Íme a két részes szilveszteri különkiadás első része :) Ezt a részt én írtam (Lara), a másodikat viszont Emily fogja. Nem beszéltünk össze ezzel kapcsolatban, majd teljesen a saját képzeletvilága szerint fogja megírni, és majd csak a jövő év első napján fogjuk kirakni :P Jó olvasást!

-Azért sötétedés előtt érj haza! – kiáltott a konyhából a fia után Simone.

-Tudom, anya! Szia! – távozott sietősen Bill. Kiérve az ajtón megigazgatta az összekócolódott, fekete haját, majd ráhúzta a sapkáját. – Pumba! Gyere ide! – kiáltotta. Egy darabig nem történt semmi, majd az egyik bokor mögül egy apró, angol buldog feje bukkant elő. pár pillanatig csak értetlenül pislogott Billre, majd amikor meglátta a kezében a pórázt, farkcsóválva odaszaladt hozzá.

Amilyen gyorsan csak lehetett, Bill felrakta a kutyára a nyakörvét, rácsatolta a pórázt és már ki is mentek a kapun, mielőtt az anyjának eszébe jut közölni valamit, amit már ötezerszer elmondott.

-Na? Merre menjünk? – kérdezte Bill, mire Pumba csak egy sokat mondó válaszként elkezdte húzni a pórázba kapaszkodó gazdáját az erdő felé. – Oké, akkor arra!

Nagyjából három utcát mentek felfelé a lejtőn. Ahány kutya volt út közben, annyi meg is ugatta őket. Kiskutya lévén, Pumba egyiknek sem mert visszaugatni, így csak fülét farkát behúzva – ebben az esetben szó szerint – elment a kapuk előtt. Az utolsó kereszteződésnél elfordultak jobbra, amerre már csak egy két családi ház volt, majd egy táblával és egy erdővel szegélyezve véget ért a város. A fák és bokrok szorosan egymás mellé nőve jelezték az arra járóknak, hogy maradjanak az úttesten. De a helyiek egy ideje kivágtak pár bokrot, ahol át lehetett menni a növényfalon. Más irányokból pedig nem lehetett megközelíteni az erdőt a kerítések miatt.

Az ősz végén a csalánokat és tüskebokrokat levágták, így már csak az ember talpa alatt ropogó vékonyka hóréteg jelentette az egyetlen akadályt. Átérve egy hosszú mező terült el, amit félig meddig benőtt az ember feje fölé is elérő gaz. 2- 3 fa állt a mező közepén, ami egyben a gyomos rész szélét is jelezte.

Bill és Pumba gyors léptekkel megkerülték az elgazosodott részt, nehogy a tőlük jobbra elterülő lakóterület egyik morcosabb kedvében levő lakója kihívjon valamilyen hatóságot.

Felérve a domb tetejére egy fenyőkkel szegélyezett, kitaposott út következett, ami egy kilométeren keresztül húzódik az erdőn át, majd visszakapcsolódik a főútra egy falu mellett, ahonnan kényelmesen vissza lehet sétálni a városba. Amikor ősz elején Bill elhatározta, hogy edzeni fog, ő is ezen az útvonalon futott. Viszont hamar rájött, hogy ez nem neki való…

Ahelyett, hogy követték volna az utat, letértek róla és a fák között folytatták a sétát.

Már rengetegszer jártak itt sétálni Pumbával, és Bill még egymagában is, amikor egy kis nyugalomra vágyott.

Bill nem figyelte az időt, csak ment előre a megszokott irányba. A domb, amiről indultak egy másik domb mellett magasodott, amik közt egy kisebb völgy húzódott. A völgyön keresztül folyt egy patak, aminek a forrását egyszer már felkutatták Pumbával. A patak vize nem volt befagyva, de ahhoz, hogy a kutya igyon belőle túl hideg volt. Egyszerűen átugrották és mentek is tovább. Egészen a másik domb tetejére felgyalogoltak, ahol is Bill lent hagyva Pumbát és felmászott egy vadász lesre tudván, hogy nem szalad el.

Odafentről rálátás nyílt a városra, nem is akármilyen szögből… Már sokszor járt itt, de mindig lenyűgözte a látvány.

Majdnem fél órán át odafent ült, amikor is meglátta, hogy az odalent fekvő Pumba hirtelen felpattan.

-Pumba! – kiáltott le neki, de a kutya csak mozdulatlanul bámult egy pontba. Bill is arra fordult és várt. Pillanatokon belül egy nagyjából derékig érő, négylábú, kutyaszerű állat kiugrott a bokrok közül és berohant a fák közé. Pumba kettőt ugatott utána, majd kis töprengést követően utána szaladt. – Pumba! Ne! Állj! Gyere vissza!

A srác még egy darabig kiáltozott utána, de semmi mozgás nem jött. Csak a folyamatosan távolodó ugatás volt az egyetlen válasz.

Amilyen gyorsan csak tudott, lemászott a létrán és Pumba után szaladt. A kis tappancsok nyomait követve a hóban nyomon tudta követni, hogy merre mehetett. Azonban annak az állatnak a gondolata nem hagyta nyugodni. A való életben még sosem látott farkast közelről, de a képek alapján kisebb volt, mint az imént látott dolog. Lehet, hogy egy kóbor kutya? Vagy csak egy nagyra nőtt farkas? Minden esetre tél van, és mindkettő éhes lehet, gondolta Bill.

Az ugatás egyszer csak megállt, pár pillanatig csend volt, majd egy hosszas nyüszítés után csend lett.

-Pumba… - suttogta Bill, majd kétségbeesetten kiáltott fel. – Pumba!

Tovább követve a nyomokat, immáron rohanva futott tovább a fák közt. A fejében rengeteg variáció lejátszódott arról, hogy mi is történhetett.

A nyomok egy ponton nem folytatódtak. A nagyobb tappancs nyomok egy pontban megálltak, a kisebbek pedig egy ideig körbe- körbe mentek, majd mintha csak Pumba felszívódott volna, eltűntek. Viszont a nyomok alapján nem a másik állat csinált valamit, hanem egy ember. Bakancsnyomok mentek be egyenesen a kis tappancs nyomok közé, majd mentek ki ugyan onnan. A jelek szerint pedig a nagy tappancs nyomok követték az bakancs tulajdonosát.

-Héj! – kiáltott fel Bill. – Van itt valaki? Hahó!

Válasz nem jött semerről, így kénytelen volt a bakancs nyomait is követni. Egy ideig ez sikerült is, majd a nyomok lementek egy völgybe, ahol furcsa mód nem volt hó, de helyette mindent beborított a sár. A nyomok itt is látszódtak egy darabig, de a völgy közepén megszakadtak, ahol szilárddá vált a talaj.

-Pumba! Valaki! – kiáltozott újra Bill.

-Ne ordibálj! Itt vagyunk mögötted – mondta egy férfihang Bill mögött pár lépésnyire. A fekete hajú gyorsan megpördült, mire Pumba nagy örömmel nekiugrott a nadrágjának. Alap esetben Bill leszidta volna, amiért a sáros lábával felugrál rá, de most inkább csak leguggolt és megölelgette. Amint eléggé kiörülte magát, eszébe jutott, hogy az a valaki, aki elvitte Pumbát, még mindig ott áll előtte. Lassan felemelte a tekintetét, és amint összetalálkozott a tekintete a rasztával, megkönnyebbült.

-Uh, Tom… - sóhajtotta.

-Én is örülök, hogy látlak – vigyorodott el gúnyosan. – Jobban is vigyázhatnál a kutyádra!

-Látott valamit és elszaladt – mentegetőzött Bill.

-Igen. Scotty- t látta, követte, majd engem látott – bólintott Tom. Bill csak ekkor vette észre a raszta mellett ülő kutyát. Ugyan azt, amit korábban látott elszaladni.

-Várjunk csak! – mérgelődött Bill. – Miért vitted el Pumbát?

-Nem vittem el, csak kézben vittem, mert amúgy összeugrált.

-És miért vitted magaddal?

-Mert látni akartam, hogy milyen képet vágsz – vigyorodott el. – Őszintén! Mennyire voltál attól, hogy összecsináld magad? – röhögött fel, mire csak egy morcos arckifejezést kapott válaszul.

-Nagyon gonosz vagy – morogta Bill, miközben újra rákapcsolta a pórázt Pumba nyakörvére. Ahogy felnézett az égre elhúzta a száját. – Sötétedik…

-Tényleg – nézett fel Tom is, majd vissza Billre. – Nekünk haza kell mennünk! Gondolom nektek is.

-Igen – bólintott Bill. – De ma még úgyis találkozunk, nem?

-De – vigyorodott el Tom. – Akkor majd hozzátok a tűzijátékot!

-Hozzád kötözöm, és úgy lövöm ki – kiáltott utána Bill.

-Miért?

-Mert látni akarom, milyen képet vágsz – dugta ki a nyelvét Bill, majd intett egyet és ők is elindultak hazafelé Pumbával.