Aznap reggel is megcsörrent az ébresztőóra, de olyan távolinak tűnt. Mintha nem is abban a helyiségben lenne. Tom elkezdett tapogatózni, de valahogy az éjjeliszekrény helyén most nem volt semmi. Összeszedve minden erejét, Tom kinyitotta a szemét és rá kellett döbbennie, hogy nem a saját szobájában van. A sötétítők itt is szokás szerint el voltak húzva, de a fal sötétkék volt és borzasztó kupi volt mindenütt. Igen, ez Bill szobája.
-Tomi… - jött a nyögés mellőle. Bill belécsimpaszkodva feküdt teljesen meztelenül. A vállába fúrta a fejét, így Tom nem láthatta az arcát.
-Jó reggelt – mosolygott jókedvűen a raszta.
-Tomiii… - ismételte Bill egy pöppet idegesebben. – Tomii!!!
-M-Mi a baj?
-Tomii!!! Kapcsold ki!! – visított fel Bill. Elengedte Tomot és összegubózódva a fülére tapasztotta a kezeit. Tom azonnal felpattant, átrohant a sajátszobájába és lenyomta az ébresztőt.
Minek is ez egyáltalán?, tette fel magának a kérdést.
Amikor visszaért a szobába, Bill már abbahagyta a visítozást, de még mindig fülére tapasztott kezekkel és mellkasig felhúzott térdekkel mozdulatlanul feküdt az ágyon. Tom visszafeküdt mellé és nyomott egy puszit a fejére, miközben a hátát simogatta.
-Semmi baj! – nyugtatgatta. – Már kikapcsoltam.
Bill óvatosan felnézett rá, a szemeiben tükröződő rémület pedig azonnal eltűnt, amint meglátta Tom nyugtató mosolyát.
-Gyere – nyomott még egy puszit a fejére. – Menjünk le reggelizni!
-Oké – suttogta még mindig kicsit félénken Bill, de végül visszavette a pizsamáját és lement a konyhába. Amikor leért, Tom még öltözködött – és zenét hallgatott -, így megállt az ajtó előtt.
Először mindig Tomi megy be, emlékeztette magát. Amint a raszta odaért kérdés nélkül bement a konyhába és előkészített két tál müzlit. Elővette a tegnap megbontott tejet és odanyújtotta Billnek, aki szó nélkül elfogadta és miután felöntötte a saját adagját, az asztal közepére rakta a dobozt.
Tom már megszokta, hogy így telnek a reggelek, így ismét csak szó nélkül elvette a tejet és magának is öntött. Amint Bill befejezte az evést, előredöntötte a fejét és pár másodperc múlva ismét felemelte.
-Ma mit játszunk, Tomi? – kérdezte angyalian mosolyogva.
-Ezt még megeszem, aztán választhatsz te. Kivételesen…
-De hát… Mindig én választok…
-Szia! – köszönt Andreas a vonal másik végén.
-Mi van? – kérdezte mogorván Tom.
-Azért kicsit kedvesebben, ha már ennyit foglalkozom veletek…
-Senki sem kért, hogy foglalkozz velünk, nem?
-Nem, de attól még fogok – jelentette ki magabiztosan a szőke. Nem az a típus volt, aki hamar feladja.
-Elmondod még ma, hogy mit akarsz? – morogta Tom, közben egy kattintással leszedett félpályányi ellenséges miniont. Fél szemmel Billre nézett, akit látszólag az sem szakított volna meg a koncentrációban, ha ég a ház. Ez pedig a monitoron is megjelent. Ebben a körben már a negyedik „penta kill”- jét szerezte meg. – Tudod, épp valaminek a közepén vagyok.
-Ahogy tegnap is…
-Tegnap más volt, most Billel játszunk – hadarta, de amint kimondta, megbánta.
-Mert tegnap mit csináltatok? – kérdezte a szőke.
-Öhm… akkor egyedül játszottam – vágta rá gyorsan Tom, és egy pillanatig büszke is volt magára.
-Mi? Tomi, te játszottál, miután elaludtam? – kérdezte sértődötten a másik. Nem hitte volna, hogy figyel.
-Nem, csak Andreasszal beszélek – mondta.
-Mi? – akadt ki egyre jobban a srác.
-Hagyjuk. Mit mondtál, miért is hívtál? – szakította meg a témát Tom, mielőtt újból olyant mond, amit megbán.
-Oh, hát… Öhm… oh, igen! Gyertek ki a kertbe! – mondta.
-Már megint ez? – nyögött fel a raszta.
-Nem, ez most más. Csak gyertek ki!
-Miért?
-Tom, vagy kijöttök, vagy bemegyek és tényleg elvágom a vezetéket! – fenyegetőzött a másik.
-Aha – morogta Tom, majd kinyomta a telefont, az asztalra tette és visszafordult a játékhoz. Szerencsére közben vissza tudott menni a bázisra, ahol biztonságban várakozhatott a karaktere a hívás végig. Épp indult volna vissza ledönteni az ellenséges tornyokat, amikor az irányítás megszűnt és a képernyőn megjelent a „WIN” felirat.
-Nyertünk? – kérdezte Tom kissé meglepetten.
-Nyertem – sóhajtotta a fekete hajú, majd hátradőlt a székében.
-Szóval nyertünk – mosolyodott el a raszta. – Te mondtad, minden győzelem közös. És amúgy is csak a végén nem voltam ott…
-Nem láttad, ahogy megnyerem a játékot – mondta a képernyőt bámulva Bill. Kissé szomorúnak látszott, így Tom odament hozzá és a saját gépe elé ültette, az ölébe. Megfogta Bill kezét és az egérre helyezte, de még azután sem engedte el.
-Most együtt játszunk valamit – mondta, mire Bill elvigyorodott és az izgatott csillogás visszatért a szemébe.
„Connection lost”
-Mi a… - Egy darabig mereven bámulták a képernyőt, majd pár másodperc múlva Bill szólalt meg először.
-Elment az internetkapcsolat.
-Andreas – morogta maga elé Tom.
-Igen? Szeretnél valamit, nem hallottam? – A szoba ajtaja kinyílt és egy szőkeség dugta be rajta a fejét. – Mondjuk letolni végre a seggeteket az udvarra? Mi- Miért ül Bill az öledben?
-Csak együtt akartunk játszani, de elment a net – mondta ártatlan tekintettel Bill.
-Tudjátok, a sors… - rántott vállat Andreas. – Viszont gyertek az udvarra. Kezdődik a játék! – mondta, miközben kirántotta Billt Tom öléből, aki erre szintén felállt.
-Gyere Tomi! Menjünk játszani – kezdte maga után húzni Bill.
-Bill, az udvar… kint van – mondta neki Tom, közben egy kicsit visszarántva. – A játék pedig az udvaron.
-Oh… Nem baj! Játszani akarok! – nevetgélt Bill, és újra húzni akarta az ajtó felé, de ezúttal Andreas rántotta vissza.
-Így nem mehettek ki, idióták – morgott rájuk emelt hangon, amitől Bill megijedt. Kirántotta a csuklóját Andreas szorításából és Tomhoz bújt, aki viszont még mindig elég ellenszenvesen nézett rá. – Március közepe van. Rendes ruhák mellett is minimum egy pulcsi. De nem pizsama, Bill, ha ezt lehet még annak nevezni. Inkább járóka…
-De azt csak a babák hordanak – nézett durcásan Andreasra.
-Néha komolyan elgondolkodom, hogy lehetsz egyszerre ilyen okos és ilyen hü--
-Nyugi – kiáltott rá Tom, ezzel megállítva Andreast, mielőtt valami sértőt vág Bill fejéhez. Nem volt kedve veszekedni reggeli fél tizenegykor.
-Jó, hagyjuk inkább! Fel tudtok öltözni? Mármint, emlékeztek még, hogy kell?
-Negyed óra, addig is ki a kertbe – sziszegte Tom, mire Andreas védekezőn felemelte a kezeit és kiballagott az ajtón.
-Inkább fél – mondta még utólag, majd becsukta maga után az ajtót.
-Öhm… Tomi? Nem emlékszel hova raktam a ruháimat? – kopogott az ajtó előtt Bill.
A fürdést még hellyel- közzel megoldották, de az öltözködésben… sem lettek volna gondok, ha megtalálják a ruháikat. Tomnak csak a kinyűtt, napra beosztott pólói voltak, de azokat nem lehetett normális ruhának nevezni. Bill pedig egyáltalán nem találta őket.
-Az enyéim sincsenek meg – lépett ki az ajtaján. – De úgy emlékszem felvittük a padlásra.
-Öhm… Biztos, hogy oda?
-Ühüm… - bólintott a raszta.
Amikor legutóbb a padláson jártak, ijesztő dolgokat láttak, és odafent a világítás sem működik, így az óta nem igen jártak ott.
-Nem mehetnénk le így? – nézett rá boci szemekkel Bill, és kemény erőfeszítésekbe telt nemet mondani nekik.
-Nem akarom, hogy megfázz! Meg aztán, Andreas letépné a fejünket – mondta. – Együtt?
-Együtt! – Bill szorosan Tom ujjai köré kulcsolta a sajátjait, majd elindultak a feljáró felé. Ahogy kinyílt az ajtó és a poros falépcső látványa terült eléjük, mindkettejükben megfagyott a vér.
-Majd ápolsz, ugye Tomi? Lázcsillapító kell csak, borogatás, tea…
-Nem, lehozzuk azokat a kibaszott ruhákat! – mondta félig elszántan Tom, majd lassan elindult felfelé, amint viszont a második lépcsőfok megnyikordult a súlya alatt, leugrott és bevágta maga mögött a feljáró ajtaját.
-Nem megy, Bill! – sóhajtotta, majd háttal az ajtónak dőlve lecsúszott a földre.
-Tomi? – nézett le rá aggódva Bill.
-Hm?
-Majd én megyek előre, oké?
-Nem, inkább hagyjuk az e… Ugh! – A háta mögött kinyílt az ajtó, így az oldalára esett, de gyorsan összeszedte magát, ahogy meghallotta Bill lépteit felfelé haladni a nyikorgó falépcsőn.
-Bill! Gyere le! Nem tudhatod, mi van ott! – kiáltott fel, és már lihegve rohant is utána. Odafent nem volt világítás – mily meglepő –, így Tom nem sok mindent látott, csak a feljáróból felszűrődő fényeket, ami szintén nem volt sok, ugyanis az összes ablakot sötétítőfüggönyök takarták belülről, kívülről pedig két réteg, sűrű szúnyogháló, amit csak akkor engedtek fel, ha szellőztettek, és azt is csak akkor, ha nem voltak a helyiségben.
-Bill? Hol vagy? – nézett körül ijedten Tom. Olyan üresnek érezte magát hirtelen.
-Itt – jött egy nyöszörgő hang tőle balról.
-Hol? Beszélj, hogy odataláljak!
-Itt vagyok.
Tom egyszer csak megfogott valamit, aminek vékony csípője volt, és puha anyag volt rajta.
-Megvagy – mondta megkönnyebbülten.
-Öhm… Tom, hol vagy?
-Fogom a derekad.
-Nekem ugyan nem – mondta elhaló hangon Bill. A következő pillanatban sikítva rohantak a feljáróhoz és amint leértek, Tom kulcsra zárta az ajtót.
-M-M- Mi volt, amit fogtál? – kérdezte remegő hangon Bill.
-Nem tudom – lihegte Tom. – Vékony dereka volt, és valami olyasmi anyagú ruhája volt, mint a te pizsamád. Azt hittem te vagy.
-Én biztosan nem. Főleg hogy összekuporodtam a földön.
-Leültél?
-Aha – bólintott Bill.
Tom vett egy mély levegőt, majd Billhez fordult. – Te semmit sem tanultál hét hónap Dead Island- ból és kétévadnyi Walking Dead- ből??? – kiáltott rá.
-Sajnálom! Legközelebb jobban figyelek! – kiáltott vissza Bill.
-Ah, még mit nem? – grimaszolt Tom, normális hangnemben. – Én még egyszer fel nem megyek oda!
-De te mondtad, hogy kellenek a ruhák.
-Nem érdekel! Tudod mit? Megkérjük Andreas- t, hogy toljuk el kicsit a játékot és szerzünk addig ruhákat, oké?
-Hát… jó – mondta a kisebb megszeppenten.
-Komolyan, annyi eszetek nincs, hogy kihívjatok egy villanyszerelőt? – ordított rájuk Andreas. Már azért is kiakadt, hogy telefonon szóltak neki, hogy jöjjön fel hozzájuk, most pedig a padlásos sztori…
-Sajnáljuk – kiáltott csukott szemmel Bill.
-Ne ordítozz vele! – kiáltott Andreasra Tom, aki ezután teljesen lefagyva állt előttük és nézte, ahogy Tom nyugtatgatja az öccsét.
-Én… Miért is nem adom fel?
-Na, látod ez egy nagyon jó kérdés – mondta Tom hisztérikus hangon, miközben tovább nyugtatta Billt, akinek már majdnem eleredtek a könnyei.
Andreas már nem bírta tovább. Elordította magát, és amikor újra mély levegőt vett és kinyitotta a szemét, Tom és Bill majdhogynem a falon voltak ijedtükben.
-Nem fogom feladni – jelentette ki. – És most kimegyek ebből a szobából. Nincs netetek, így nem tudtok játszani. Fel fogok hívni egy villanyszerelőt, aki megcsinálja odafent a világítást, aztán felmegyünk és lehozzuk a gönceiteket – mondta lassan, mély hangon és ijesztő tekintettel, majd kiment az ajtón és becsukta maga mögött és elment.
Tom és Bill megkönnyebbülten felsóhajtottak.
-Most mi legyen, Tomi?
-Nem maradt már, azt hiszem – nézett komolyan Bill szemébe, akinek erre végigfutott a hideg a gerincén.
-Köszönöm, és kérem, nagyon siessen – mondta még utólag a telefonba Andreas. – Viszhall’!
A zsebébe csúsztatta a mobilját, majd visszament az emeletre, ahol viszont ismét elmúlt a nyugodtsága.
-Ti meg mégis mi a szent szart csináltok már megint? – ordított rájuk, mire Bill elengedte a billentyűzetet és az egeret, és a fülére tapasztotta a kezeit.
-Ne ordibálj már vele, hányszor kell elmondanom? – rivallt rá Tom. – Pff, Andreas…
A szőke csak nagyokat pislogott. – Hogy… Elvágtam a netet, nem? Akkor hogyan tudtok játszani?
-Sok játék van, ami nem nethez kötött. Például a Minecraft – sóhajtott Tom, majd nyugtatólag megsimogatta Bill vállát.
-Azt akarod, hogy a gépeteket is eltörjem? – kérdezte ingerülten Andreas, mire két dühtől lángoló szempár meredt rá.
-Mit akarsz? – kérdezte Bill ijesztő hangon.
-Egy ujjal sem nyúlsz a gépeinkhez, megértetted? – sziszegte a raszta, mire Andreas megdermedt. Rosszabb a helyzet, mint gondolta…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó