Másnapra felszáradt az eső kisütött a nap. Bill lába még mindig fájt, de már enyhült annyira, hogy kisétáljon a pavilonba írni. Viszont erre csak késő délután volt lehetősége, mivel túl meleg volt odakint. Addig is hasznossá tette magát és nekiállt ebédet főzni. Úgy döntött megpróbál valami görög ételt csinálni, de mivel egyet sem ismert, maradt a pizzánál, amire majd tesz olíva bogyót. Épp a tésztát nyújtotta, amikor Tom álmos fejjel megjelent az ajtóban.

-Mi lesz a kaja? – kérdezte két ásítás között.

-Pizza.

-És mit raksz rá?

-Hát… paradicsomszószt, paradicsomot, kukoricát, olíva bogyót és sajtot – hadarta.

-Szóval húst nem?

-Nem, nem…

-Jó – bólintott, majd leült Billel szemben. – Vegetáriánus vagyok.

-Én is – mosolyodott el a fekete hajú, majd félretette a sodrófát és előpakolta a feltéteket. – Kérsz a te feledre valami plusszot?

-Ha lehet, ne tegyél rá olíva bogyót!

-Nem szereted?

-Nem – ásította. Bill elgondolkozott, hogy vajon rendesen aludt- e…

-Görögországban élsz, és nem szereted az olíva bogyót? – nézett rá meglepetten, mire Tom csak vállat rántott.

-Te szereted a sört? – pillantott fel rá Tom. Bill ekkor látta először, hogy mindkettőjüknek barna szeme van.

-Nem…

-Pedig a németek sok sört isznak…

-Jól van, na! – vigyorodott el Bill, majd folytatta a tészta megkenését paradicsomszósszal.

-Hogyan fogod te azt a kanalat?

-Miért? Mi baj ezzel? – nézett a kanál markolatára. Úgy fogta, mint mindig.

-Úgy tartod, mint a horrorfilmekben a gyilkos a kést… - röhögött fel Tom, majd megigazította a raszta kezében a kanalat. – Most jó!

-De így nem tudok kenni! – panaszkodott Bill. Tom nem válaszol csak a tekintetével követte Bill mozdulatait.

-Abbahagynád? – nézett végül fel rá.

-Mit? – kérdezte nagyokat pislogva, mint a ma született bárány.

-Hogy engem bámulsz – mondta Bill. A karjait csípőre tette, de ahogy lendítette őket, a kezéből kirepült a kanál és nekivágódott a falnak, nagy, vörös pacát hagyva maga után. – Upsz…

-Hagyd, majd levakarom – mondta Tom, majd elment a szobájába felöltözni. Amikor visszaért, Bill már telerakta a pizzát. Épp becsúsztatta a sütőbe a tepsit, így nem vette észre, hogy Tom bejött. Amikor megfordult, összerezzent és a mellkasához kapott.

-Komolyan, nem tudnál csak egy kicsit hangosabban közlekedni, mint egy szellem? – nézett fenyegetően az idősebbre, aki felnevetett, majd elkezdte ronggyal letörölni a falról a paradicsomot.

-Nem örülsz, hogy itt vagyok? – kérdezte Tom, mire Billnek úgy elállt a szava, mint aki karót nyelt. Nem tudta, hogy erre mit mondhatna. Igazából igen is, meg nem is. Nem örült, mert nem túlzottan volt oda a srácért, de valahogy mindig fel tudta dobni és megnyugtatni, ami viszont pozitívum.

-Ezt most miért kérdezed?

-Csak mert én bírlak – mondta. – Azt hittem már az első nap ki fogsz készíteni, de eddig te vagy a legnormálisabb.

-Oh… hát, köszi – mosolyodott el Bill.

-És én? – fordult felé Tom, hogy a szemébe nézhessen.

-Hát… nem mondom azt, hogy szeretlek…

-Az nem rossz – bólintott Tom, majd visszafordult a falhoz és csendben pucolta tovább. A fiatalabb még egy darabig nézte, majd visszakullogott a szobájába és leült a tükör elé.

-Te sem tudod mi volt ez, ugye?

Délután négy óra körül Bill jónak találta a hőmérsékletet ahhoz, hogy írjon, így fogott pár lapot – nem volt kedve a füzetbe írni - és a tollát, majd kiballagott a pavilonba. Meggyújtotta a gyertyát és ismét elmerült az írásban.

Igaz, hogy elállt az eső és kisütött a nap, de a szél nem múlt el. Bill viszont nem törődött ezzel. Túl mélyen benne járt a történetben.

Azonban egyszer csak jött egy nagyobb fuvallat, ami elfújta a gyertyát. A fekete hajú csak morgott egyet és visszament a házba, hogy hozzon gyufát. Amikor visszaért, elsápadva nézte, ahogy a lapjai egyre csak mélyebbre merülnek a vízben.

-Basszus! – kiáltott fel, majd a tó partjára szaladt és egy hosszabb botot felkapva próbálta a közelben levő lapokat maga felé húzni. – Hogy a francba repültek ezek szét?

Még egy jó darabig folytatta kétségbeesett próbálkozását, miszerint menti a menthetőt, amikor léptekre lett figyelmes. Tom szaladt feléje.

-Mit csinálsz? – kérdezte lihegve.

-Rohadt szél! – dühöngött. – Belefújta a lapjaimat a vízbe.

-Miért nem füzetbe írtál, mint mindig?

-Nem volt kedvem a füzethez…

-Nem tök mindegy, hogy mibe írsz?

-Nem! – nézett rá dühösen. – Ha nem a lehető legkényelmesebbek a körülmények, akkor leginkább csak egy nagy kupac szart írok – kiabált, majd visszafordult és fájdalmasan nézte a lapokat, amik sorra szétfolynak. Valami mocorgást hallott maga mellől, majd egy csobbanást. Tom ledobálta magáról a ruháit és beugrott a vízbe. Amikor felbukkant a feje, gyorsan levegőért kapkodott.

-Bazmeg! – káromkodott. – Ez kurva hideg!

-Mit csinálsz? – kiáltotta Bill.

-Kimentem a kibaszott regényedet! – kiáltott vissza, majd elkezdett befelé úszni és sorra szedte össze az útjába kerülő papírokat.

-Ne, nem kell! Főleg, hogy összeragadnak… - kiabált utána, de Tom nem hallotta. Vagy csak nem akarja, gondolta Bill. Egy darabig csak ott toporgott és nézte, amint a srác odabent lubickol, majd visszaszaladt a házba, hogy hozzon neki törülközőt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés