Bill ismét dobolni kezdett a lábával a kocsi padlóján, ahogy más autók, épületek, emberek és állatok mellett. Ideges volt és izgatott, de aggódott is. Az anyjával mentek az orvosi rendelő felé, ahol Bill azt remélte, majd megmondják, hogy minden rendben van, meggyógyult és leveszik a gipszet. A karja már csak a gondolatától is viszketett, hogy ismét szabadon lehet. Az eddig pár hetet is örökkévalóságnak érezte. Nehéz, feltűnő és mindig útban volt. Egy idő után Billnek viszonylag sikerült megszoknia, de sokkal jobb lenne az a sok kellemetlenség és macera nélkül. Szívesen mellőzte volna, ahogy esténként arra ébred, hogy rágurul, ahogy külön óvintézkedésekre van szükség a zuhanyzásnál vagy ahogy a suliban megbámulják miatta.

Ahogy az anyja tovább hajtott át a városon, Bill felemelte a karját, hogy megvizsgálja a rákerült műalkotást. Kora reggel arra ébredt, hogy Tom ül az ágya szélén és egy gravírozó tollal a kezében alkotott. A gipszet vonalak, csillagok, szőlők díszítették.  Az első, ami elhagyta Tom száját, hogy „nem én voltam”, de még a sötétben is úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy Bill nem hisz neki.

-Ideges vagy?

Bill elemelte a tekintetét a művészien kidíszített gipszéről, majd a karját visszaejtette a térdére. Az anyja a vezetőülésben ülve olyan erősen és feszülten szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Hirtelen rápillantott, majd vissza is fordult az úthoz. Mindig ő volt a legóvatosabb a családban főleg, miután Bill apja elhunyt. Sosem akarta, hogy Bill már az első helyen megszerezze a jogosítványát. Főleg a baleset után, akár az ő hibája volt, akár nem.

-Amiatt, hogy leveszik a gipszet? – kérdezte Bill.

-Hát, igen – bólintott. – Hogy még járni kell az orvoshoz, vagy már kocsiba is ülhetsz. Tudod…

Ahogy az anyjára nézett, Bill idegesen az ajkába harapott. Végiggondolta az elhangzottakat. Egy borzalmas baleseten van túl. A gondolatnak, hogy kocsiba ül, meg kéne ijesztenie? Csak mert nem ez volt a helyzet és nem tudta, hogy ez- e a természetes egy ilyen baleset után.

-Nem tudom – sóhajtotta, miközben bámult ki az ablakon. Sok dolog kavargott a fejében, és ezek mellé nem fért be a félelem. – Még nem igazán gondolkodtam ezen…

-Oh? – fordította el a tekintetét, így Bill láthatta a tökéletesen ívelt szemöldökét. – Akkor min gondolkozol ennyire?

-Öhm… - kezdte, de csak dadogni tudott. Sosem tudott meggyőzően hazudni az anyjának – és nem is nagyon akart - , de nem tudta, hogy magyarázhatná el Tomot. Mit mondhatna? Oh, héj anya! Van ez a gyerek, aki többször is felbukkant a szobámban a baleset óta. Először csak azt hittem hallucináció, de akkor is visszajött, amikor már nem szedtem a gyógyszert, és most már tök jó haverok vagyunk. Talán elküldené a pszichiátriára, hogy kiderítsék mi a baja. Ehelyett csak valami valósághoz közel állót hümmögött. – Szokatlan kapcsolat.

-Mint…? – bökte oldalba. Nem volt biztos benne, hogy mit akart mondani a fia ezzel és ez nem volt meglepő. Nem volt könnyű Bill észjárását, még akkor is, ha vele élt egy fedél alatt.

-Mint, nem is tudom. ’Romeó és Júliát’ olvastunk az osztályban és Mr. Austin azt akarja, hogy írjunk egy oldalnyit arról, hogy milyennek képzelünk egy tökéletes kapcsolatot, ami lehetőleg eltér a szüleinkétől.

-Szóval, mintha egy sráccal randiznál… - próbálta összerakni. A tekintetét feszülten az úton tartotta, és csak néha tekintett Billre.

-Valami olyasmi, de én valami szokatlanabbra gondoltam – magyarázta, majd az ajkába harapott. Vajon meddig kell még elmennie ebben a beszélgetésben? Anyja csendben maradt várva, hogy fia folytassa. – Például, ha egy képzeletbeli sráccal randiznék.

Bill egyszerre volt nyugodt és görcsös, amikor az anyja felnevetett a vezetőülésben.

-Nézd, ha a képzeletbeli barátoddal akarsz járni, akkor hajrá! – mondta komolytalanul. De miért is lenne komoly? Bill is alig tudta felfogni.

Ahogy a gyomra görcsbe állt, a fejét az ablaknak ejtette. Ez a Tom dolog nagyon bonyolult volt, és biztos volt benne, hogy sosem fognak randizni.

Bill a plakátot bámulta az idegrendszerről, amit találomra raktak ki a rendelő falára, míg az anyja az orvossal beszélgetett. A gipszet már levették, és ahogy csodálta a karját csak arra vágyott, hogy hazamehessen – annyira azért nem érdekelték az orvosi plakátok. Felhúzta az orrát. Vajon miért nem tudtak szép festményeket kirakni? Legalább valami elterelné az emberek figyelmét arról, hogy egy rendelőben vannak.

-Szépen felépültél – mondta az orvos, kizökkentve Billt a gondolataiból. Egy férfi állt előtte fehér köpenyben, lapokkal a kezében, kedvesen mosolyogva. – Biztos már milliószor hallottad, de kivételesen szerencsés vagy.

Ő csak bólintott a középkorú orvosnak, aki ősz hajszálai miatt bölcsebbnek és idősebbnek tűnt. Tényleg sokszor hallotta már ezt, de ez még mindig nem változtat azon a tényen, miszerint nagyon is szerencsétlen volt. Az egyetlen jó dolog, ami ebből a dologból származott neki, az Tom, de ő volt a leginkább zavaró dolog.

-Maga hisz az őrangyalokban? – szaladt ki a száján. A következő pillanatban idiótának érezte magát. Ahogy az orvos és az anyja nézett rá, el is pirult.

-Hát persze – vágta rá azonnal Dr. Cook, majd súlyos kezét gyengéden Bill vállára helyezte. – És neked is kéne. Van közük egy igazán rendkívüli, aki megmentette az életed.

Bill udvariasan mosolygott, majd bólintott. Viszont a hazaúton végig csak azokat a szavakat ismételgette magában. Ő mentette meg az életét. Persze tudta, hogy lényegében ez volt Tom dolga.  Vigyázni rá és ügyelni arra, hogy ne sérüljön meg. De Bill sosem gondolta volna, hogy ez egyszer így ki lesz mondva. Ha nem lett volna Tom, lehet, hogy az út szélén fekve kötött volna ki. Lehet, hogy nem tudná mindezt elmesélni, gondolta.

-Biztos rendben vagy, kicsim? – kérdezte az édesanyja, vagy századszorra az elmúlt tíz percben. Bill ezúttal is csak bólintott, de ezzel nem nagyon adott megnyugtató választ. A baleset óta először érezte úgy, hogy felelős a történtekér. Meghalt volna. Sokkal több mindene eltört volna, mint csupán a karja.

-Jól vagyok – hümmögte. Most először szólalt meg az úton, de nem tudta mit mondhatna. A tekintete az ablakon túli világra szegeződött. Az épületeket figyelte és az embereket, ahogy jönnek- mennek. Egy percig sem érezte ezt az elmúlt héten. Halott lenne. – Csak nagyon fáradt vagyok.

Tényleg ennyi ideig tart, hogy összeálljon a kép?

-Elég nyúzottnak tűnsz egész nap – értett egyet az anyja is. – Talán le kéne dőlnöd egy kicsit, miután hazaértünk.

Bill erre csak ismét bólintani tudott. Talán tényleg egy kis alvásra volt szüksége. Talán miután felébred, az élete visszaáll a régi kerékvágásba. Talán. De vajon tényleg ezt akarta? – Nem tudom – motyogta. A tekintete továbbra is töretlenül a külvilágot bámulta. – Talán.

Nem sokkal az után, hogy hazaért, Bill rájött, hogy képtelen lenne lefeküdni és pihenni. Még, ha akarta volna sem. Az orvos szavai visszhangoztak a fülében, bejárva az agya minden részét.

Tom megmentette az életét.

Bill a szobájába ment, elnyúlt az ágyán, a fejét a korábban törött karjára hajtotta és élvezte, hogy rendbejött. Behajlította a lábujjait az ágy végében és egy elégedett, fáradt sóhajt eresztett el. Végre olyan helyen volt, ahol tudott pihenni egy kicsit vagy aludni. Viszont amint lehunyta a szemét, látta a kocsiját, összezúzódva, roncsokban, törött üveget és rengeteg vért. Látta, ahogy Tom húzta ki a roncsok közül. Ő mentette meg az életét.

Vajon ez mind igaz volt? Vajon csak képzelte az egészet? Vajon van bármi mód arra, hogy ezt elmondhassa?

Ettől a naptól kezdve Bill semmiben sem lehetett biztos. Az egyetlen, amit tudott, hogy össze volt zárva ezzel a Tom nevű sráccal, aki jött- ment kedve szerint, és akinek olyan illata volt, mint a gyümölcsös cukornak. Tom, akit nem tud megérinteni, de aki tud barátkozni kutyájával. Tom, aki előzményeket hagyott a notebook- ján, kitakarította a szobáját és összetartotta, amikor nagyon magányos volt.

Bill kidugta a lábát a takaró alól és megmozgatta a lábujjait. Közben magában azon mosolygott, hogy ezt is csak azért teheti meg, mert még életben van. Mehet a sarki boltba fagylaltot venni, elviheti Charlie- t sétálni és adhat neki kutyakekszet, amikor különösen jól viselkedik. Meg tudta érinteni a száját vagy épp az orrát. Tudott lélegezni, enni, aludni, nevetni és beszélni, mert még élt.

A felismerés nagyot koppant a fejében. Késve, de rádöbbent. Az egyik nap ő csak egy srác, aki autóbalesetet szenvedett, de a következő napon ő már nagyon szerencsésnek mondhatta magát. Életben volt. Túlélte azt a balesetet, amibe nagy eséllyel bele kellett volna halnia. És mindemellett volt egy őrangyala, aki vigyáz rá. Talán ez az oka, hogy nem fél autóba ülni, gondolta. Mert a szíve mélyén tudta, hogy Tom vigyáz rá. Az angyal mindig ott volt? Vagy csak közben- közben jelent meg?

Feltápászkodott, majd nekidőlt az ágy támlájának. Úgy döntött megpróbálja.

-Tom – suttogta hangosan az üres szobában. Miután a szó elhalványult, Bill megpróbálta kicsit hangosabban. – Tom!

Szeme végigpásztázta a helyiséget, keresve a rasztát. Honnan tudja, mikor van ott és mikor nincs? Minden esetre úgy tűnt épp nincs. Bill viszont az akarta, hogy ott legyen. Azt akarta, hogy Tom mindig vele legyen, nem csak akkor, mikor Billnek szüksége volt rá.

Amikor Tom még mindig nem jelent meg, megpróbálta harmadszorra is. – Tom!

-Mi az? Jézusom, Bill!

Bill hirtelen a hang forrása felé kapta a fejét és meglátta, amint Tom állt az ágya mellett. Őt nézte, miközben kisimítgatta bő, fehér pólóját, majd felemelte a tekintetét. – Nem hívhatsz csak úgy!

-Miért nem? – kérdezte. Bill szerette volna tudni. Hiszen működött, nem? Tom ott volt vele.

-Nem nem kéne képesnek lenned rá – mondta, majd elsötétült a tekintete. – Ennek így nem szabadna működnie.

Ahelyett, hogy erre mondott volna valamit, Bill visszatartotta a mondandóját. Volt annyira tisztességes, hogy szégyellje magát.

-Bajba kevertelek?

Nem akarta, hogy Tom bajba kerüljön annál a bizonyos HP- nál, csak mert ő beszélgetni akart.

A raszta még egyszer végigsimított a ruháin, mielőtt leült volna amellé a srác mellé az ágyra, aki odarángatta.

-Talán. Van egy csipogóm, ami jelez, ha valóban szükség van rám – mutatta fel a fekete, műanyag kütyüt. Ez egy újabb hiányzó darabja volt a pzzlenak, amit Bill kezdett összerakni a fejében. – Csak akkor kéne jeleznie, ha bajban vagy. De akkor is megszólalt, amikor hívtál, pedig nem emlékszem, hogy ezt bármelyik órán mondták volna.

-Te szoktál figyelni az órákon? – ugratta Bill. Égett a vágytól, hogy flörtölhessen. Nem volt kacér, soha, és nem is akart az lenni. De amint Tom megjelent, előbújt a másik személyisége, háttérbe szorítva a csendes, zárkózott énjét.

-Mrr! – morgott Tom, de a tekintete puha volt, amikor visszanézett Billre. Nem játszotta sokáig a haragtartót, és vissza is tért az ügyre. – Mit szeretnél?

-Mit csináltál eddig?

Tom előre döntötte a fejét, tekintetét közben végig a fekete hajún tartva. – Szórakozol vele?

Hát, nem – vágta rá egyből. – Csak kíváncsi vagyok. Tudni akarom, mit csinálsz, amikor nem vagy itt.

Tom hátradől és megrázta a fejét Bill kíváncsiságán. Még sosem találkozott olyannal, akit érdekeltek a hétköznapi dolgai. – Készülődtem, hogy elmegyünk Adni- vel csinálni valamit.

-Már nem haragszik rád? – kérdezte aggódó tekintettel Bill. Tisztán emlékezett rá, hogy említette, hogy a szőke angyal valami okból dühös rá, amit nem árulhat el Billnek.

-Nem – vigyorodott el, majd visszacsúsztatta a csipogóját a zsebébe. – Nem olyan, haragtartó típus.

Bill szórakozottan megvakarta a karját, miközben a saját barátaira gondolt. Egy kisebb csoport volt, és egyikkőjükhöz sem állt túl közel. Egyikük sem bocsájtana meg egykönnyen, ha Bill bajba keverné őket. Alig néhányan kérdezték a balesetről, a törött karjáról vagy arról, hogy miként viseli.

-Biztos jó barát – mondta, de a hangja elárulta, milyen szomorúvá teszi a gondolat.

-Igen, az – bólintott, majd közelebb húzódott Billhez. Vajon Bill képes volt úgy érezni őt, ahogy ő érezte Billt. Ahogy megérinti a vállát. De nem! Nem érezte. – És miről szeretnél „barátian” beszélni?

-Én… - kezdett bele Bill, majd kiengedte az addig benntartott levegőt, ezzel elfújva néhány kóbor hajszálat az arcából. Hirtelen úgy érezte feleslegesen hívta Tomot, hisz nem is akart semmi fontosat mondani. Nem igazán volt szüksége Tomra. Csak arra kellett, hogy kitöltse az a magányos érzést, ami érzett. Nem volt sok barátja, és mivel az apja meghalt, az anyja agyon dolgozza magát. Hosszú ideig Charlie volt Bill legjobb barátja, de ő sosem válaszolt. – Levették a gipszemet.

Tom visszavigyorgott Billre, ahogy látta a szemében az izgalmat, amint felemeli a karját, hogy bemutassa.

-Tudom! – mondta. Az érdeklődés a hangjában annyira őszinte volt, hogy Billt végül valami furcsa melegség járta át. – Most már te is a kétkarú lények közé tartozol.

Annak ellenére, hogy ő is vigyorgott, Bill összeszűkítette a szemeit.

-Ez most olyan volt, mintha magadat ’lény’- nek hívtad volna – vágott vissza, és meglepetésként érte, hogy Tom ilyen könnyen feladta.

-Én lény vagyok – mondta. – Egy olyan lény, ami létezik is, meg nem is.

-Tényleg? – vágta rá egyből Bill. De mielőtt Tom megszólalhatott volna, Bill bocsánatot kért. – Ne, tudom. Sajnálom. Kedvesebbnek kéne lennem veled… főleg miután megmentetted az életem.

-Bill – rázta meg a fejét, mintha csak ellenkezni akarna.

-Ott voltál, nem? – nézett a szemébe Bill. Feléled benne ugyan az a gyanú, mint korábban. Bár kérdésnek fogalmazta meg, legbelül ez egy kijelentés volt. Azt remélte, hogy Tom tiltakozni fog, de e helyett csak résnyire kinyitotta a száját. – Kihúztál a kocsiból és ott voltál velem a mentőben is.

-Bill, én nem…

Bill csak legyintett. – Nem beszélhetsz róla, tudom – mondta, majd elvigyorodott. Tom testbeszéde mindent elmondott. A képek a fejében egész nap ott villogtak és ő száz százalékban biztos volt abban, hogy ez így is történt. – De ott voltál. Tudom, hogy ott voltál. Tudom, hogy kicsit későn jut ez eszembe, de… megmentetted az életem.

-Ez a munkám – mondta lehajtott fejjel Tom. Bill biztos volt bene, hogy lát némi pírt megjelenni az arcán.

-Ja – válaszol halk, ziháló hangon. – De akkor is megmentetted az életem.

-Tudom, hogy kimerültél – váltott témát Tom. Nyilván nem akart abba az irányba menni, amerre Bill vitte. – Aludnod kéne!

Szívvel- lélekkel és tele csodálattal, beleegyezően bólintott. Minden végtagja nehéz volt, csak az alvásra tudott gondolni. – Itt maradsz, amíg elalszom, ugye?

-Persze – egyezett bele Tom. Bill bebújt a meleg takaró alá. Keresztbe rakott kézzel bámulta a mennyezetet. Nem kellett erőlködnie, hogy elaludjon. Ahogy Tom ott ült mellette és hallgathatta a lélegzését, gyorsan elálmosodott. Az utolsó kérdés, ami átfutott a fején elalvás előtt, hogyha Tom nem él, akkor miért lélegzik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés