-Most nincs kedvem beszélgetni – morgott a telefonba Olivia.

-Engem viszont érdekel, mi bajod – morgott vissza Andreas. – Kezdek megőrülni, hogy egy ideje nem hallok sem felőled, sem Tom és Bill felől. Az utóbbin meg sem lepődök, de neked mi bajod?

-Semmi – hazudta.

-Aha… Na, ki vele! – erősködött a szőke, mire egy fárad nyögést kapott a vonal másik feléről.

-Tényleg nincs bajom, de most komolyan nincs semmi kedvem beszélgetni – sóhajtotta.

Andreas egy darabig nem szólalt meg, majd egy morcos „aha, akkor szia” után kinyomta. Igazából nem sajnálta, hogy megbántotta, mivel most az ő társaságára vágyott a legkevésbé. Meg aztán nem mondhatta el, hogy hiányzik neki Moe. Nem tudhat róla…

Már két nap telt el azóta, hogy az ikreknél járt és azóta, hogy Moe eltűnt, és nem tért vissza. Próbálta hívogatni, előcsalni valahogy, de nem ment. Ha jobban belegondolt, eddig is akkor járt- kelt, amikor akart, mintha tényleg egy szellem lenne, nem pedig kitaláció. Viszont Oliviának muszáj volt felröhögnie, ha erre gondolt. Milyen buta is, hogy ezzel akarja elhitetni magát.

A telefont visszarakta az éjjeliszekrényre és körülnézett a szobában. Minden a helyén volt, de a fehér íróasztal lapjától erősen elütő fekete borítású laptop valahogy mindig megragadta a figyelmét. Tudta, hogy beszélnie kell az ikrekkel, de nem volt sem ereje, sem kedve.

Mit csinálsz, Olivia? kérdezte saját magát. Ha Moe itt lenne, elnézné, hogy csak itt fekszel és lazsálsz vagy felrázna és bíztatna, hogy folytasd? Azt mondaná, hogy most már nem adhatod fel.

Végül egy sóhajjal felállt, a laptopjához cammogott, és miután leült az íróasztalhoz, felhajtotta, majd beírta a jelszót.

                -M… Mi ez?

-Hogyan lehet 103- as? Nincs annyi szint…

Bill zavartan nézte a képernyőt, ahol a dungeon utolsó szörnye állt előttük. – Akárhogy is, le tudjuk győzni! Kétszer ketten vagyunk, ő pedig egyedül. Valamint, a támadásai ismétlődnek, így csak az első hullámot kell túlélnünk, utána gyerekjáték.

-Akkor készen állsz?

-Én mindig készen állok – mondta határozottan, majd anélkül, hogy megvárta volna Tomot, berohant a szörny termébe.

                Amint meglátta, hogy be van jelentkezve, Olivia villám gyorsasággal gépelte a szavakat.

„saiv_lio312: hali ^^

saiv_lio0312: mizu?

sheepsauce: szia, hogy ment?

saiv_lio0312: még nem kérdeztem meg hogy döntöttek, de ha szerencsénk van, Bill ráveszi a bátyját…

sheepsauce: akkor kérdezd meg, de gyorsan!

saiv_lio0312: ne legyél türelmetlen!

sheepsauce: online vannak?

saiv_lio0312: mikor nem?

sheepsauce: akkor most kérdezd meg?

saiv_lio0312: most rögtön? 0_0

sheepsauce: miért ne?”

Végülis tényleg, miért ne? Ennyi idő alatt már dönteniük kellett, habár nem vett volna rá mérget…

„saiv_lio0312: halihó ^^

saiv_lio0312: itt vagytok? :)

saiv_lio0312: csak azt szeretném megkérdezni, hogy hogy döntöttetek…

saiv_lio0312: ???

saiv_lio0312: Bill?

saiv_lio0312: nem igaz, hogy már megint eltűntetek -.-’’

„saiv_lio0312: hali ^^

saiv_lio0312: Tom, te sem vagy itt?

saiv_lio0312: hova a francba tűntetek, komolyan… >:[ ’’

„saiv_lio0312: nem válaszolnak -.-

sheepsauce: lehet, hogy csak nincsenek ott mert kajálnak vagy valami…

saiv_lio0312: lehet…

sheepsauce: nyugi :) vissza fognak írni

saiv_lio0312: ajánlom, hogy igazad legyen! :D ’’

                -Ahj, kuss legyen már! – morgott Tom, amikor immáron harmadszorra kapott jelzést üzenetről. Pár perc múlva viszont elhallgatott a csipogás, így reménykedett benne, hogy feladta az illető.

A szörnynek már alig volt élete, ami azt jelentette, hogy nemsokára vége a küzdelemnek. A következő pillanatban azonban megszakadt az eddig követett támadási metódus, és egy teljesen új képességet kezdett betölteni. Bill abban a pillanatban ott termett és dupla pajzsot emelt maguk köré, ami megvédte őket a következő robbanástól.

Ez után már csak egy átvezető animáció ment, aminek azonban hamar vége lett, ahogy azzal együtt a játéknak is.

-Nyertünk – Bill tapsolt egyet, majd kilépett mindkét karakterével.

-És most? Mivel játszunk ez után?

-Még arénázhatunk is akár, vagy kereshetünk valami más játékot… - sorolta Bill, és mondta volna tovább is, de amint meglátta a beérkezett üzeneteit, önkéntelenül is elvigyorodott. – Tomi! Olivia írt.

-Nekem is – mondta, majd Bill felé fordult. – Akkor?

-Már eldöntöttem – mosolygott.

-Akkor írjunk neki – Tom kétszer a combjára csapott, mire Bill máris az ölében termett.

„[1]: itt vagyunk

saiv_lio0312: csodáS :”D mi tartott eddig??

[1]: játszottunk

saiv_lio0312: ne, komolyan??? :O

saiv_lio0312: visszatérve, akkor beléptek a csapatba?

[1]: megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy igen :)

saiv_lio0312: remek ^^ akkor beszélek a többiekkel és mondjuk holnap mennénk hozzátok, az úgy jó?

[1]: mimimimimi??? 0_0

saiv_lio0312: öten vannak egy csapatban -_- kettő ember még van rajtunk kívül

[1]: mi ismerjük őket?

saiv_lio0312: lehet, nem tudom :/ minden esetre találkoznunk kéne, hogy azért meglegyen az alapismeretség, értitek?

-Tomiii… - nyöszörgött Bill, majd ijedt tekintettel a szemébe nézett.

Tom nyugodtnak tűnt. Egyáltalán nem rázta meg az idegenek gondolata, mintha ez neki is természetes lenne. Furcsa érzéseket keltett ezt látni, mintha Tom most először nem lenne mellette. Végül a raszta felemelte a tekintetét, a két tenyere közé fogta Bill arcát, majd elmosolyodott.

-Ez olyan, mint egy küldetés. Ha nem teljesítjük, veszítünk.

Igaza van, gondolta Bill. Ha most nem bírja ezt ki, akkor lehet, hogy lemondhat az egészről.

„[1]: kikről is lenne szó pontosan?

saiv_lio0312: nyugi, rendes srácok :) az egyikük még a rajongótok is ;)

[1]: a rajongónk?

saiv_lio0312: ahha ^^ de a másik is szerethető

[1]: rajongónk???

saiv_lio0312: néha kicsit morci, de szerethető!

[1]: RAJONGÓNK??? 0_0

saiv_lio0312: ja… és?

[1]: …

[1]: vannak rajongóink?

saiv_lio0312: vannak -_-

[1]: és mennyi?

saiv_lio0312: nem tudom, nézzétek meg ti, minden esetre holnap háromra legyetek kész!

[1] de ácsi! meg sem kérdezed, hogy nekünk jó- e??

saiv_lio0312: miért NE lenne jó? mármint… miért NE érnétek rá? mikor NEM értek rá…

[1]: jójó, értjük…

saiv_lio0312: reméltem is ^^ nade búcsúzom, sziasztok”

                Elégedetten dőlt hátra a székében és arra gondolt, vajon mit szólna ehhez Moe, ha itt lenne. Valószínűleg semmit, inkább csak emlékeztetné, hogy vissza kell még írnia Georg- nak és szólnia kell Gustav- nak is.

Ahogy visszafordult a képernyőhöz, és újra mozgásba lendültek az ujjai, elgondolkodott, hogy vajon látja- e még Moe- t. Elég durván küldte el melegebb éghajlatokra, de tudja, hogy csak ideges volt és amúgy nem mondott volna olyanokat. Vagy nem? Minden esetre reménykedett, hogy tisztában van azzal, hogy szüksége van rá.

                -Félek, Tomi – suttogta Bill. A lábait átkarolva ült az ágy végében, Tom pedig nekidőlve mellette ült és a hátát simogatta.

-Meg tudjuk csinálni! – bátorítgatta. –Livnél is ment…

-De Liv nem ugyan az! Őt ismertük az előtt is – Billt továbbra is elfogta a rettegés, és nem mert megmozdulni, annak ellenére, hogy csak Tom volt rajta kívül a szobában.

-Tudom – sóhajtotta. – De akkor is nyernünk kell!

-Miért? – A fejét alig észrevehetően elfordította, hogy lássa Tom arcát. – Miért ne veszíthetnénk most az egyszer?

-Mi sosem veszítünk…

-Csak most az egyszer – ismételte és hallatszódott a hangján, hogy közel áll a síráshoz, mire Tom átkarolta és szorosan ölelte magához.

-Tudod, Bill, nem lehet minden percét élvezni egy játéknak. Néhol vontatott, néhol nehéz és türelmesnek kell lenned, néhol pedig fel akarod adni – Itt kicsit megállt és nyomott egy puszit Bill fejére és a mutatóujja segítségével letörölt egy kósza könnycseppet. – De tudod miért éri meg folytatni?

-Nem.

-Mert a végén leírhatatlan az az érzés, amikor büszke vagy magadra, mert sikerült a végére jutnod. Ahogy majd visszagondolsz később, hogy néhány résznél fel akartad adni, mert azt hitted nem sikerülhet, és mégis sikerült.

-Sikerülhet, de én félek – mondta elhaló hangon.

-Én is, de nem adhatjuk most fel – folytatta. – Ez az egyik legnagyobb játék, amivel játszunk. Amivel játszol, és eddig látszott, hogy élvezed is. Eddig borzasztó ügyes voltál, és nagyon büszke vagyok rád, mint mindig, és meg kell értened! Emiatt nem adhatod most fel!

-Mi miatt? – kérdezte Bill. Annyira zavaros volt a fejében minden, hogy nem tudta követni pontosan miről is beszél Tom.

-Ha más miatt nem is, akkor miattam – suttogta, majd belefúrta az arcát Bill vállába, aki úgy érezte, most már tényleg nem tudja visszatartani a könnyeit, így utat engedett nekik.

-Cssssss… - nyugtatgatta Tom. – Meg tudod csinálni, ott leszek melletted. Végig.

-Szeretlek, Tom – suttogta Bill. Elengedte a térdeit és szorosan Tomba csimpaszkodott.

-Én is szeretlek – mondta, és türelmesen simogatta Bill hátát, miközben várta, hogy elálljanak a könnyei.

                19:37

Olivia egy üzenetre lett figyelmes, ami nem is keltette fel annyira az érdeklődését, csak a feladója. Kíváncsian nyitotta meg, majd annál kíváncsibb lett, ahogy olvasta a sorokat.

„saiv_lio0312: mire kell az nektek?

[1]: meg akarom nézni, ennyi

saiv_lio0312: akaROD?

[1]: csak én

saiv_lio0312: mi lett Billel? elfújta a szél? :”D

[1]: alszik

[1]: elküldöd még ma?

saiv_lio0312: most nem keresem be, ha megbocsájtasz, de meg tudod találni, ha ráguglizol

saiv_lio0312: a kék lesz az, sárkányos háttérrel

[1]: megtaláltam

saiv_lio0312: naugye… de miért akarod megnézni?

[1]: csak felkészítem magam

saiv_lio0312: és Billt nem?

[1]: majd neki is megmutatom, de most aludnia kell, rendesen kimerítette magát

saiv_lio0312: jesszus, mit csináltatok? 0_0

[1]: semmit, most már jól van

saiv_lio0312: …

saiv_lio0312: aggódnom kéne?

[1]: nem, nyugi

saiv_lio0312: hát jó, ajánlom is!

saiv_lio0312: unatkozom

[1]: ?

saiv_lio0312: nem akarsz játszani?

[1]: nem

~A(z) [1] nevű felhasználó kijelenthezett.~”

                -Hát ez meg… - motyogta magában Olivia. Ez most komolyan meglepte. Az ikrek egyike visszautasította a játékot. Először csak arra tudott gondolni, hogy nem akar Bill nélkül játszani, de nem volt benne biztos, pedig kézenfekvő lett volna.

Bárcsak itt lenne Moe. Lenne kivel megbeszélni.

Végül, miután nem maradt más ötlete, lecsapta a laptopot, felöltözött és elindult futni.

                -Jó reggelt!

Bill lassan kezdte kinyitni a szemét, de az arcába lógó raszták ebben megakadályozták. Fel akarta emelni a kezét, hogy kisöpörhesse azokat a szeméből, de nem tudott megmozdulni. Utolsó esélyként megrázta a fejét, hogy arrébb lökje a rasztákat, ami nem teljesen sikerült, de ki tudta nyitni a szemét. Tom térdelt fölötte és megnyugtatóan mosolygott.

-Jó reggelt – ismételte, majd lehajolt, hogy egy puszit nyomhasson Bill homlokára.

-Jó reggelt – sóhajtotta mosolyogva a kellemes ébresztőtől.

Tom lejjebb nyomta a csípőjét annyira, hogy összeérjen Billével, amitől az elpirult és aranyosan az ajkába harapott.

-Játszunk? – kérdezte kaján vigyorral Tom, majd újra lehajolt, hogy ezúttal a nyakát csókolgassa.

-Ühüm – sóhajtotta kéjesen Bill, és annak ellenére, hogy Tom mindkét csuklóját lefogta, egyáltalán nem ijedt meg, inkább biztonságban érezte magát alatta.

                -Kicsim! – dugta be a fejét az ajtón az anyja. – Ébren vagy?

-Ühüm…

-Akkor gyere reggelizni – kérte mosolyogva, majd kihátrált és halkan becsukta maga után az ajtót.

Nem akarta abbahagyni, amíg nem ér véget a meccs, de még minimum negyed óra volt hátra - ha nem több - így nem látott sok esélyt arra, hogy gyorsan befejezi. Visszateleportált a bázisra, majd egy kis nyújtózkodás után felállt és kiballagott a konyhába.

-Jó reggelt – mondta rekedtes hangon, majd lehuppant a konyhaszékre.

-Gyorsan ideértél – jegyezte meg az anyja, majd elé rakott egy tál gofrit. – Szolgáld ki magad, a hűtőben van a tejszínhab.

-Oké – mormogta, majd kelletlenül felállt és a hűtőhöz cammogott.

-Többet kéne aludnod - húzta el a száját. – Már megint olyan vagy, mint egy zombi…

-Rosszul aludtam – panaszolta, majd becsapta a hűtőajtót.

-Pedig, ha jól tudom, ma mentek ahhoz a két sráchoz – Megpróbálta kissé feldobni, és úgy tűnt sikerrel járt, ugyanis Georg eddig félig csukva tartott szemei hirtelen felpattantak. – Össze kell szedned magad, mire indultok.

-Mennyi az idő?

-Mindjárt dél, miért?

-Oh, basszus – mondta, majd villám sebességgel kezdte belapátolni a reggelit.

-Na, de Georg! – ráncolta a szemöldökét az anyja. – Nem káromkodunk, nem érdekel hány éves vagy! Meg amúgy is, ha így eszel elrontod a gyomrodat…

-Nem baj – mondta teli szájjal. – Kettőkor már Oliviánál kell lennünk, amíg innen odaérek negyed óra, hajat is akarok mosni és szeretném befejezni a meccset, amit elkezdtem.

-Kiválasztottad mit veszel fel?

-Még nem – mondta, majd betömte az utolsó falatot és felpattant a helyéről.

-Oh, anyám…

                Gustav fáradtan csukta be maga után az ajtót, majd elcsoszogott a szobájáig és ledőlt az ágyra. Az előadások mindig kimerítették, de valahogy mégis élvezte, hogy ezzel foglalkozhat. Egy kicsit el is aludt, de hamar felriadt, mivel eszébe jutott, hogy még dolga van aznap. A táskáját lerakta az asztalra, majd egy Red Bull megivása után leült, hogy kicsit újra összeszedhesse magát.

                Olivia arra ébredt, hogy mozog alatta az ágy, mintha valaki ugrálna rajta.

-Éb… resz… tőőőőő! – kiabálta az idegen, mire kénytelen volt felülni, ami a matrac pattogása miatt nehézkesen ment.

-Mi… MOE! – kiáltott fel, mire az idegen leült mellé és átölelte. Olivia nem érezte az érintést, de örült, hogy újra láthatja. – Ne haragudj! Nem direkt mondtam, csak ideges voltam, és… Ne haragudj, Moe, kérlek!

-Nem haragszom – nevetett fel, majd eltolta magát. – Igazából már akkor sem haragudtam, csak békén akartalak, hagyni, amíg teljesen megnyugszol.

-Túl sokáig vártál – mosolyodott el. – Már azt hittem sosem jössz vissza.

-Ugyan, ugyan… Azért ne érzékenyülj el, még dolgunk van ma – emlékeztette. – De előtte menj el zuhanyozni, rád fér… Őszintén, mióta nem voltál?

-Depiztem, oké?

Moe megforgatta a szemét, majd felugrott az ágyról és rácsapott a szekrényajtóra. – Idő van!

                Tom egy hosszú, elnyújtott sóhajjal kezdett tapogatózni, hátha magától megtalálja a tusfürdőt. A következő pillanatban egy kéz megragadta a csuklóját és a kezébe nyomta a tubust.

-Kösz – morogta, majd nyomott a kezébe.

-Én kész vagyok – mondta Bill, majd kilépett a kabinból.

-Még ne menj el! – szólt utána Tom, mire azonnal megpördült. – Gyere vissza! – Kinyújtotta az egyik karját és várta, hogy Bill visszamenjen hozzá. Végül hallotta, ahogy becsukódik a zuhany ajtaja és érezte, ahogy Bill szorosan hozzábújik. Letette a tusfürdőt, majd két karral átölelte és még jobban magához húzta.

-Még mindig félsz? – kérdezte. Választ nem kapott, de érezte, ahogy Bill bólogat a mellkasának döntve a fejét. – Ne félj! Végig ott leszek!

-Megígéred?

-Mikor hagytalak valaha is magadra? – kérdezte szórakozottan, majd megsimogatta a fejét. Ekkor váratlanul Bill kicsit eltolta magától, de úgy tűnt – bármit is tervezett – meggondolta magát, ugyanis hamar visszabújt.

Végül ketten száltak ki a zuhanyból, majd miután megtörülköztek és felöltöztek, Tom levehette az átázott kendőt.

-Na, végre! – sóhajtotta, majd a mosdókagylóba hajította a vizes anyagot és végigmérte az öccsét. – Valami baj van?

-Hm? – fordult felé. – Öhm… semmi.

-Ki vele! – lépett közelebb Tom.

-Csak izgulok, ennyi – mosolyodott el félénken.

-Valamit nem akarsz elmondani? – nézett rá szomorkásan, mire Bill odabújt hozzá.

-Nem, ne aggódj! – mondta. – Mondom, hogy csak izgulok!

-Biztos?

-Biztos – mondta mosolyogva, majd a szemébe nézett. Mintha megint valamit szeretett volna, de újra csak visszabújt a bátyjához. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés