Bill végül a faládát is beadta a csónakba Theodornak, majd még egyszer visszabámult a szigetre. Tudta, hogy Tom hajnalban még bőven alszik, de még így is halkan kellett kiosonniuk a házból. Kifelé jövet látta Daisy- t, ahogy összegömbölyödve alszik a tavon. Olyan gyönyörű volt, még így is, hogy nem látszott az egész állat. Miután kigyönyörködte magát benne, valószínűleg utoljára, képzeletben intett neki, majd tovább sétált. Azt remélte, hogy a hattyú egy hangos kiáltással búcsúzik tőle, vagy felröppen és megáll előtte, ezzel jelezve, hogy nem helyes, hogy így lelép, de erről álmodozhatott csak. Valahogy a napokban sosem az történt, amit Bill remélt.

De talán jobb is, jegyezte meg magában. A végén még felébresztette volna Tomot, és biztos, hogy nem tudta volna kimagyarázni a dolgot.

Miután visszatolták a csónakot a vízre és Gustavot is behúzták, elindultak a hajnali napfényben. Még mondhatni sötét volt, épp hogy kezdett a nap vöröse feltűnni a horizonton és egy lágy, szokatlanul hűvöskés szellő fújdogált, amit Bill hátradőlve élvezett. Behunyta a szemét és inkább újra elképzelte a Tommal töltött perceket. Tudta, hogy még bőven látóhatáron belül van a sziget, de félt visszanézni. Félt, hogy meglátja Tomot a parton, vagy valami mást, így inkább elterelte a gondolatait.

Amikor kinyitotta a szemét észrevette, hogy Theodor őt nézi, kétkedő tekintettel. Bill összeráncolta a szemöldökét, mire az öreg megrázta a fejét és inkább elfordult.

Nem értette. Miért ne lenne helyes, amit csinál? Többé már nem akar semmit Tomtól. Már a legelején sem akart. Egyáltalán nem akart, de mégis így alakult. Bánta? Nem. Igazából csak azt bánta, hogy így ér véget, de azt nagyon. Nem akarta, hogy ez legyen a történet vége, happy end- et akart, ahol Tom és ő boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De már nem tudott volna ugyan úgy ránézni, ahogy azelőtt.

-Amúgy, milyen volt itt élni? – törte meg a csendet Gustav, mire Theodor és Bill egyaránt egy kifejezetten morcos tekintettel néztek rá. – Valami rosszat mondtam?

-Csak… Most inkább maradjunk csöndben – sóhajtotta Bill, majd újra becsukta a szemét.

-Te sírsz?

-Nem, csak a sós levegő – mondta, majd letörölte a könnyeit. – Csípi a szemem.

-Hah, nekem nem! – nevetett fel Gustav, de ezután inkább csöndben maradt. Bill elfordította a tekintetét a nyílt víz felé. Nem volt kedve sem Theodor megvető tekintetéhez, sem Gustav- hoz. Főleg Gustav- hoz, de muszáj volt egész hazáig elviselnie, ha már egyszer hazaviteti magát vele.

Amint visszaértek a kikötőbe, Theodor szállt ki elsőként, utána sorba Bill és Gustav. Agata várt rájuk, és összezavartnak tűnt, amikor meglátta Billt.

-Bill, hogyhogy itt vagy? És Tomot hol hagytad? – kérdezte.

-Haza megyek – jelentette ki. – Nem kell visszaadnod a maradék egy hónap bérét, tarts meg nyugodtan! Nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

-Túl jó szívű vagy – jegyezte meg Gustav a háttérben. – Pénzről van szó, ember!

-Ne is törődj vele – legyintett Bill Agatha- nak, aki még mindig zavarodottan nézett rá.

-És Tom?

-A csónak még ott van, amivel két hónapja mentünk. Azzal vissza tud jönni...

-Bill! –Agatha egyre szomorúbban nézett rá.

-Már nem az én gondom – mosolyodott el szomorúan, majd átölelte a nőt. – Örülök, hogy megismerhettelek.

-Bill…

-Indulhatunk Gustav? – fordult a szőke felé.

-Aha, csak hívnom kell taxit!

-Akkor menjünk a parkolóhoz! – mondta, majd még egyszer Agatha- hoz fordult. – Köszönöm, hogy annyi mindenben segítettél!

A nő nem válaszolt, csak lesütött szemekkel nézte a kövezetet.

-Akkor viszlát! – intett búcsúzóul Bill, majd összeszedte a csomagjai nagy részét, és a parkoló széléhez cipelte őket.

Csendben vártak a taxira, amit egyszer a közeli óratorony kongása szakított félbe. Bill azon gondolkodott, mi fog történni, amikor hazaér, mikor Gustav ismét megzavarta.

-Olyan furcsán nézett rád mindkettő – jegyezte meg. – Mintha csalódtak volna, vagy nem is tudom…

-Nem tudom miért – reagált egykedvűen Bill.

-És rohadt sokat gondolkodtam, hogy miért nem lehetett szólni az afro- csávónak…

-Tom! – vágott közbe Bill hirtelen, amire Gustav értetlenül nézett. – A neve Tom.

-Szóval, sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem lehetett szólni Tomnak… Miért nem lehetett?

Bill csak vállat rántott és az utca másik oldalán szaladó, nála pár évvel fiatalabb lányt nézte, ahogy magas sarkúban és kabátban halad gyors léptekkel. A haja kissé kócos volt, a smink pedig csak az egyik szemén volt, a másikról vagy leszedte, vagy elkenődött. Nem volt nehéz kitalálni, hogyan töltötte az éjszakát.

Billnek erről is a Tommal közösen töltött utolsó éjszakája jutott eszébe, mire görcsbe rándult a gyomra és úgy érezte, hanem tereli el a gondolatait, valószínűleg elhányja magát.

-Te is furcsa vagy! – folytatta a beszélgetést Gustav. – Kicsit olyan ez az egész, mintha elmenekülnél onnan…

Bill nem válaszolt, inkább előkereste az egyik ásványvizes üveget.

-Figyelsz te rám egyáltalán?

-Figyelek…

-Bántott téged?

-Dehogy is! – dörzsölte meg a homlokát, majd vett egy nagy levegőt és Gustav szemébe nézett. – Kérhetnék egy apró szívességet?

-Mit?

-Erről ne beszéljünk! Egyáltalán!

Gustav először csak nagy szemekkel nézett rá, majd végül bólintott.

A nap többi része eseménytelenül telt. Gustav egy idő után felismerte a tényt, hogy Billt jobb nem zavarni, Bill pedig többnyire bambult és magában gondolkodott a dolgokon.

Végül a repülőn, ahol már tényleg kezdett kínossá válni az egész, Bill megkérte Gustavot, hogy meséljen neki, mi történt otthon, mióta elment. Kicsit jó volt másra figyelni. Nem is nagyon kellett hozzászólnia a dolgokhoz, Gustav csak beszél, és beszélt és beszélt, ő pedig figyelmesen hallgatta. Kissé üdítően is hatott.

Amikor leszálltak Lipcsében, Bill hívott magának taxit, majd elbúcsúzott Gustavtól.

-Kösz, hogy elviseltél – mondta hálásan.

-Szívesen!

-Én is téged – morogta Bill, majd intett és kisietett a kapun, ahol már várt rá. Megadta a címet, majd a házukig a rádióból szóló dalokat hallgatta. Az egyik pont passzolt a kedvéhez, a másodikat viszont alig bírta elviselni. Egy viszonylag jó számnak volt a remixe, amitől Billnek kissé megfájdult a feje.

Miután a taxis kipakolta a csomagjait a bejárat előtt és elhajtott, Bill egy sóhajjal fordult a ház felé. A kocsiját hazavitették, emiatt nem kellett aggódnia.

Igazából most már hazaért, semmi miatt nem kellett volna aggódnia, de mégis ott volt a torkában a maró érzés és a rossz előérzet, ami nem hagyta nyugodni. Biztonságban kellett volna éreznie magát, de mégis olyan kiszolgáltatott volt.

Végül félresöpörte ezeket a gondolatokat, „hülyeség” címszóval, majd csöngetett.

Az anyja nyitott ajtót, már felöltözve.

-Kicsim… - A nyakába borult, mintha már ezer éve nem látta volna. – Üdv itthon! Milyen volt? Mesélj! Amikor felhívtál, hogy hazajössz, Gordon nem akarta elhinni. Igazából szerintem még mindig nem hiszi el. Gyere, a nappaliban van. Amúgy befejezted a könyved? Milyen lett? Milyen hosszú lett? Ugye én olvashatom el először?

Bill mosolyogva hallgatta, ahogy a nő újabb és újabb kérdések közepette ráncigálja be.

-A csomagok miatt ne aggódj, majd megkérjük Albertet, hogy cipelje fel a szobádba. Hol van ez? ALBERT!!!

-Meggyógyult a lába? – kérdezte Bill meglepetten.

-Képzeld, meg! Ahj, annyi minden mesélni valóm van. De gondolom neked is! Mesélj arról a srácról is! Főleg róla, mindent tudni akarok! Hogy is hívták? Ted?

-Tom – javította ki az anyját, és azzal, hogy ki kellett mondania ezt a nevet újra, minden teher, amit érzett, újra a nyakába zúdult. – Anyu, fáradt vagyok. Nagyon megharagszol, ha most inkább felmegyek aludni?

-Öhm… Nem egyáltalán nem. Menj csak! – mondta, majd csodálkozva nézte, ahogy felhaladt a lépcsőn.

A szobája ugyan olyan volt, ahogy itt hagyta. Üres. Hidegebb is volt benne és furcsa, szokatlan illatok lengték körbe. Mintha már nem is az ő szobája lett volna. Felmászott az ágyára, és elnyújtózott a takarón, amibe belefúrta az arcát.

Frissen mosott ágynemű illata volt, amit Bill olyan idegennek érzett. A szigeten nem mostak ágyneműt, így mindig ugyan az a „Bill- illat” fogadta, amikor lefeküdt, most pedig olyan idegennek tűnt a szobája. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak visszamehetne oda és újra kiülhetne a pavilonba, de gyorsan elfeledte ezt a kívánságát.

Ő maga ment el és hagyta ott Tomot. Miért akarna visszamenni?

-Tom… - suttogta magának, majd eleredtek a könnyei.

Hirtelen már nem tudta felidézni az okot, ami miatt elment.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés