-TOM! – kiáltott fel Bill a nappaliban. – CSÖRÖG A TELEFONOD!
-Nem akarom… - nyögött fel odakint a függőágyban. Már majdnem sikerült elaludnia…
Megdörzsölte a szemeit és lassan becammogott a házba.
-Csiga vagy! – nyújtotta neki Bill a mobilt. – Már letették.
-Ha fontos, akkor visszahív – rántott vállat, és amint kimondta meg is szólalt a telefon a kezében.
-Háló!
-Szervusz, Tom! Agatha vagyok.
-Helló! Honnan van meg a számom?
-…
-Itt vagy még?
-Az alkalmazottam vagy. Szerinted honnan van meg a számod?
-Jól van, na! – forgatta a szemeit. – Hogy vagy?
-Jól, és gondolom te is. Csak annyit akartam mondani, hogy tegnap este felhívott egy bizonyos Mr. Schäfer. Azt mondta, hogy holnap érkezik a szigetre, mivel meg akarja látogatni Billt.
-Nem mondott keresztnevet?
-De, csak elfelejtettem…
Taps- taps, gondolta Tom. – Akkor készítsünk be neki helyet? Vagy mi legyen?
-Hát, először is kérdezd meg Billt, hogy ismer- e ilyen nevű embert. HA igen, akkor át kell adnod a szobádat, ha nem, akkor meg hívj fel.
-Ácsi- ácsi! – szólt közbe Tom. – Miért adjam át a szobámat? Miért nem alhat a kanapén?
-Mert első a vendég, Tom! Övé a szoba, tiéd pedig a kanapé. Ha pedig hozza a haverjait, akkor odakint a gyep…
-Jó, jó, értem – morogta Tom.
-Reméltem is! Viszlát!
-Akkor beszélek Billel – mondta, mire a másik felkapta a fejét. – Viszhall!
-Mit kell velem beszélni? Ki volt az? – kérdezősködött.
-Agatha – huppant le a raszta mellé. – Azt mondta holnap valami Schäfer jön meglátogatni téged…
-Oh, Gustav? – szaladt fel a szemöldöke, majd egyből utána Tomnak is.
-Mi van?
-Gustav Schäfer. Így hívják.
-Oh…
-Asszem felhívom – mondta Bill, majd mankóval felbicegett az emeletre. Még a múlthéten találták, amikor a padláson dalszöveget írtak. Három dalt sikerült is befejezni, de még jó pár hátra volt. Valahogy ezzel kapcsolatban Bill végtelenül lelkes volt. Tom gitározott, ő pedig énekelt és ez valahogy olyan kellemes volt.
Olyan kellemes volt, aztán megint jött Gustav, morgott magában Tom.
Az már biztos volt, hogy nem fog tudni hamar lenyugodni, így kiment, hogy leszerelje a függőágyat.
Közben a szobájában az ágyon ülve Bill már harmadszorra próbálta elérni Gustav- ot, de semmi. Mindig csak a hangposta kapcsolt. Vagy ki van kapcsolva, vagy repülőn van. Minden esetre már biztos úton van, ami azért volt baj, mert Bill le akarta beszélni. Azt akarta, hogy ne haragudjon rá, de ne is jöjjön a szigetre. Fontos volt neki Tom, és nem akarta, hogy még jobban bedurculjon Gustav miatt. Így is féltékeny a hívásokra is. Az egyiket még ki is nyomta. Igen, Bill tudta, hogy azt Tom nyomta ki féltékenységből, de valahogy nem tudott rá haragudni. Hiszen egyrészt azért csinálja, mert szereti, másrészt pedig olyan gyerekes és aranyos. Meg aztán, csak egyszer fordult elő. Az ilyent meg lehet bocsájtani.
Nagyjából negyed óráig a gondolataiba merülve bámulta a falat, majd megpróbálta újra felhívni Gustav- ot, ami ezúttal sem sikerült. Végül visszament a nappaliba, ahol Tom épp a mobilját nyomkodta.
-Nem tudtam felhívni. Ki sem csöng, csak a hangposta – ült le Tom mellé.
-Szerinted miért jön?
-Nem tudom, de visszafordulhatna… - sóhajtotta a raszta, mire Tom odakapta a fejét.
-Mi?
-Téged idegesít, beszélni mobilon is tudunk – már ha felvenné –, találkozni meg az után is lehet, hogy hazamentem – magyarázta Bill.
-Engem idegesít? – kérdezte meglepetten Tom. – Engem nem idegesít.
-Á, nem… - forgatta a szemeit a raszta. Tom lesütötte a tekintetét. Ok nélkül nem kedvelte Gustav- ot, nem akarta, hogy a szigetre jöjjön, nem akarta, hogy találkozzanak Billel, de azt nem tudta, hogy ez Billt zavarja.
-Ne hívd fel! – mondta Tom pár perc hallgatás után. – Ha azt szeretnéd, hogy itt legyen, akkor ne hívd fel. Én majd kibírom valahogy…
-Tényleg?
-Tényleg – bólintott.
-Akkor is, ha elrabol és átvisz egy Hawaii- i szigetre, hogy ott fejezzem be a könyvemet és ő legyen a „rabszolgám”? – kérdezte szórakozottan Bill.
-Azt nem hagynám – ölelte át Tom. – Meg bízom benne, hogy te sem hagynád magad…
-Bízol bennem?
-Azt hiszem igen – mondta.
-Hiszed vagy tudod? – kérdezte a raszta, de választ nem kapott, mivel az ajkaik összetapadtak. Néha szétváltak pár másodpercre a levegőhiány miatt, de utána újra visszahajoltak. Egyszer csak Tom kezei, amik addig Bill hátát simogatták, lejjebb vándoroltak és becsusszantak a pólója alá. Ettől a raszta kissé összerezzent, ugyanis Tom ujjai hidegek voltak. Legalábbis az ő bőrénél hidegebbek.
Így voltak egy darabig, majd Bill kissé elhúzódott.
-Tom?
-Igen? – nézett mélyen a szemébe.
-Örülök, hogy bízol bennem, ez nagyon kellemes és szeretlek, de… asszem’ valami gáz volt az ebéddel és nem akarok a szádba öklendeni…
-Oh… - húzódott hátrébb Tom. – Menj csak!
-Kösz – röhögött fel Bill, majd amilyen gyorsan csak a mankójával tudott, elrohant. Amikor visszatért egymásra néztek és felnevettek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó