Bárcsak gyorsabban haladna a sor, gondolta Simone.
Már két nap telt el a temetés óta, de az élet nem állt meg. Kifejezetten hálás lett volna érte, de nem így történt. A nap felkel, majd lebukott és feljött a helyére a hold. Az emberek felébredtek, majd este újra nyugovóra tértek. Éhesek voltak, szomjasak voltak, beszélgettek, intézték a dolgaikat. Minden ugyan olyan volt, mint mindig. Ha jobban belegondol az ember, a világban soha semmi sem változik. De valami mégis megváltozott. Mintha otthon már semmi sem lenne a régi. Senki sem mond semmit, és néha mosolyognak. Ez a legidegesítőbb! Mind tudják egymásról, hogy össze vannak törve, mégis elő- előcsalnak egy műmosolyt minden nap.
És minden műmosoly olyan, mintha szíven szúrnák az embert.
De a legrosszabb mégis az, hogy nem beszélnek róla. Nem beszélnek Gordonról, pedig nagyon is kéne. Le kell ülniük és kimondaniuk, hogy vége, elment, ezen egyikük sem tud változtatni – sőt, senki sem – és ezt el kell fogadniuk, mert így mind szét fognak esni. Azt mondják, hogy a gyász elmúlik egy idő után. Hazugság. Nem múlik el, csak elhalványodik vagy kis időre feledésbe merül, de mindig, ha eszünk be jut a gyászolásunk tárgya, visszatér.
-Szegény asszony…
Simone- t ez a mondat zökkentette ki a gondolataiból. A hang a háta mögül jött, de nem mert megfordulni, kíváncsi volt miről beszélnek. Közben a sor eggyel haladt előre, és már csak egy idős úr állt előtte, aki a városban lakott.
-Állítólag egy vadász lőtte fejbe.
-Fejbe? Én úgy hallottam vállba – szólalt meg egy másik női hang. – Neked mit mondott a bátyád?
-Az oldalát lőtték meg és mire a főnöke kiért, elvérzett – válaszolta. Simone felismerte a hangot. Lilly Parker, John Parker húga, aki a helyi orvos segédje.
-Szegény asszony… - ismételte az első hang. Valószínűleg Mrs. Dally.
-Egyedül kell nevelnie azt a két fiút és a farmot ellátni…
-Az a két kölyök… - morogta Mrs. Dally. – Főleg az idősebb!
-Nem lehet olyan rossz…
-Sokszor vigyáztam rájuk, mikor kicsik voltak. Már akkor borzasztóak voltak – folytatta.
-Hogy érted?
-A kisebbiket még úgy ahogy, el lehetett viselni. Na, de Tom…
Ahogy a pénztárhoz lépett, ösztönösen elkezdte előhalászni a pénztárcáját és próbált az érmék csörömpölésére figyelni, nem pedig a fia gyalázására.
-12, 50 – sóhajtotta a pénztáros. Látszott az arcán, hogy keveset aludt és hosszú nap vár rá.
-Rémes – értett egyet Lilly. Úgy tűnik sikerült kimaradnia a dologból.
Gyors mozdulatokkal beledobálta egy nejlonszatyorba a kifizetett árut, majd megfordult és kilépett a sorból.
Jól sejtette. Lilly Parker állt mögötte, akit Mrs. Dally követett.
-Köszönöm, hogy aggódtok értem – mondta hideg hangon Simone, mire a két nő hirtelen odafordult. – De nincs szükségem a sajnálatotokra.
-Mi csak együtt érzünk veled – mondta Lilly.
-Azt sem kell.
Nem várta meg Mrs. Dally sértődött kirohanását vagy, hogy Lilly elkezdjen drámázni, egyszerűen kisétált az üzletből és egymás után gyorsan kapkodva a lábait nyíl egyenesen a parkoló felé ment, miközben a könnyeivel küszködött.
Most nem lehet gyenge, mondogatta magában. Most nem!
-Feladom! – morogta magában Tom, miközben felült az ágyában. Megdörzsölte a szemeit, majd elindult a fürdőszobába, amit eddig Billel közösen használtak.
A temetés óta nem tudott normálisan aludni. Csak forgolódott egy jó darabig, majd elaludt, de az sem tartott sokáig, ugyanis pár óra múlva felébredt, onnantól kezdve pedig nem tudott visszaaludni.
Fürdés után gyorsan a derekára tekert egy törülközőt, majd a mosdókagylónak dőlve a tükörképére meredt.
Már nem ugyan azt az arcot látta, mint eddig. Mintha kicsit fáradtabb lenne.
Gyorsan elfordította a tekintetés és inkább visszament a szobájába ruhát keresni. Nem válogatott sokat, mint mindig. Egy kinyűtt, fehér póló, farmer és csizma. A nap nem kelt fel teljesen, ezért valószínűnek tartotta, hogy Bill még alszik. Halkan becsukta maga mögött az ajtó, majd a konyhába sétált.
Bill és az ő szobája a földszinten volt, a nappalival és a konyhával együtt, valamint egy kisebb fürdőszobával. Odafent volt két vendégszoba, valamint Gordonék szobája egy nagyobb fürdővel. Azonban Gordon halála után Bill összepakolta a holmiját és felköltözött az egyik vendégszobába. Csak akkor jött ki, ha nem volt a konyhában senki, így ki tudta csempészni a koszos tányérokat, illetve bevinni újabbakat. A fürdőt akkor használta, amikor más nem és mindig bezárta maga mögött az ajtókat.
Tom megállt a konyha ajtajában. A tányérok, amiket tegnap halmoztak fel a mosogatóba, eltűntek. Ezek szerint Simone már felkelt és elment boltba.
Tom mindig is csodálta az anyját. Legfőképp a lelki erejéért és a kitartásáért, és most leginkább az előbbi miatt. A temetésen nem sírt, csak hidegen és mereven bámult maga elé. Mintha ott sem lett volna, csak zsinórok mozgatták. Kicsit meg is ijesztette Tomot, azonban ezt nem tette szóvá. Csakúgy, mint semmi mást a napokban. Néha elhangzott köztük néhány két- három mondatos sablonbeszélgetés az időről, a koszról, az ételről vagy épp a farmon elvégzett és elvégzendő dolgokról, amiket egy- egy műmosoly tett befejezetté, de ennyi.
Túl nagy a csend, gondolta Tom. Mindhárman gyászoltak és ez természetes volt, valamint azt is tudta, hogy majd feloldódik ez a feszült hangulat, de neki most volt szüksége valakire, akivel beszélhet. Aki megölelgeti és végighallgatja, aztán kedvesen mosolyogva elmondja neki, hogy minden rendbe fog jönni és ő végig mellette fog állni.
Kit akar átverni? Saját magát?
Hiába próbálta tagadni magának tudta, hogy Billre gondol. Szüksége volt a közelségére, a jelenlétére. Szüksége volt Rá. Mindig kiegészítették egymást.
De most mégis olyan, mintha haragudna rá. Mintha azt sem bírná elviselni, hogy egy légtérben legyenek, ezért inkább külön szobába költözik. Mintha őt okolta volna Gordon haláláért.
Tom hirtelen ellökte magát az ajtófélfától, aminek eddig támaszkodott, majd felszaladt a lépcsőn.
-Bill! – kiáltott be a vendégszobába, miközben hangosan dörömbölt az ajtón.
Ha ezt nem hallotta meg, akkor semmit.
-Bill! Légy szíves, gyere ki kicsit!
Semmi.
-Beszélnünk kell!
Semmi.
-Nézd! Ha engem hibáztatsz Gordon miatt, akkor sajnálom, oké? Nem én tehetek róla, de bocsánatot kérek.
Semmi.
-Igazából senki sem tehet róla. Se te, se én, se anyu… Igazából de! Az a kibaszott vadász! – morogta, majd háttal az ajtónak dőlt. Várt egy kicsit, de semmi válasz nem jött.
-Kérlek! Ha nem jössz ki, akkor én hadd menjek be!
Semmi.
-Bemegyek!
Semmi.
-Oké, én szóltam – mondta, majd megrántotta a kilincset, de az ajtó zárva volt. – Bazd meg!
Semmi.
-Bill, kérlek! Szükségem van rád!
Miután erre sem jött válasz, Tom inkább hagyta az egészet és kiment megnézni az állatokat.
A kavics halkan csobbant a vízben, hullámzó köröket hagyva maga után. De most legalább kettőt ugrott.
Sosem fog menni, mérgelődött magában.
Andreas is felvett egy lapos kavicsot, meglendítette a karját, majd elhajította azt, mire ötször megpattant a víz felszínen, majd elmerült.
Bill nagyot sóhajtott és nézte, ahogy a zavaros víz szép lassan kisimul.
A valós dolgok miért nem álnak helyre ilyen gyorsan, kérdezte, de nem kapott választ, így Andreasnak is feltette a kérdést.
-Hah – mosolyodott el. – Jó is lenne…
-Ühüm…
-Figyelj! Tudom, hogy rosszul érzed magad, de nem a te hibád volt!
-Ha gyorsabban vezettem volna…
-Ha gyorsabban vezettél volna nem csak Gordon hal meg, hanem te meg a doki is, mert nekihajtasz egy birkának – Andreas próbálta jobb kedvre deríteni, de válaszul csak egy sértődött pillantást kapott. – Jó, sajnálom!
-Semmi baj – sóhajtotta Bill, majd egy újabb kavicsot dobott a vízbe. Ez nem pattant meg, csak egyből elsüllyedt.
-Nem lenne jobb, ha beszélnél Tommal? Elvégre ikrek vagytok.
-Dühös rám.
-Csak mert aznap este lerángatott a nevelőapád holtestéről még nem dühös rád.
-Nem mentem el a temetésre – vallotta be.
-Oh… - pislogott nagyokat a szőke. – Minden esetre akkor is a bátyád. Ez vele kell megbeszélned.
-Nem.
-Rosszul fogalmaztam. Ez meg KELL vele beszélned!
Nem, ismételte magában Bill, majd a térdeire hajtotta a fejét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó