Ideje felkelni.
Bill felült, majd a székhez ment, ezzel egyáltalán nem zavarva meg Tomot a további heverészésben. Lefekvés előtt a székre dobálta a ruháit, viszont nem igazán volt kedve felvenni a mosatlan ruháit.
-Nézz körül a szekrényben, hátha találsz valami felvehetőt… - mondta Tom, miközben Bill bizalmatlanul szemlélgette a ruhakupacot.
A hang hallatára Tom felé fordította a tekintetét, aki éppen lomha mozdulatokkal próbált kikászálódni a takaró öleléséből. A póló, amit viselt felért volna egy hálóinggel, de azért hála az égnek magán hagyta az alsóját. A haját összefogó gumi valahova elkeveredett, ugyanis a rasztái szanaszét álltak, mint a pálmalevelek.
Amint sikerült felülnie, Tom is Billt kezdte bámulni, és akaratlanul is elmosolyodott, mivel tagadhatatlanul a látvány szórakoztatta, és mégis elbűvölte egyszerre.
Pár pillanatot még engedélyeztek egymásnak, mart Tom egyszerre fordította el a tekintetét, mint ahogy Bill elindult.
-Egy kis „régi Bill” cosplay…
-Nem hiszem, hogy sokat híztál. – Tom a háta mögül, a matracon ülve szemlélgette a darabokat, hunyorogva, a szemébe sütő napsugarak miatt, ami a függöny mozgása miatt hol arrébb kúsztak, hol kiégették a szemét.
-De nem már nem is az én stílusom.
-Bill, neked nincs stílusod. – Ebbe ugyan bele tudott volna kötni, de való igaz, hogy a nyár nagy részét pizsamában töltötte, előtte pedig többnyire azt az egy farmerjét húzta fel, amit nem sajnált bemocskolni. – Legalább próbáld ki! Úgyis csak hazáig kell rajtad lennie, aztán felveheted megint az érelszorító gatyáidat és az XS- es pólóidat.
-Ne már! Én szeretem a cuccaimat…
-Attól még felpróbálhatnád ezeket is, legalább hogy tudjuk még jók- e… - lépett mellé Tom keresztbe font karral. – Engedd el magad kicsit! Mint tegnap. Amíg nyár van, azt csinálhatsz, amit akarsz és akkor, amikor akarod. Az már más kérdés, hogy mered- e…
-Honnan veszed, hogy nem merem? – fordult szembe a bátyjával, szintén keresztbe fon karral, kihívó tekintettel. – Tegnap is bementem veled az uszodába.
-És amíg oda nem értünk nyavalyogtál, hogy menjünk ki – mondta.
-De bementem! – Bill oldalra lépett, és a bal lábára helyezte a súlyát.
-Megcsókolni sem mernél – vigyorodott el Tom.
-Hogy mi?
-Úgysem mersz megcsókolni – ismételte Tom, mire Bill arcáról lefagyott a mosoly. Tágra nyílt szemekkel nézte Tomot. Most tényleg arra provokálja, hogy smárolja le?
A következő pillanatban, valami hirtelen önbizalomból erőt merítve, Bill gyors mozdulattal átkarolta Tom nyakát, behunyta a szemét, és megcsókolta.
Talán a tegnap este miatt nőtt meg a bátorsága, vagy csak Tomnak sikerült valóban kiprovokálnia belőle ezt, de minden esetre megtette. Megcsókolta a bátyját. És élvezte.
Viszont nem tartott sokáig az élvezet, ugyanis Tom egy mozdulattal lesöpörte magáról az öccse karjait és egy nagy, határozott lépést tett hátra.
-Azta – mondta tágra nyílt szemekkel. – Nem számítottam rá, hogy tényleg megteszed.
Bill hirtelen elvörösödött és nem tudta mit kéne tennie vagy mondania. Vajon hibát követett el ezzel? De hiszen Tom mondta, hogy… Lehet, hogy tényleg nem kellett volna? Te jó ég, persze, hogy nem kellett volna, hisz a saját ikertestvérét csókolta meg. Vajon mit gondol most róla Tom? Undorodik tőle?
-Ne haragudj! – Ennyit sikerült kipréselnie magából, Nem kellett volna ilyen naívnak lennie.
Francba, francba, francba, francba…
Tom sóhajtott egyet. – Nem haragszom, de csak mert jól csókolsz – mondta, majd vigyorogva hátat fordított, és felkapta a földről a gatyáját. Billnek pedig minden erejére szüksége volt, hogy úgy tegyen ezek után, mintha mi sem történt volna.
A tükörképét vizsgálgatva Bill elgondolkozott, miért is nem hordja ezeket a ruhákat. Mi volt az az elvetemült gondolat, ami miatt ezeket kidobottnak nyilvánította?
Halványan szemceruzával kihúzta a szemét, majd visszament Tomhoz a szobába, akinek észrevehetően tetszett, amit lát.
-Ezt hordhatnád gyakrabban is – mondta. – A piercingjeiddel és a tetoválásoddal – márha látszana – nagyon…
-Nagyon?
-Várj, olyan szót keresek, aminek elég nagy súlya van…
-Értem - nevetett fel Bill, majd végignézett magán. Piros-fekete kockás ing, begombolatlanul, alatta egy szürke, mintás póló, valamint egy kiszaggatott, fekete csőfarmer, és ha ősz lenne, kissé hátratolva egy kötött sapka is lenne a fején.
-Menjünk reggelizni, tesa – csapta össze a kezét Bill, mire Tom csak mosolyogva grimaszolt.
-Ez már sok – figyelmeztette.
-Oh… - csüggedt el Bill. Talán kissé túlságosan is fel van pörögve. – Akkor csak simán menjünk reggelizni.
-Én még maradok egy kicsit – mondta, majd hátradőlt a matracon és behunyta aszemeit.
Ahogy a lépcsőn ment lefelé, és hallotta a rádiós recsegő hangját, Bill azon gondolkodott, mikor is érezte utoljára ezt az illatot. És ez alatt nem holmi mosószer, étel vagy parfümillatra kell gondolni. Az egész háznak volt egy jellegzetes illata, ami a már elmúlt évekre emlékeztette Billt, amikor még gyerekek voltak.
Most is gyerekek, de valahogy már mégsem.
A konyhába érve megpillantotta a nagymamájukat, amint épp a konyhapultot törölgette.
-Jó reggelt – köszönt az ajtóban megállva.
-Te ezt reggelnek neveznéd? – fordult felé, a rongyot a mosogatóba dobva.
-Akkor jó… - Lopva az órára nézett. -… délelőtt fél 11- et!
A nagymamája pár másodpercig csak nézte, majd szélesen elmosolyodott és átölelte Billt.
-Hiányoztatok már – sóhajtotta. – De attól függetlenül nem az éjszaka közepén kell beállítani…
-Sajnáljuk! – mondta Bill, majd elhúzódott.
-Nem számít, de legközelebb emberi időben gyertek – mondta. – És szóljatok előtte, főzök valamit. Úgyis olyan soványak vagytok. Többet kéne enned. A bátyád is ilyen gebe?
-Gebe?!
-Mit kérsz reggelire? Palacsintát vagy sonkás tükörtojást? – kérdezte.
-Természetesen palacsintát – mosolyodott el. – De mi az, hogy gebe, hm?
-Segíts elkészíteni, és akkor hozok neked egy tükröt…
Hahaha…
-Hozz tojást és tejet! – utasította, majd elkezdett a konyhaszekrényben kotorászni.
Tom már nem is tudta, mióta fekszik ott és bámulja a plafont, de minden esetre kezdte megunni a semmittevést. Bőven lett volna min gondolkodnia, de valahogy nem bírta rávenni magát, hogy végül ne álljon fel, húzza fel a nadrágját és csoszogjon le a konyhába.
Palacsintaillat van…
A konyhába lépve Billt és a nagyit találta az asztalnál ülve palacsintát enni.
-Jó délelőtt 11- et! – köszöntötte Bill mosolyogva, amit Tom annyira nem értett, de inkább úgy döntött nem kérdez rá. – Nyugi, hagytunk neked…
-Öhm… Sziasztok! – nyökögte, miközben leült az asztalhoz.
-Mondd, Tom! Te is olyan ’sovány’ vagy, mint Bill? – kérdezte, majd Billhez fordult. – Így jó?
-Tökéletes! – bólintott Bill megköszönve, hogy a megbeszéltek szerint a ’gebe’ helyett a ’sovány’ jelzőt használta.
-Lemaradtam valamiről? – kérdezte Tom kissé értetlen fejet vágva.
-Áh, semmiről – legyintettek egyszerre, mire Tom elgondolkozott, hogy tényleg meg kéne- e ennie azt a palacsintát.
-Értem – bólintott, majd nyúlt is a nutelláért.
-Na, meséljetek, hogy telt a nyár? – könyökölt az asztalra a nagymamájuk, majd várakozó szemmel nézett rájuk.
Az ikrek összenéztek. Mit mondhatnának, amit még nem tud? Történt egyáltalán valami más is azon kívül?
-Voltunk úszni… - rögtönzött Bill.
-Tényleg? Hol?
-Hát… - gondolkodott. – Itt-ott…
Tom a szája elé kapta a kezét, nehogy röhögés közben kiköpje a falatokat.
-Tom, az a palacsinta nem azért készüld, hogy az öledbe köpd! – intette rendre a nagyi.
-Értettem – mondta, miután lenyelte. – Többször nem fordul elő!
-Reggeli után kivégzéséről azonnal gondoskodom – mondta Bill, mire a nagymamájuk kedvesen elmosolyodott.
-Komolyan, gyertek gyakrabban! – mondta. – Életet hoztok ebbe az öreg házba!
-Hol van nagyapa?
-Az autóműhelyben dolgozik.
-De hisz már nyugdíjas, nem? – kérdezte Tom.
-De igen, viszont dolgozni szeretne. Szerintem azért, mert úgy érzi, még ilyen vénen is hasznos – mosolyodott el újra a nagyi.
Bill egy kissé elszomorodott. Vajon milyen lehet magányosan tölteni a napokat? Egy ilyen ház túl nagy egy idős nőnek egyedül. Persze, nincs mindig egyedül, este hazaér a nagyapjuk, de egész nap magányos.
-Megígérjük, hogy amilyen sűrűn csak lehet, meglátogatunk – mondta Bill, Tom pedig helyeselt.
-Az nagyon jó lenne – mondta, majd még egyszer végignézett rajtuk és felállt. – Megyek, hozok be nektek egy kis meggyet. Nem rég értek meg, várjatok!
Amint kiment a kertbe vezető ajtón, Tom és Bill egymásra néztek. Nem mondtak semmit, de nem is volt mit mondaniuk egymásnak. Nem kommunikáltak a tekintetükkel, csak nézték egymást, mintha nem szavakat, hanem érzéseket és gondolatokat közvetítettek volna a tekintetükkel.
-Sajnálom srácok! – csukta be maga után az ajtót a nagymamájuk, mire elfordították a tekintetüket egymásról. – Elfelejtettem, hogy a múltkor mindet befőztem lekvárnak.
-Semmi baj, úgy is lassan mennünk kell! – állt fel az asztaltól Bill.
-Máris?
-Anya nem tudja, hogy itt vagyunk - magyarázta Tom, majd ő maga is felállt.
-Nyugodtan telefonálhattok, ha…
-Nem, nem szeretnénk magára hagyni, főleg nem most...
-Értem – bólintott. – Minden esetre adok nektek egy üveggel, vigyétek el neki! Remélem nem lett túl édes.
-Rendben, köszönjük!
Miután elbúcsúztak a nagyitól, beültek a kocsiba és egy üveg meggylekvár társaságában elindultak haza. Nem terveztek beszélgetni hazafelé menet, így csak bekapcsolták a rádiót. Bill a mellettük elsuhanó tájat nézte, miközben a dallam ritmusára hangtalanul dobolt az ujjaival.
-Csak ma többet mosolyogtál, mint azt elmúlt egy hónapban – jegyezte meg Tom, megtörve ezzel a csendet.
-Hm? – fordult felé Bill.
-Semmi.
-Na, mond el!
-Már egyszer elmondtam.
-Ismételd meg, légy szíves!
-Miért nem figyeltél az előbb?
-Mert másra figyeltem.
-Mire?
-A tájat néztem…
-Nem érdekes, csak azt mondtam ma nincs is olyan meleg – hazudta.
-Ennyi?
-Ennyi – mondta, majd egyből abba is maradt a beszélgetés, egészen hazáig.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó