbbra is mozdulatlanul bámult ki az ablakon, Tomra gondolva, a barátságukra és annak minden velejárójára.

-Minden rendben, édesem? – Hátulról szorosan átölelte, mire Bill összerezzent a hirtelen érintéstől. Még mindig nehéz volt visszarázódnia a valóságba, mintha mindig egy másik világban járt volna.

Talán, gondolta, pont ez volt a probléma. Tom nem volt része valóságnak; Talán sok időt töltött a gondolataival és a képzelgéseivel.  Miközben biztos volt benne, hogy túljutott azon a ponton, miszerint Tom valóságos, még mindig volt egy semleges terület, amit nem vett észre. Talán volt egy halvány vonal a valóság és a fantázia közt. Talán Bill volt az egyetlen, aki ezt nem látta.

-Jól vagyok – mondta egy rövid bólintással, görcsösen szorítva a kezében levő poharat. Az anyja felé fordult, aki szokás szerint lófarokba kötötte a haját, így gyér, szögletes formát adva arcának. Mindig olyan fáradtnak tűnt és megviseltnek, mégis mosolygott. Egészen addig, amíg Bill nem feküdt kórházban, körülötte sípoló gépekkel, mosolygott. Bill az kívánta, bárcsak ezt örökölte volna, nem pedig a különös megjelenéshez való vonzódást és a baj mágnesszerű vonzását, amiket az apjának köszönhetett. – Hogy ment a munka? Fáradtnak tűnsz.

-A munka jól ment, én pedig az vagyok.

-Ma korán kéne lefeküdnöd. Majd én csinálok vacsorát, és… - Bill gyorsan elhallgatott, amikor válaszként Simone szemöldöke felfelé görbült. Azonnal tudta mit hibázott el. Gyakran fordultak elő így balesetek, ezért nagyon ritkán kapott engedélyt, hogy a konyhában tevékenykedjen a sok potenciális balesetokozó eszköz közt, mint például a tűzhely. Csinálja magától? Rossz ötlet. – Jó, de legalább hadd segítsek – mosolygott vissza rá.

-Segíthetsz, ha elmondod, min töröd annyira a fejed.

-Csak… az élet – hárított Bill bizonytalanul. Egy általános szituációban Tomról beszélni mindenképp problémásnak bizonyult. Azon kapta magát, hogy egy vékony vonalon egyensúlyoz aközt, hogy mit helyes elmondani és mit nem, mi az, ami miatt bezárják a bolondok házába, és miért nem.

-Hűha – ugratta az anyja. – Aggódnom kéne?

-Nem – vágta rá azonnal Bill, sokkal kevesebb játékossággal a hangjában, mint korábban. Amikor ezt az anyja is kiszúrta, a tekintete elsötétült.

-Pontosan min gondolkodsz? – kérdezte, félig mint egy anya, félig mint egy nyomozó.

Bill vállat vont, a pohár vizet a mosogatóba öntötte, majd az asztalhoz ment és előhúzott egy széket Tomnak, hátha úgy dönt, megjelenik. A szék támlájára rakta a kezét, majd teljes súlyával beledőlt, miközben a fa asztalt bámulta, rajta kézzel készült alátétekkel, amiket az anyja vett egy kiárusításon egy évvel ezelőtt.

Nem volt biztos abban, mit kéne mondania, ami nem megterhelő számára. – Én csak… A baleset óta másképp érzek pár dologgal kapcsolatban.

-Éreztem, hogy valami nincs rendben – értett egyet, majd mellé állt, hogy inkább a közelsége nyújtson biztonságot, mint a szavai. Azt hitte örültnek fogja nézni, de ő volt az idióta, hogy valaha is azt gondolta, képes lenne bezárni egy elmegyógyintézetbe. – Aggódnom kéne? – kérdezte újra, de ezúttal sokkal komolyabb hangvétellel.

Bill megrázta a fejét, és mélyen a szemébe nézett, hogy megmutassa őszinteségét. – Csak másképp látom a dolgokat. – próbálta megmagyarázni. – Rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint olyan dolgokkal és emberekkel foglalkozni, akik nem foglalkoznak velem. – Az alsó ajkába harapott, miközben az ujjával végigsimította az alátét boltívét. – Nem kéne próbálkoznom olyan emberek közé beilleszkedni, akik nem törődnek velem.

-Tudod, fontos, hogy legyenek barátaink – szólt közbe az anyja, és Bill is elfogadta, hogy egy nehéz időszaka visszhangzott a szavaiban. Tom a barátja volt, de vajon számíthat egy olyan őrangyalra, aki kedve szerint jár- kel?

-Tudom, ez nem csak ennyi. Csak rájöttem, hogy vannak dolgok az életben, amiket meg akarok tenni. Szeretnék… - Bill megállt, mielőtt hangosan kimondta volna azokat a szavakat az anyja előtt, legfőképp, miután látta, ahogy elsötétül a tekintete és megjelenik a szemében egy bizonyos fajta csillogás. – Úgy értem, kaptam egy második esélyt. Nem akarom elvesztegetni.

A könnyekkel küszködve, Bill anyja megrázta a fejét. – Remélem tudod, hogy a sziklamászás, az ejtőernyős ugrás és a búvárkodás tiltottak ebben a házban.

Bill megállt, majd gyorsan felkapta a fejét. – Búvárkodás? – kérdezte, kis szórakozottsággal a hangjában.

-Lehet, hogy megcsíp valami, vagy megszúr, vagy…. valami, nem tudom.

Bill gúnyolódott, az anyja pedig mosolygott. Tudta, hogy nevetséges, és talán egy kicsit túlzás is, de ő és az anyja sok mindenen mentek keresztül az elmúlt években, és végig megpróbáltak önmaguk maradni. Bill tudta, hogy az anyja törődik vele. És sokan, mint például Tom, mindig megpróbálták megvédeni őt, és ettől muszáj volt mosolyognia.

-Jó – ment bele gúnyosan mosolyogva, csak hogy bosszantsa kicsit. – Nem fogok a házban búvárkodni.

Összehúzott szemekkel a fenekére csapott. – Maradj távol a kádtól és segíts a vacsorával!

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Egymásnak vált vetve az anyjával, Bill mindent megtett, hogy segítsen neki vacsorát készíteni és próbálta elkerülni az esetleges baleseteket. Bill jól érezte magát. Feldobottabb volt, kevesebbet gondolt Tomra és végre talált egy alkalmat, amikor kicsit több időt tölthet az anyjával. Ezelőtt nem nagyon tűnt fel neki, de talán szükségük is volt erre, főleg a baleset óta. Elvesztette a férjét, és közel került ahhoz, hogy a fiát is elveszítse.

Ahogy a hűtő ajtajában állt, azon tűnődve, milyen öntetet kéne tennie a salátára, tett egy fogadalmat önmagának, miszerint ezentúl több időt fognak együtt tölteni, hogy megerősítse azt a tényt, miszerint nem halt meg, még életben van és ők egy csapat. Vigyázniuk kell egymásra.

-Olasz? – kérdezte. Megfordult, és a tekintete találkozott egy nagy tál spagettivel, amit az anyja épp letett az asztalra. Normál esetben Bill Ranch öntettel evett bármit és mindent, de a ma estét különlegesnek érezte, és ha olasz öntet az utolsó simítás a tökéletes vacsorához, akkor olasz öntete fog enni.

-Ez… - kezdett bele Bill anyja, de Charlie heves ugatása félbeszakította. – Charlie!

Bill a sarokban álló golden retriever felé fordította a tekintetét, és megállapította, hogy a probléma forrása Tom volt. Hirtelen megjelent valahonnan, bárhol is legyen az a hely, és ezzel meglepte Charlie- t, aki úgy tűnt nagyon izgatott attól, hogy újra láthatja.

-Charlie! – Megpróbálta lenyugtatni Charlie- t, majd átlépdelt a konyhán és megpróbálta őt elhúzni Tomtól, aki eközben vigyorgott és az ujjait nyalogatta, ami kicsit sem segített abban, hogy lecsendesítse a kutyát.

-Mi ütött belé? – Bill halotta a kérdést a háta mögött, de hirtelen nem jutott semmi életszerű az eszébe, így csak vállat vont.

-Talán hall valamit odakint.

-Hát, akkor rakd ki – mondta, majd futólag elvette a fia kezéből az öntetet.

Bill elvezette Charlie- t a hátsóajtóhoz, ahol persze Tom már ott volt, a falnak dőlve, az ajtó mellett, keresztbe tett karokkal. Charlie, aki abban a pillanatban, hogy elhagyták a konyhát, ugatni kezdett, elindult Bill titkos barátja felé.

-Általában nem ugat meg – mondta Tom a szemöldökét ráncolva, ahogy Bill kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje Charlie- t, hogy szabadon rohangálhasson a kerítés határain belül.

-Csak hirtelen jelentél meg – suttogta fojtott hangon, nehogy az anyja rajtakapja, ahogy magában beszél. – Szerintem meglepted.

-Oh, lehet.

-Talán valamilyen figyelmeztető jelet kéne adnod, mielőtt megjelensz – próbálkozott Bill, de mielőtt kimondta volna tudta, hogy nem igazán van mód arra, hogy Tom előre bejelentse az érkezését. Bill nem hagyott neki időt, hogy válaszolhasson, csak mosolyogva megrázta a fejét. – Mindegy. Maradsz egy kicsit?

Mintha egy kis bizonytalanság csillant volna meg Tom mély, barna szemeiben, de azonnal bólintott. – A környéken leszek.

-Bill?

Megfordult egy pillanatra, hogy megmondja az anyjának, mindjárt jön, de mire visszafordult Tom, a raszta srác eltűnt, és egyedül állt az ajtóval szemben. Kissé szórakoztatta, hogy Tom csak úgy eltűnt, és biztos volt benne, hogy vacsora után újra láthatja (mivel ezt mondta), így visszatért a konyhába, hogy kellemesen vacsorázhasson az anyjával.

Bár nem kellett volna meglepnie, de amint belépett a konyhába szembesült azzal a ténnyel, hogy Tom azon a széken ült, amit korábban előhúzott neki. Hátradőlve pihentette a karjait a hasán, kinyújtott, keresztbe tett lábakkal ült. Amikor Billre emelte a tekintetét, beszívta az ajak- piercingét, és köszönés képpen rákacsintott, amitől Bill gyomra akkorát szaltózott, hogy azt hitte összeesik.

-Bill, biztos jól vagy? – kérdezte az anyja, az asztalnál ülve.

-Aha – felelte, majd intett neki, hogy nyugodtan üljön vissza, majd vetett még egy szórakozott pillantást Tomra. – Csak viccesen érzem magam kirtelen.

-Talán le kéne pihenned – javasolta, de addigra már Bill leült vele szemben, Tom mellé.

-Jól vagyok – nyugtatgatta Bill, mire az anyja hitetlenkedő tekintettel szép lassan helyet foglalt. Ha Bill jobban belegondolt, tudta miért aggódik annyira.

Tom közelebb húzódott és elterült az asztalon, miközben figyelte, ahogy Bill kipakolja magának az ételt, ami egyre csak növekedett a tányérján. Bill kicsit úgy érezte hányingere van, de biztos volt benne, hogy ez csak a korábbi gyomorgörcs utóhatása. Ahogy Tom őt nézte, minden falatot, amit a szájába vett és azt, ahogy az anyja próbálja életben tartani a beszélgetést, attól egyre csak idegesebbnek érezte magát.

-Enned is kéne valamennyit – jegyezte meg Tom, mire Bill felemelte rá a tekintetét. Hogy kéne bármit is ennie, miközben Tom ilyen feszülten figyeli? – Túl sovány vagy.

Bill küzdött az erős késztetéssel, hogy megszólaljon – az anyja soha nem értené meg –, majd megrúgta Tom lábát, vagy legalábbis ahol sejtette azt. Ez a flört olyan formája volt, ami eléggé frusztrálta. Mint mindig, a lába keresztülment rajta, nem érzett semmit. De azt elfelejtette, hogy Tom képes érezni az energiáját, vagy bármi is legyen az, így kissé meglepődött, amikor a mellette ülő angyal önelégülten elmosolyodott.

Elérte a célját, ha Tom sokatmondó vigyorát annak lehetett nevezni. A raszta nem szólalt meg a vacsora másik felében, amit Bill előre hajtott fejjel töltött, a spagettijét piszkálgatva, nehogy Tom észrevegye a nyakán felkúszó pírt.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Bill egyáltalán nem volt meglepve, amikor Tomot az ágyán heverészve találta, még ha az imént hagyta is ott az anyjával a vacsoraasztalnál azzal a kifogással, hogy fáradt és még házit is kell csinálnia lefekvés előtt.

Tom a matrac közepén ült, hátra hajtott karjaira támaszkodva, miközben a lábát lóbálta az ágy végében. – Nem ettél túl sokat – mondta rosszalló arckifejezéssel, és Bill felé fordult, miután az becsukta maga után az ajtót.

-Tom, ne! – figyelmeztette, mivel nem volt épp a jó hangulatban egy ilyen beszélgetéshez.

Tom az ágy végébe csúszott és hagyta, hogy a lábai tompa puffanással földet érjenek és Bill biztos volt benne, hogy ő az egyetlen, aki képes meghallani. Tom tekintete végig kísérte őt a szobában, miközben összeszedte a tankönyveit és leült az asztalához. Szó nélkül felkapcsolta a lámpát, és kinyitotta az egyik könyvet. – Mi bajod van? – kérdezte végül Tom. Bill nem fordult szembe vele és nem is válaszolt. – Ezt most azért csinálod, mert nem sikerült flörtölnöd? Csak mert…

-Ez nem… - kezdett bele, majd megpördült a széken, hogy szembe kerüljön Tommal. – Én nem akartam flörtölni. – tagadta, de ő az a fajta volt, akire Tomnak elég volt ránéznie és tudta, hogy mire gondol, és emiatt Bill újra elpirult pont, miután végre újra visszatért az arca normális színe. – Oké, oké, mindegy. Talán mégis…

Tom felállt az ágyról, Bill pedig a székéből és a szoba közepén megálltak egymással szemben. Tom végigsimította Bill haját, mire Bill visszatartotta a lélegzetét egész idő alatt remélve, hogy érez valamit, de nem érzett semmit. Legfeljebb egy kis szelet az arcán.

-Ha ez vígasztal, - nézett a szemébe őszintén – én éreztem.

-Tudom – válaszolta Bill, és igyekezett nem bámulni, de annyira nehéz volt. Ott volt valami előtte, amit borzasztóan szeretett volna, és amiről tudta, hogyha a körülmények mások lennének, akkor talán meg is kaphatná. – Csak olyan kibaszott igazságtalan ez az egész.

-Tudom – mondta Tom halkan, közben a kezét súlytalanul Bill vállán pihentetve.

-Miért nem tudlak érezni? – Bill tekintet csüggedt volt és kicsit cinikus. A kérdése felidézte Tomban, amit HP mondott. Vajon ez tényleg többet árt Billnek, mint segít? – Kedvellek.

Tom az ajkába harapott, az kézfejével végigsimítva Bill puha, meleg arcán. A döntés egyszerű lett volna, de ahogy Bill ránézett, Tom érezte, hogy elhagyja minden ereje. Tudta, mit kell tennie, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.

-Tudom – ismételte szomorúan. - Nagyon sajnálom.

De hogy mit is, abban még nem volt teljesen biztos.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés