Behunyta a szemét.

-Látod ott azt? A szürkét hátrébb – mutatott Gordon a mén egyik szélső része felé. A lovak elszórva, mégis együtt maradva haladtak felfelé a domboldalon, egyre csak távolodva a kerítéstől.

-Igen – bólintott Bill, majd fellépett a legalsó deszkára és a felsőbe kapaszkodva nézte a szürke lovat, ahogy a többit követve megy előre.

-Azt szeretném megvenni – mondta büszkén Gordon. – Ha Jack bácsikátoknak sikerült találnia vevőt, akkor lesz elég pénzünk rá.

-Azért hiányozni fog…

-Az csak egy tehén, Bill – nézett unottan a testvérére Tom.

-Ő szemükben te meg csak egy ember vagy, Tom – mondta Gordon. – Te azt hiszed, ők csak esznek, isznak, bőgnek és meg lehet őket fejni. Ők azt hiszik te csak enni és inni adsz nekik, takarítod alóluk a szart és megfejed őket.

Tom nekidőlt a kerítésnek és türelmetlenül számolgatta a másodperceket. Valaki emlékeztetné minek is kell nekik még egy ló?

-Szerintem az a barna is szép, ott – mutatott Bill a domb teteje felé. – Ah, már nem látszik a naptól.

-Azt hiszem sejtem melyikre gondoltál. Amelyiknek fekete sörénye volt, nem?

-De!

-Az sem néz ki rosszul, de nekem akkor is a szürke kell! - mondta sokat sejtetően Gordon.

-Miért? – kérdezte Bill. A szeme sarkából látta, hogy Tom a szája szélét rágcsálja. Unatkozik.

-Volt már olyan, hogy egy tucat között megláttál egyet és tudtad, hogy neked az az egy kell és semelyik másik? – Gordon tekintetében megcsillant valami, amiről Bill akkor még nem tudta, hogy mi lehet.

-Nem – válaszolta egyszerűen.

Gordon kifejezéstelen arccal nézett a fiúra, aki apró kezeivel a fadeszkába kapaszkodva kémlelte a ménest, ami már majdnem teljesen elvonult. A szemében megint ott volt az a csillogás, ami mindig, és ami lenyűgözte őt. Hullámos, fekete tincsei rendezetlenül álltak, piros pulcsija kissé koszos volt, nadrágját pedig leette, de még ezzel a szakadt kinézettel is olyan természetfeletti kisugárzása volt, amihez foghatót még nem látott emberen. A testvére Tom, hasonlóan öltözött, csak sokkal bőbb ruhákat hordott és raszta tincsei hosszabbak voltak, mint Bill fürtjei. Mindketten olyanok voltak, mintha valahonnan máshonnan jöttek volna, ahol az emberek hallják egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait és tudják, mit éreznek mások.

Vagy csak simán ikrek, gondolta.

-Egyszer majd megérted – mondta Gordon, majd ellökte magát a kerítéstől és visszaindult a kocsi felé.

-Indulunk? – kapta fel a fejét Tom.

-Igen – Gordon elfordította a kulcsot a zárban, majd belezuhant a vezető ülésbe. Amint becsukta maga után az ajtót, hátul nyílt a másik kettő és a fiúk is beugrottak. A visszapillantó tükörben Gordon látta, hogy egymásra néznek, először harcias tekintettel, majd elvigyorodnak és Bill kicsit fel is nevet.

A hazafelé úton megpróbáltak találni valami olyan rádióadót, ami az isten háta mögött is fogható, de nem jártak sok sikerrel.

Bill lemondón felsóhajtott, majd leült.

-Mit szólnátok, ha haza érünk, segítenétek fát vágni, addig anyátok csinál valami harapnivalót, aztán kijönnétek velem a dombra és ott vacsoráznánk? – vetette fel a gondolatot Gordon, mire mindketten felkapták a fejüket. – A dombtetőn szerintem még valami emberi is fogható…

-Oké – vágta rá Bill.

-Fel sem tudod emelni a baltát – vigyorodott el Tom.

-Majd te megoldod, én meg adogatom a fát és pakolom egy kupacba.

-Én meg kiviszem a heverőt és az árnyékból nézlek titeket – mondta Gordon, mire két meghökkent tekintet és egy pár „na, persze”- t kapott válaszul.

Hazaérve az ikrek kiugrottak a hátsó ülésről és rohantak be, hogy megbeszéljék az anyjukkal a vacsorát. Gordon bezárta a kocsit, majd a kulcsot elrakta a bejárati ajtó melletti kisszekrénybe. Amint megfordult, két alacsony alak rohant el előtte, ki az udvarra. Egyből utánuk megjelent Simone.

-Biztos jó ötlet? – kérdezte aggódva.

-Mi történhetne? – lépett közelebb a nőhöz, majd átölelte. – Nem lesz baj! Csak megesszük a… amit majd csinálsz, jól érezzük magunkat, aztán hazajövünk.

-Én arra gondoltam, hogy biztos jó ötlet baltát adni a kezükbe?

-Nem – nevetett fel Gordon. – Ezért inkább rájuk nézek. Te pedig csinálj valami finomat!

Nyomott egy puszit Simone homlokára, majd kilépett az ajtón. Vele szembe Tom állt egy kisebb baltával a kezében.

-Szerintem annál nagyobbra lesz szükséged – mosolyodott el, majd hátba veregette a fiút és elindult a fészer felé.

Kinyitotta a szemét.

Még mindig nem múlt el a fejfájása, de az idő telt és ennyivel nem úszhatta meg a munkát. Felemelte a fejét a párnájáról, felült, majd nagyot nyújtózkodott. Remélte, hogy az egész egy véget nem érő álom, ahonnan sosem ébred fel a valóságba, ahol Gordon már nincs többé. Remélte, hogy Billel újra kisgyerekek lehetnek, akik még nem látják az élet sötét oldalát. Akik már attól jó kedvre derülnek, ha a nevelőapjuk elviszi őket egy esti piknikre, ahol a fő program a rádióhallgatás lesz, és evés után leszaladhat az öccsével a domboldalon és utána orra eshet, de csak nevetni fog rajta. Aztán, majd ha visszaértek a házhoz, elsőként aludhat el, hogy másnap reggel jó kedvűen keltse Billt a szomszédos ágyban.

De nem, hogy kisgyerek nem volt, Bill is mintha eltűnt volna.

Mintha sorra mindenki eltűnne, gondolta. Már nem sok kell, hogy anya is eltűnjön.

Végül Tom kikelt az ágyából, felhúzta a csizmáját és elindult az istálló felé. A fészerből kitolta a talicskát és benne vitt egy lapátot, amivel majd kilapátolhatja a lovak alól az ürüléküket. Felix- et átvezette addig egy másik boxba, majd rezzenéstelen arccal takarítani kezdett. Amikor végzett, az összeszedett lótrágyát elvitte a komposztálóhoz, majd a kútnál kipucolta a talicskát és lemosta a lapátot.

Gordon is mindig szerette tisztán tartani a dolgokat.

Végül szétszórt egy kis friss szalmát a boxban, majd visszavezette Felix- et. Épp ment volna vissza a házba, hogy lefürödje magáról az istállószagot, amikor a ló felágaskodott a boxban.

-Nyugi! Nyugi! – tartotta maga elé a kezét, majd jobbnak látta, ha mielőbb becsukja a boxajtót.

Ehhez sem értett. Egy lovat nem tud megnyugtatni, basszus, hogy akar egy egész farmot eltartani? Gordonnak olyan könnyen ment, neki miért nem? Szinte mindig mellette volt, figyelte mit, hogy csinál, mégsem tudta jól csinálni.

Szüksége volt Billre. Beszélniük kellett, és együtt könnyen túljutottak volna ezen.

A szürke ló prüszkölt egyet, miközben Tomot méregette. Mintha csak őt hibáztatná, amiért a gazdája már nincs vele.

Ló, lovas nélkül, gondolta Tom.

Elindult vissza házba, közben az emlékén gondolkozva. Egy hete még értelmetlennek tartotta az egészet, csupán egy régi emléknek, de most mintha csak egy széttört tükör darabja lenne.

A házhoz közel érve felpillantott a földről, majd az egyik emeleti ablakon akadt meg a szeme. Egy hosszú, fekete hajú bámulta a farmot. A poros utat, a késő délutáni szellőben lengedező fákat, a flakonokból összeeszkábált szélkakast, ami még tomboló viharban sem pörög, mert már rég beakadt. Az erdőket, a mezőket és a dombokat. Mindent, ami az otthona volt.

Mintha csak villám csapott volna belé, Tom közelebb szaladt az ablakhoz.

-Bill!

A fekete hajú felé fordította a tekintetét, mire a raszta kicsit lelassított.

Még sosem látta ilyen szomorúnak.

-Engedj be a szobádba, kérlek – kiabált fel. – Beszélnünk kell.

-Most is hallak – válaszolta alig hallhatóan.

-De nem így, ordibálva. Kérlek!

Bill mintha csak elgondolkozott volna, hosszan nézett Tomra, majd eltűnt az ablakból. A másik erre egyből elindult az emeletre és nagy megdöbbenésére nyitva találta az ajtót.  Belépve a szobába meg jobban meglepődött, ahogy teljesen üresen találta. Azt hitte Bill legalább berendezkedett, vagy otthonosabbá tette, de ezzel szemben csak egy gyűrött takaró volt az egyik sarokba dobva és a bútorokon pár firka a porban.

Billre nézett, aki az ágy végében ült, átkarolva a térdeit és onnan nézett ki az ablakon. Tom becsukta maga mögött az ajtót, habár a dohszag miatt szívesen nyitva hagyta volna, de tudta, hogy Billt zavarná. Leült a testvére mellé és ő is az ablakon túli világot kezdte kémlelni, mintha tudta volna, mit néz a másik. Pár percig ültek így. Tom nem akarta gyorsan elkezdeni, mert még a végén felzaklatja az öccsét, akkor pedig nem lesz semmilyen beszélgetés.

Bill elfordította a fejét és Tomot nézte.

Úgy tűnt, mintha tényleg ő is kifelé bambulna, de tudta, hogy csak tettei és rá vár.

-Miről akarsz beszélni?

Tom is elszakította a tekintetét az ablaktól és Bill szemeibe nézett, ahol még mindig ott volt az a mély szomorúság, csak közelről még inkább látszódott, és vegyült valamivel, amit Tom nem tudott megfogalmazni mi lehet.

-Mióta Gordon nincs itt, minden megváltozott – mondta. – Anyával alig beszélünk és látszik rajta, hogy ő is belefáradt. Szükségünk van rád, de legfőképp nekem. Nélküled tényleg nehéz, és tudom, hogy neked is, de közösen könnyebb lenne.

-Nem vagy rám dühös? – kérdezte halk hangon.

-Miért lennék? – lepődött meg Tom. – Nem a te hibád volt. Teljesen mindegy volt, mikor érsz ide az orvossal, nem menthettétek volna meg. Igazából… ezt már akkor tudtam, amikor megláttam, hogy mitől vérzik. A golyót csak korházban tudták volna kivenni.

-De elállíthatta volna a vérzést.

-Igen, én meg lehettem volna nyolc évesen rövidtávfutó bajnok – mondta Tom. Próbált egy kis mosolyt csalni az öccse arcára, viszont ő csak lehajtotta a fejét és elrejtette a tekintetét Tom elől. – A lényeg, hogy nem mi tehetünk róla, az időt pedig nem tudjuk visszapörgetni. Emészthetjük magunkat, hogy ezt lehetett volna, meg azt lehetett volna, de igazából felesleges. Már nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy megpróbáljuk élni az életünket nélküle.

-És azért sem haragszol, hogy nem mentem el a temetésre? – kérdezte Bill.

-Nem értem teljesen, hogy miért, de nem. Nem haragszom – mondta halványan mosolyogva.

-Akkor szerintem mindent megbeszéltünk – nézett fel rá az öccse, akinek valami hidegség lett hirtelen a tekintetében. – Most pedig menj el!

Tom meglepetten nézett rá, de hamar rájött, hogy idő kell neki, hogy feldolgozza ezeket. Lehet, hogy eddig nem is gondolt így a dologra.

Beletörődötten bólintott, majd felállt és elment. Amint becsukta maga után az ajtót és a léptei eltávolodtak, Bill is felpattant és a zsebében rejtegetett kulccsal bezárta az ajtót.

Éjfél után nem sokkal Tom ismét felriadt. Sikerült korábban elaludnia, de ugyan akkor korábban is riadt fel. Viszont érezte, hogy most már nem tudna visszaaludni, így nehézkes mozdulatokkal felállt és a fürdőben megállt a tükör előtt.

A bőre hideg és nyirkos volt, és érezte, hogy reszket.

Sóhajtott, majd langyos vízzel megöblögette az arcát és kisétált a konyhába. Ott hűvösebb volt, mint a szobájában, de még így is leült az asztalhoz. Legszívesebben csinált volna magának egy kakaót és lehívta volna Billt, hogy igyák meg ketten, de se kakaót nem tudott főzni, sem Billt felébreszteni. utóbbit inkább nem merte. Az, hogy ő nem tud aludni, az egy dolog, de attól még a másik hadd aludja ki magát. Elvégre őt egyértelműen jobban megrázta Gordon halála.

Összefonta maga előtt a kezeit az asztalon, majd ráhajtotta a fejét. Újra abban az emlékben akart lenni, vagy egy másikban. Újra gondtalan gyerekkort akart, ahol ott van Gordon és Bill. És nem az a Bill, akivel délután beszélt. Az csak kevesebb, mint árnyéka a réginek. Mert ő régit akarta, hogy együtt menjenek megnézni az új lovat, majd egész nap kérdezgetni Gordont, hogy honnan jött a Felix név.

Végül megunta a konyhát és felpattant a székről. A bejárat melletti kulcsos szekrényből kivette a szobák pótkulcsait és felment az emeletre. A Bill ajtaja előtt elgondolkozott, hogy tényleg be kell- e mennie, de végül úgy döntött, igen. A lehető leghalkabban elfordította a zárba a kulcsot és belépve a szobába, becsukta maga mögött az ajtót. Eléggé sötét volt, de az ablakon beszűrődő holdfényben meg tudta állapítani, hogy hol van Bill. Összegömbölyödve feküdt az ágy közepén.

Tomnak muszáj volt mosolyognia a látványtól, de ugyan akkor szomorú is volt.

Felvette a takarót a sarokból, kicsit megrázogatta és betakarta vele az öccsét, aki a hozzá simuló anyagot megérezve kicsit mocorgott, majd mintha mi sem történt volna, aludt tovább.

Kicsit körülnézett, majd a párnákat is megtalálta az ágy alá tuszkolva. Tom azokat is kirázta és óvatosan Bill feje alá csúsztatta az egyiket. Még egy pillantást vetett békésen szuszogó öccsére, majd visszament a szobájába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés