-Tisztára olyan érzésem van, mint amikor a tengerparton voltunk tavalyelőtt – mondta Tom. Még vetett egy utolsó pillantást a medencére, miután már teljesen felöltöztek.

A következő pillanatban egyszerre fordították a fejüket az üvegajtó felé, ami az épület ellenkező oldalán volt, mint ahol bejöttek. Zár kattanását lehetett hallani, és egy görnyedt férfialak rajzolódott ki az egyenetlen üveglapok túloldalán.

-Tünés! – mondták egyszerre, majd egy az ajtóra vetett utolsó pillantás után rohanni kezdtek az öltözők felé. Tom rohant elől, Bill pedig szorosan mögötte haladva követte, és majdnem ráesett, amikor a bátyja elcsúszott egy tócsában egy a fenekére esett.

-Gyorsan! Gyorsan, állj fel! – mondta, miközben segített neki felállni.

Már épp az uszoda ajtajában voltak, amikor egy kivehetetlen szavakkal fenyegetőző hang és egy zseblámpa fénye világított át az üvegen.

-Ne szorakozz… - morogta Tom, majd abban a pillanatban sarkon fordult és csuklón ragadva Billt, visszarohant az öltözőbe.

El kell bújnunk. Pont, mint amikor még gyerekek voltunk…

Hallani lehetett a lépteket a zuhanyzók felől, és a kattogó zárat odakintről. Mindkét oldalról közeledett valaki, így elmenekülni nem volt esélyük.

Bill elbújt az egyik szekrénysor mögött, Tom követte a példáját. Méghozzá pont időben, ugyanis a következő pillanatban mellettük egy zseblámpa fénye világította meg a sorok közti helyet.

-Helló?

Óvatosan megrángatva Tom pólóját, Bill a fénnyel ellentétes irányba kezdett araszolni, halk, nyugodt léptekkel. Ellenben a raszta levegőt is alig mert venni.

-Helló? Van ott valaki?

Mire elérték a sor végét, már félig biztonságban érezték magukat, legalábbis Bill biztosan. Ha eléri őket, csak átlépnek a szekrény másik oldalára és egyenesen a zuhanyzók felé veszik az irányt.

A következő pillanatban azonban a fény az ellenkező irányba fordult.

-Jobb, ha semmilyen tréfával nem próbálkoztok a mai után… Komolyan mondom.

Nem volt mit tenni, zsákutca.

-Mi ez? – mondta a férfi hang, majd a fény megdermedt egy pillanatra és az öltöző ajtaja felé irányult. – Van nálam zseblámpa és egy bot!

Az öltöző ajtaja kinyílt, mire egy megkönnyebbült sóhajt lehetett hallani.

-Áh, csak te vagy az…

-Ki más lenne?

-Mintha láttam volna valakiket a medencénél – mondta, majd becsukta maga mögött az öltöző ajtaját.

-Most! – suttogta Bill halk, mégis utasító hangon. Persze Tomot nem kellett kérni, ment magától is.

-Gyorsan, szállj be! – mondta Tom, majd becsapta az ajt-ót és indította a motort. Amilyen gyorsan csak tudott, kihajtott a parkolóból és rátért a főútra. A visszapillantó tükörben Bill még látta, ahogy az egyik őr utánuk néz, a zseblámpájával az egyre távolodó kocsira mutatva.

-Majd legközelebb! – ordított ki az ablakon Tom, majd gázt adott.

-Normális vagy?

-Most mi van?

-Mi van, ha felismerik a hangod?

-Nem fogják… - rántott vállat Tom.

-És erre mi a biztosíték? – kérdezte kissé ripacskodóbban, mint ahogy akarta, mire Tom egy sóhajjal hátradőlt az ülésben.

-Hova megyünk? – kérdezte aggódó hangon Bill, amikor az egyik kereszteződésben Tom nem arra fordult, amerre kellett volna sőt, pontosan az ellenkező irányba, mint amerre a farm van. A legutóbbi majdhogy nem öngyilkossági kísérlet után nem volt kedve még egyhez.

-Nem mehetünk haza, anya kiakadna, hogy hol voltunk, és nem akarok azzal is aggodalmat okozni neki, hogy hazudok valamit, amit úgy sem hisz el – magyarázta. – Szóval ma a nagyiéknál alszunk, holnap pedig ha kérdezi, azt mondjuk Andinél voltunk, filmet néztünk, te elaludtál, én pedig nem akartalak felébreszteni, így te a kanapén, én pedig a vendégszobában aludtam. Megjegyezted?

-Azt hiszem… - mondta kissé bizonytalanul a kisebb. Vajon Tom mióta gondolkodhatott ezen?

Nagyjából negyed óra múlva parkolt le a kocsijuk a ház előtt. Miután kiszálltak, Tom már nyúlt is volna a csengőhöz, de Bill elkapta a kezét. A kézfejeik érintkezésétől teljesen zavarba jött, de a zavarát kénytelen volt elrejteni, hogy újra eszébe jussanak a szavak.

-Ne ébreszd fel őket!

-Akkor mégis hogyan menjünk be? – kérdezte Tom. Az emeleten van a szobájuk, az ágykeret nélküli matraccal, régi poszterekkel, CD és DVD gyűjteménnyel, ruhákkal, amiket már nem hordanak, és így tovább…

-Nem tudom, de ne keltsük fel őket már ilyenkor, öregek – mondta, mire Tom felsóhajtott, és hosszan ráfeküdt a csengőre.

-Barom! – morogta Bill, mire rá felvillan a lámpa fénye, és nyíl az ablak a földszinti szobából.

-Ki az ilyenkor? – kérdezte álmos hangon egy idős hölgy.

-Szia, nagyi! – köszönt Tom.

-Bocsássatok meg, amiért ilyen későn zavarunk, de itt maradhatnánk ma estére? – kérdezte Bill, mire csak egy „várjatok”- ot kapott válaszul és az ablak becsukódott. Pár perc múlva nyílt előttük az ajtó.

-Amikor a legutóbb azt mondtam bármikor jöhettek, nem pont így értettem – tessékelte be őket egy ásítás kíséretében.

-Tényleg sajnáljuk…

-De akár kulcsot is adhatnál, és akkor nem kéne csengetnünk – mondta Tom, mire egy nyűgös pillantást kapott.

-Mi most felmegyünk, te aludj nyugodtan, majd reggel megmagyarázunk mindent, ígérjük! – mondta Bill, majd karon ragadva Tomot felsietett a lépcsőn. – Jó éjt, nagymama!

-Jó éjt, bogaram! – mondta, majd visszacammogott a szobájába.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Tom ledőlt a matracra, Bill pedig a szekrényben kezdett áskálódni.

-Mit keresel?

-Pizsamát.

-Szerintem az nincs…

-Én meg tudom, hogy nincs – mondta. – Viszont nem alszom abban, amiben ma voltam – utalt Bill ez alatt a fekete farmerre és egy egyszerű fehér, zebra mintás rövidujjúra.

-A gatyát meg a cipőt vedd le, a póló meg kényelmesnek tűnik, alhatsz abban. De tőlem le is veheted… - mondta Tom, majd a következő pillanatban elkezdte letolni a gatyáját.

Bill paradicsom színbe merült arcát elfordította és úgy tett, mintha még mindig keresgélne.

-Várj, egy ágyban fogunk aludni? – hitetlenkedett.

-Látsz más lehetőséget? – kérdezte cinikusan Tom. – De ha nagyon undorodsz tőlem, akkor alhatsz a nagyiék között is.

-Dehogy undorodom tőled, ezt meg honnan vetted? – förmedt rá a bátyjára, mire az halványan elmosolyodott.

-Akkor meg vedd le a gatyád, vagy ne vedd le, nekem mindegy, de fáradt vagyok! Ha akarsz gyorsan fürödhetsz, de siess, mert aludni szeretnék – közölte, majd háttal fordult Billnek.

Egy darabig tétovázott, majd először lassú, végül sietős mozdulatokkal dobta le magáról a farmert, és miután leoltotta a lámpát, bebújt Tom mellé, a takaró alá, mire a raszta felé fordult.

-Gyere ide! – nyújtotta a karjait jelezve, hogy Bill bújjon oda hozzá.

-Mi?

-Gyere ide! – ismételte.

Bill – ő maga sem tudta miért, de – közelebb mászott Tomhoz, majd a karjai közé simulva szorosan hozzábújt. A világért sem mondta volna, hogy nem tetszett neki, hogy az illatát érezve aludhat el, vagy hogy Tom nyugtató szuszogását ilyen közelről hallhatja és érezheti, de az ég világon senkinek nem is vallotta volna be.

Tom szorosan átkarolta, majd egymást ölelve aludtak el pillanatokon belül. Kimerítette őket az este…

     Kutyaugatás. Egy elhaladó autó zaja. Egy messziről jövő hang. Valószínűleg egy nőé. A késő nyári szellő lágy suhogása. Na meg persze a fények.

Ezek voltak azok a dolgok, amik másnap Bill felébresztették. A napfény elől először próbálta elrejteni a szemeit úgy, hogy Tom vállába fúrta a fejét, de végül belátta, hogy nincs mit tenni, ébren van és esélye sincs visszaaludni.

Távolabb húzódott Tomtól, kibújt a karjai közül, és a szemeit megdörzsölgetve körülnézett a szobában. Majdhogy nem 10 éve ugyan az minden. Na jó, talán egy kicsit több a poszter és vegyesebb a stílusuk, de van, ami már elég régóta a falon függ.

Pár percig még nyújtózkodott, majd felemelte az apró tükröt az éjjeliszekrényről. Smink hiányában a szeme nem volt maszatos, a haja kócos volt, és a tapintása alapján kissé zsíros, hajmosásért kiáltott. Az egyik szeme félig volt nyitva, míg a másik teljesen, így kissé groteszk képet festett. Hát igen, ilyen egy normál ember reggele. Semmi smink, semmi tökéletesség vagy csillogás. A filmekben kelnek fel csak az emberek kivasalt hajjal, tökéletes sminkkel és ragyogó tekintettel. Sok sikert valakinek, aki ezzel próbálkozna...

-Reggelt! – kiáltotta Tom Bill háta mögül alig pár centire.

-Te nem alszol?

-Már fent voltam, csak nem akartalak felkelteni – mondta vigyorogva, majd a hátára dőlve visszazuhant.

Bill visszatette a tükröt a szekrényre, majd ő is a plafont bámulva a hátára feküdt.

-Mintha egy másik világban lettünk volna tegnap…

-Nyomot hagytunk a portásokban, az biztos – mosolyodott el csukott szemmel a raszta.

-Mintha kellett volna nekik még egy – mondta szarkasztikusan. – Haza kellett volna mennünk…

-És mégis mit mondtál volna anyának? Hol voltunk? – Tom felült. – Hogy a suli uszodájában voltunk és menekültünk a portások elől.

-A végét kihagytam volna…

-Ne hülyéskedj! – sóhajtott fel, majd az öccse felé fordulva mélyen a szemébe nézett. – Így is van elég dolog, ami miatt aggódhat és aggódik. Ne csinálj neki még többet! Néha jobb, ha az ember nem tud bizonyos dolgokról.

Tényleg így gondolod? Vajon van olyasmi, amiről nekem szerinted nem kell tudnom? És ha van, miért nem tudhatom?

-Bárcsak egész reggel így heverészhetnénk – sóhajtotta Bill.

-Talán fel kéne kelnünk, hamarosan vissza kell mennünk a farmra – emlékeztette Tom.

-Teheneket etetni?

-Többek közt… - mosolyodott el Tom halványan. – Gondolkodtál már azon, hogy van egy srác – vagy csaj, mindegy – a világban, aki ugyan annyi idős, mint te. Akár még haverok is lehetnétek, de ő lemezeket ad ki, pénzt keres és megtehet szinte bármit, te pedig a tehenek alól szeded össze a trágyát.

-Ez is egy szemszöge a dolgoknak – mondta Bill, és ennyi. Nem akadt hirtelen több mondanivalója, ahogy Tomnak sem, így csak csendben feküdtek egymás mellett.

Lentről a nyitott ablakon egy dal hallatszódott be, ami épp a rádióban szólt.

„I know that it’s freezen, but we have to walk…”

Bill még emlékezett, amikor régen a nagymamájuk elindította a konyha ablakában a rádiót, amikor palacsintát sütött nekik. Igazából, amikor itt voltak, mindig palacsintát sütött nekik.

„…keep waving at the taxis, while turning the lights up…”

Vajon most is palacsintát csinál? Elég valószínű. Bill nehezen tudta elképzelni, vajon mennyire ijeszthettek rá, amikor késő éjszaka beállítottak.

„…the coffee and the paper and the lonely bus station…”

Minden esetre bocsánatot kell kérniük. Talán nem is haragszik.

„…i know you have a heavy hearth, i can feel it when we kiss…”

De az igazat megvallva rég nem érezte magát ennyire élőnek. És ezt Tomnak köszönheti, ahogy sok minden mást is. Van egyáltalán bármi, amivel ezt meghálálhatja neki? Segít a farmon, ez a legkevesebb. És talán ha megpróbálna… öhm, szóval kevesebbet elpirulni, esetleg az sem lenne rossz. Habár nincs konkrét ötlete, mit gondolhat ezekről a pillanatairól Tom, de valószínűleg furcsállja.

Végülis, ha ő megtette az első lépést afelé, hogy minden a régi legyen kettejük közt, akkor ideje neki is lépnie.

„…and you saw me in the evening by the morning beside me.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés