-Mit?

-Hogy bízol bennem! – mondta Bill, mire Tom tekintete mereven az övéhez tapadt. Pillanatokig voltak így, majd lesütötte a szemét.

-Gyere, menjünk! – mondta halkan. – Segítek felállni!

-Nem! Hallani akarom! Tom… - nézett fel rá Bill kétségbeesett, de mégis reményteli arccal.

-Őszintén? - sóhajtotta. – Nem bízom benned. Azok után sokáig nem is nagyon fogok senkiben.

-Értem… - bólintott Bill szomorúan.

-De megpróbálok! – mosolyodott el Tom, mire a fiatalabb is felemelte a tekintetét. Egy darabig csak néztek egymás szemébe, majd – és egyikük sem tudta hogyan, de – az ajkaik elkezdtek egymás felé közeledni, és végül összetapadtak. Csak a levegőhiány miatt váltak néha szét, de azonnal vissza is hajoltak újabb és újabb csókokba.

-Szerinted meddig lesznek kint? – fordult a férfi felé Agatha, aki csak mélyen sóhajtott válaszként. – Nem kételkedem abban, hogy megtalálták egymást, én inkább…

-Ne aggódj miattuk! – vágott végül a nő szavába Theodor. – Ha valakit a legkevésbé kell félteni, akkor az Tom. Ha pedig igazad is van és találkoztak, akkor nincs félni valónk!

-Jó, csak…

-Csak?

-Hagyjuk! – mondta halkan Agatha a talajt bámulva homályos tekintettel. – Ők nem az én fiaim. Nem kell aggódnom értük…

-Nem te tehetsz róla, hogy nem lehet gyereked.

-Tudom – bólintott Agatha, majd sarkon fordult és felvonult a szobájába.

-Sosem meséltél még a könyveidről – mondta Tom, továbbra is az ölében fekvő raszta tincseivel játszadozva.

-Sosem kérdeztél róluk – nyitotta ki az egyik szemét Bill, hogy felnézhessen. Tom őt nézte. – Melyik érdekel?

-Fogalmam sincs hány van, – mosolyodott el halványan a raszta. – de leginkább az, amit most írsz. Miről szól?

-Arról, hogy egy férfi és a kislánya elmennek vitorlásozni, de hajótöröttek lesznek és egy lakatlan szigeten próbálnak túlélni. Az apa az elején első sorban magával törődik, de miután a kislánya lázas lesz, elkezdi lassacskán megérteni és megtapasztalni, hogy mi az a felelősség – mesélte.

-És mi lesz a vége?

-Lelőjem a poént? – kerekedtek el Bill szemei.

-Aha…

-Azt hittem el akarod majd olvasni – fordította oldalra a fejét. Az orrával húzott egy csíkot Tom pólójába, majd egy sóhajjal behunyta szemeit.

-El, de kíváncsi vagyok a végére. Nagyon!

-Értem – nevetett fel halkan a raszta.

-Szóval? Mi lesz a vége?

-Őszintén? – kérdezte. – Még én sem tudom.

-És te nevezed magad írónak? – gúnyolódott Tom.

-A történet általában önmagát írja a fejemben. Voltak ötleteim, de egyik sem tetszett annyira, mint amennyire majd az fog, ami hirtelen jön.

-Ezt honnan tudod előre?

-Tapasztalat… - vetette oda egyszerűen.

-Értem – bólintott a másik. – És a kislánnyal lehet tudni, hogy mi lesz?

-Meghal – mondta ki egyszerűen a szót Bill. Tudta milyen súlyt hordoz magában, de nem igazán törődött vele.

-A lázban?

-Igen. Gondolj csak bele! Alig van élelem, sokszor esik, gyógyszer nincs, meg úgy semmi, amivel ápolhatná. Borogatást is, úgy ahogy macerásan tud neki csinálni. Nincs túl sok esélye.

-Az addig oké, de ez így olyan szomorú…

-A való élet sem mindig felhőtlen – ült fel Bill, majd szembe fordult Tommal. – Amúgy is, a könyv lényege az, hogy az apa nagy ívből szart a kislányára, mert őt okolta a felesége halála miatt, aztán a végére rájön, hogy azt a keveset is elveszítette, ami maradt belőle. Hogy szeretnie kellett volna, és erre rájönni még a láz előtt. Még a sziget előtt. Már a legelején!

Pár pillanatig csendben ültek és egymást nézték. Bill szomorú tekintettel, Tom pedig csodálkozóval.

-És… - szólalt meg végül az idősebb. – Honnan jött az ötlet?

-Anya szerint onnan, amikor apa elhagyta a családot…

-És szerinted?

-Fogalmam sincs – sóhajtotta. – Nem megyünk vissza?

-De, lehet, hogy kéne…

-Öhm… - sütötte le a tekintetét Bill. – Viszel?

-Persze – nevetett fel Tom, majd nyomott egy puszit a fiatalabb arcára és felkapta. A házig nem szóltak egymáshoz semmit, de ez egyikkőjüket sem zavarta.

Út közben Bill leginkább azon gondolkodott, hogy mi is történt eddig. Röviden? Kedvelni akarta Tomot, aztán ez nem jött össze, aztán mégis, most pedig bele van zúgva. Hosszabban? Most, hogy már tudja, hogy mi bántja, könnyebb lesz, de nem könnyű. Még mindig lesznek hangulatingadozásai, továbbra is lesznek percek, amikor elküldené melegebb égtájakra, és igen, a konyha még mindig csak turista terület! Minden a szemnek – és a szájnak –, de semmit a kéznek! Ez egy nagyon fontos dolog, ha nem akarnak ételmérgezésben meghalni…

De most már könnyebb lesz megértenie őt. Meg aztán megígérte, hogy megpróbál megbízni benne. Még beszélni akart Agatha- val erről, de volt egy olyan érzése, hogy ezt eddig egyedül ő tudta kiváltani Tomból.

Aztán hirtelen eszébe jutott a beszélgetése Agatha- val a kikötőben. Amikor először találkozott Tommal…

-Milyen szakra fogsz járni? – kérdezte.

-Hm?

-Egyetemre gyűjtesz. Milyen szakra mész? – tette fel újra a kérdést, de a választ már nem tudta megvárni, mivel Tom kinyitotta a bejárati ajtót. Nos… lábbal.

-Megjöttünk! – kiáltotta, mire a kanapén ülő Theodor és Agatha nagy szemekkel pillantott fel rájuk. Pár percig komoly tekintettel mérték őket végig, majd felröhögtek.

-Lemaradtunk a lagziról? – kérdezte Agatha két hullám közt.

Bill egy darabig értetlenül nézett rá, majd leesett, hogy Tom épp karban vitte be a házba…

-Esküszöm, ha nem lenne tele a kezem, már a hajadat tépkedném!

Nagyjából egy órával később érkezett meg a doktor, aki megállapította, hogy Bill lába eltört. Rögtönzött rá egy egyszerűbb gipszet, de ugyan akkor azt is mondta, hogy másnap visszajön egy rendeset csinálni, és hogy Bill ne mozogjon sokat.

-Hihetetlen, hogy mindig a lábaddal van valami baj… - suttogta Tom, miközben szorosan átölelte a rasztát. Agatha és Theodor épp elment kikísérni az orvost.

-Itt maradsz? – kérdezte. Lassan ledőlt az ágyra és lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, ezzel teljesen besötétítve a szobát.

-Egész este – mondta Tom, majd ledőlt mellé és hagyta, hogy hozzá bújjon.

-Akkor jó – sóhajtotta Bill. – Tudtad, hogy holnap lesz egy hónapja, hogy idejöttem?

-Már egy hónap? – emelkedtek fel a szemöldökei, de a szemei csukva maradtak. Tom már majdnem aludt. – Hiszen akkor már csak kettő maradt…

-Aha…

-Te is hulla vagy?

-Aha…

-Oké – suttogta, majd ha akarta volna se mondhatta volna tovább, mivel mind a ketten elaludtak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés