-Jó reggelt! – köszönt be halkan a konyhába Tom, miközben tudatosult benne, hogy Bill nincs ott. – Hol van?
-Will- re gondolsz? – nézett fel rá Agatha a tészta keverése közben. A jelek szerint sütit sütött éppen, legalábbis arra készült. – Fogta a regényét és egy tollat, aztán elment. Már vagy fél órája nem jött vissza. Aggódnom kéne, vagy mindig ilyen?
-Nem kell, minden rendben – legyintett Tom, majd elindult a teraszra. Még a tegnapi ruhája volt rajta. A történtek után elaludt Bill ágyában és csak ma reggel – illetve délután – mászott csak ki a szobából.
Kilépve a reggeli, friss szellő simított végig az arcán. Ám a nyugalom hamar elszállt, amikor meglátta, hogy a pavilon üres.
-Agatha! – indult vissza a konyhába. – Azt mondtad Bill elment írni.
-Igen. Így is volt.
-De nincs a pavilonban. Mindig ott ír, máshol nem hajlandó.
-Akkor most már aggódhatok? – kérdezte. Tom tudta, hogy a nő ezt csak viccnek szánta, de épp semmi kedve nem volt az ilyesmihez.
-Nem mondta hova megy?
-Szívem! Ha mondta volna, akkor említem – húzta össze a szemöldökét Agatha.
-Megkeresem! – pördült meg Tom, majd ki is rohant az ajtón.
Még mindig csak sétált. A nap már rég elindult az útján az égen át, de még nem kelt fel teljesen. Igazából Bill tudta, hogy hiába sétál, sehol sem talál még egy olyan tökéletes helyet, mint a pavilon. Azt is tudta, hogy igazából sokkal jobb lett volna ott maradni. Csak nem akarta látni Tomot egy jó ideig. Tényleg az gondolta róla, hogy képes lenne őt cserbenhagyni. Igaz, hogy nem ismerik egymást olyan rég óta, de annyira igen, hogy Tom ne feltételezzen ilyeneket róla. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy az mondta: „Lehetséges”. Akkor még van remény, nem?
Tudta, hogy meg kell győznie Tomot az ellenkezőjéről. Hogy ő nem hagyná ott, ha ilyenre kerülne a sor vagy hasonlóra – ami eléggé lehetetlen ötlet tekintve, hogy Billnek még sohasem volt igazi kapcsolata.
Hirtelen megtorpant. – Nem! Nem, nem és nem! Még egyszer nem szedsz rá, te… te kagyló! – kiabálta Bill. Előtte egy fél kagylóhéj csúcsosodott ki a homokból arra várva, hogy valaki belelépjen. –Bazmeg! Egy kagylóval ordibálok.
Tom rohamtempóban szaladt végig a parton. Szinte biztos volt benne, hogy Bill nem mer bemenni a fák közé egyedül. Meg persze a homokban eléggé frissek voltak még a lábnyomok…
Egy idő után meglátott egy fekete pontot a távolban, amint épp egy helyben áll és a földre mered.
-BILL! – kiáltotta, amilyen hangosan csak kifért a torkán. –BILL!
A nevét hallotta maga mögött. Tom ismételgette kiabálva, miközben egyre csak közeledett. Valószínűleg futott. Viszont Bill nem mozdult. Csak a kagylót bámulta. Vajon mennyi ideje lehet ott?
-Bill! – lihegte Tom, amint odaért hozzá. – Téged kerestelek.
-És megtaláltál – fordult felé. A tekintete ijesztően hideg és üres volt annyira, hogy Tom beleborzongott. – És most mi lesz? Íróhelyet keresek.
-Tudom, de… - Vett egy nagy levegőt, majd amint nagyjából helyreállt a légzése, folytatta. - … meg kell beszélnünk a tegnap estét.
-Mit kell azon megbeszélni? – kérdezte érzéstelen hangon. – Kimondtad, hogy nem bízol bennem annyira, hogy adj egy esélyt. Nekem ennyi is elég volt.
-Azt nem úgy értettem! Azért mondtam, hogy… Mert te kierőszakoltad belőlem! – emelte fel a hangját Tom. Már majdhogy nem ordibált. Az erős hangnemre Bill behunyta a szemeit, mire az idősebb felsóhajtott. – Sajnálom.
-Nincs mit sajnálnod, Tom – mondta, majd hátat fordított és elindult tovább a parton.
Tom tudta, hogyha utána megy, azzal csak még jobban ront a helyzeten. Ezt most ő szúrta el, kétségtelenül. Azt viszont még nem tudta, hogyan rakja rendbe.
Bill tovább sétált a parton. Az egyetlen, amibe görcsösen kapaszkodni tudott, az a füzet volt a kezei közt. Egy már megtelt az éjszaka során, és újat kellett kezdenie.
A gondolat, hogy nem hall közeledő vagy követő lépteket maga mögött, még inkább elkeseredetté tették a menekülését. Mert menekült. Tom elől. Az elmúlt éjszaka szembesült azzal, hogy nem bízik benne. Billnek viszont a bizalom jelentette mindennek az alapját. Megtehette volna, hogy a kezdetektől kezdve nem bízik Tomban, mégis bízott. Bízott abban, hogy egy barátra talál, és annál többet talált. Legalábbis azt hitte…
-Nem akarod megkeresni? – kérdezte Agatha. – Sötétedik. Lehet, hogy eltévedt.
Tom nem válaszolt. Mereven bámulta a tűz lángjait, ahogy fáradhatatlanul nyaldossák a kandalló tégláit.
-Én nem fogok neked könyörögni, hogy menj érte – mondta elmélyül, dermesztő hangon a nő. – Kint is hagyhatod. A te felelősséged. De ha az emberek mindig hagynák elmenni azokat, akik fontosak nekik, akkor senkinek sem lenne senkije.
-Ha szeretsz valakit, engedd el! – morogta Tom.
-Úgy, mint Georg- ot?
-Ne hasonlítsd össze őket! – rivallt az asszonyra, akinek arcizma sem mozdult.
-Hát jó! – mondta. – Hagyd kint! Majd holnap megkeressük mi. De ezt nem fogja elfelejteni és nem fog megbocsájtani.
-Miért kéne a bocsánata?
-Mert szereted, Tom – mondta, immáron lágyabb hangon. – Csak észre kéne már venned, hogy egy ember szeretete nem ugyan az, mint egy játékszeré. Mindkettőt eltaszíthatod, eldobhatod, de csak az egyik fog igazán hiányozni.
A nap eltűnt, a hold felkelt. Bill már elindult kifelé a fák közül. A fényt követve tudta, hogy merre lehet a part, így azt is, hogy merre kell mennie, ha vissza akar menni. Ha őszinte akart lenni magához, semmi kedve nem volt visszamenni. Addig nem, amíg Tom is ott van. Kellett egy kis idő, hogy összeszedje magát, elé tudjon állni és megkérdezni, hogy bízik- e benne annyira, hogy viszont merje szeretni.
Egy fájdalmas ordítás törte meg az éjszaka csendjét.
-Hogy az a rohad élet… - szitkozódott Bill, miközben felnyomta magát. Próbált felállni, de abban a pillanatban vissza is rogyott a földre. Hátra tekintett. Megbotlott egy gyökérben és a fájdalomból ítélve a lába vagy eltörött, vagy kificamodott. – Ne most! – ütött a földbe. Kétségbe esett mozdulatokkal gyorsan előkaparta a mobilját, majd tárcsázta Agatha mobilját.
Viszont egy szigeten nincs térerő.
-Mi volt ez? – rezzent össze Tom. Egy ordítást hallott távolabbról. Agatha elment aludni, és már csak ő és Theodor volt ébren. A teraszon üldögélve figyelték az eget és a tó vizét, a pavilont. – Te is hallottad?
Theodor bólintott.
-Keresd meg! – suttogta rekedtes hangon. – Ő bízik benned.
-Tudsz beszélni? – kérdezte meglepetten, ugyanis amióta csak ismerte, Theodor nagyon ritkán szólalt meg. Hallotta már Agatha- hoz beszélni, de hozzá még nem intézett egy szót sem.
-Siess! – morogta, majd visszadőlt a székébe és behunyta a szemeit.
Tom egy darabig csak nézte, ahogy az öregember békésen pihen a székben, majd mély levegőt vett és futni kezdett.
Ahogy rohant a parton, folyamatosan Bill nevét kiáltozta. Abban nem reménykedhetett, hogy nincs semmi baja, elvégre hallotta azt a csontig hatoló ordítást. Csak abban bízhatott, hogy nem olyan súlyos, mint amilyennek hangzott. És Billben. Benne is bíznia kellett.
A fájdalom nem múlt és nem is erősödött. Viszont az alapból perzselő levegő most még forróbb lett. Szinte elviselhetetlen volt a lábában érzett meleg. Tudta, hogy beduzzadt és ehhez nem kellett megtapogatnia. Egyszerűen tudta, ahogy azt is, hogy még ha hallották is az ordítását, nem fogják megkeresni. Mert ilyen az élet. Este volt és hőség. Ép eszű ember ilyenkor nem megy keresgélni az erdőbe. Majd reggel. De ki tudja, mi lesz reggelre…
Most már képzelődöm is, gondolta. Mintha a nevét hallotta volna, egymás után többször. Egy ismerős hang kiáltozta. Aztán egy ismerős alak rohant el a parton.
-Tom? – suttogta. – Tom! TOM!
Az alak megállt. Körbenézett. Egy darabig csak állt ott arra várva, hogy ismét hallja az a hangot.
-Tom! Itt vagyok! A fák között! – kiáltozott Bill. Az alak felé fordult.
-Beszélj tovább! Nem látlak! – kiáltott vissza az ismerős alak az ismerős hanggal.
-Itt vagyok! Gyere egyenesen!
És ekkor meglátta. Ott feküdt, elterülve a földön, mint egy agyonhajszolt ló. Látszott rajta, hogy szenved valamitől.
-Mi történt veled? – kiáltotta, majd odaszaladt hozzá. Letérdelt mellé és megpróbálta a hátára fordítani, mire felkiáltott fájdalmában.
-Basszus, ne! Ez fáj!
-Mi történt?
-Megbotlottam egy gyökérben.
-És bele is botlottál egybe – sóhajtotta Tom, mire Bill kérdőn nézett fel rá. – Sajnálom!
Nem húzta közelebb Billt, nehogy fájdalmat okozzon vele. Ő hajolt le és úgy ölelte át. A raszta egy ideig nem is tudta, hogy mi és miért történik. Szinte nem is ő irányította a tetteit, csak visszaölelt. Ez tartotta helyesnek. Mindig ésszerűen cselekedett, de most inkább azt tette, amit helyesnek vélt.
Tom lágyan eltolta magától.
-Gyere! Menjünk vissza a házba! Viszlek!
-Ne, várj! – ragadta meg Bill a karját. – Hallani akarom tőled!
-Mit?
-Hogy bízol bennem!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó